Örülök, hogy beszélgethettem Tót Endrével

Beszélgetés a Kölnben élő művésszel*

Giró-Szász Krisztina

08-Örülök„A magyar művészet megújításában vállalt szerepéért és egyetemes jelentőségű életművéért” – ez áll Tót Endre 2009-es Kossuth-díjának indoklásában. A 60-as években Tót Endrét tartották az egyik legnagyobb festőtehetségnek, az istenadta ifjú zseninek. Ennek ellenére 1970-re fokozatosan kiiratkozott a hagyományos festészetből. Korábban egy év után kirúgták a Képzőművészeti Főiskoláról, végül az Iparművészeti Főiskola murális szakán diplomázott 1965-ben. Utána néhány évig tanított – művészettörténetet és rajzot. Disszidálása retorziójaként a rendőrség óbudai lakását lepecsételte és elvette. Több mint harminc esztendeje Kölnben él. Európa-szerte ismert művész, s külön fejezetként értékelik a közép-európai koncept művészetben. Tót Endrével az MTV KorTárs című műsor forgatása alakalmával beszélgettem.

Itt ülünk a Művész kávéházban – úgy tudom, hogy ez az egyik kedvenc helye volt. Miért? Azért ez mégis csak nagyon távol van a magyar avantgárdtól.

Tót Endre: Nagyon közel lakom és igen, engem a kényelem érdekel, ha szép idő van, a teraszon ülve látom a pesti életet elvonulni. Tényleg évek óta ide járok, ez a törzshelyem.

Ragaszkodik a hagyományokhoz?

T. E.: Azt nem mondhatnám.

Akkor inkább felfedezőként aposztrofálja magát?

T. E.: Inkább igen.

A forgatás előtt elkezdtünk beszélgetni, és akkor emlegette Ai Weiweit, aki most az egyik – ha nem a – leghíresebb, legelismertebb kortárs művész. Mit gondol róla?

T. E.: Tulajdonképpen pár héttel ezelőtt ismertem meg a munkáit. Berlinben a Gropius-Bauban volt nagy kiállítása. Rengeteg kérdés maradt bennem a kiállítás után. Nem értem, hogyan tudott egy ilyen nagyszabású életmű létrejönni egy kommunista diktatúrában.

Talán pont a diktatúra engedélyével, valamilyen szinten.

T. E.: Egyből arra asszociáltam, hogy én is éltem diktatúrában, amelyből elképzelhetetlen volt egy ilyen kitörés a nagyvilágba. Szakmai szempontból nagyon érdekes volt a „figura”, elvártam valami egzotikumot tőle…, de szinte azt lehet mondani, hogy teljesen nyugati jelenség. Valószínű azért is, mert hét-nyolc évig New Yorkban élt. Úgy gondolom, hogy Marcel Duchamp nélkül ő nem jöhetett volna létre. Ezzel azt akarom mondani, hogy a 20. század művészete két irányban futott. Az egyik irány Picasso, ebből jöttek a festők, mind a mai napig. A másik Duchamp, ebből jött a dadaizmus, a fluxusművészet és a koncept. Szóval ő a Marcel Duchamp-vonalat képviseli. Számos olyan darabja volt, ami asszociál Duchamp ready made-jeire. Sok olyan dolgot vettem észre, amit – nem akarom őt kritizálni, de – nem tartok radikálisan újnak. Ebben látom az ő óriási sikerét: hogy valakinek ilyen sikere legyen a világban, ahhoz az kell, hogy a művészetének egy bizonyos része ne legyen túl új. Abba bele tudnak az emberek kapaszkodni. Gondoljunk Malevicsre: amikor megfestette a híres Fekete négyzetét, az annyira radikálisan új volt, hogy évtizedekig nem tudtak vele mit kezdeni.

Tudom, hogy az Ön egyik vesszőparipája az, hogy nagyon kevés egyedi művész van. Ki az egyedi művész a 20. században Picassón kívül – ha csak a háború utáni művészetet nézzük?

T. E.: Természetesen sok roppant kiváló művésszel találkoztam az elmúlt fél évszázadban. Az indulásommal kezdeném: kit szerettem és ki hatott rám? Mindjárt az elején rám nem a franciák, az angolok, a németek, hanem az amerikaiak hatottak.

Az attitűd, vagy pedig a stílus?

T. E.: Minden. Az absztrakt expresszionisták… Pollock, Jasper Johns, Rauschenberg… Mind kiváló festők voltak. Sokkal erősebbek voltak, mint az európaiak. Aztán utána jöttek a pop művészek: Andy Warhol, Lichtenstein, Rosenquist stb. Ők is hatottak rám. A 60-as években – idézőjelben – festő voltam, és a 70-es évek legelején hagytam fel a a tradicionális festészettel – ha egyáltalán az tradicionális volt még.

Mi volt a hirtelen váltás? Emlékszik arra a pillanatra, hogy egyik nap úgy kelt fel, hogy soha többé nem akarok festeni?

T. E.: Természetesen nem egyik pillanatról a másikra történt. A 60-as évek – azt szoktam mondani, hogy – ámokfutás volt a korszerűség felé. 65-től 69-ig többször stílust váltottam, futottam a korszerűség felé. Nagyon hamar megéreztem, hogy az absztrakt expresszionista dolgaim nem aktuálisak, hogy legalább 10–15 évvel el voltam maradva a nyugati eredményektől. Tulajdonképpen egy kicsit kullogtam utánuk.

Amikor ezt felismerte, akkor azt mondta, hogy ez nem az én utam…

T. E.: Akkor a pop art felé fordultam, aztán a minimal felé. Érdekes volt a folyamat, és nagyon konzekvens voltam. Végül eljutottam az üres vászonig. Amikor festettem, négy viszonylag nagyméretű, üres vásznat tettem ki, és a felső részén megfestettem a magyar trikolort. Ez volt az utolsó, úgy mondanám, festményem. Utána az következett, hogy csináltam egy ún. művészkönyvet, aminek az volt a címe, hogy My unpainted canvases (Meg nem festett képeim), összegyűjtöttem azokat a műveket, amelyeket nem festettem meg. Az már teljesen fogalmi gondolkodásra utalt, tulajdonképpen ezzel kezdődött a váltásom. Ez 1970-ben volt.

Nagyon hamar, a 70-es évek elején, szinte pillanatok alatt bekerültem a nemzetközi avantgárdba, azért, mert senkit nem utánoztam. Új dolgokat tudtam csinálni Magyarországon élve, és ez nagyon fontos volt.

Melyek ezek a munkák? Az Örülök, hogy…-sorozat például?

T. E.: Mindjárt az első évben megalkottam az alapideáimat, az Örülök, hogy…-sorozatot, az ún. Eső-darabjaimat, a Zérókat, az absent paintinget, a Távollevő-festményeket, a Meg nem festett vásznakat. Mindez tulajdonképpen pillanatokon belül megvolt, és azóta ezeken dolgozom. Azt hiszem, hogy én voltam az első (ezt majd a kollégák és a művészettörténészek át fogják beszélni, vitatkozni fognak erről), aki minden késés nélkül ajour-ban voltam egy avantgárd mozgalommal. Ráadásul Magyarországon élve, mert van ugyan egy fél tucat magyar művész, aki ugyanezt elérte, de amikor már kint volt. Gondolok itt Moholy-Nagyra, Vasarelyre, Hantaira…, de ők szinte kamaszkorukban emigráltak. Én még 40 éves koromban itt éltem Magyarországon. Mindig ez volt a vágyam, hogy ezt a késettséget, ami a magyar művészetet jellemezte, ledolgozzam, és egy időben lélegezzek a kintiekkel. Ezért tudtam talpon maradni Nyugaton.

1979-ben ment ki egy DAAD-ösztöndíjjal

T. E.: 1979-ben. A 70-es éveket itt éltem Magyarországon, és azokkal a dolgokkal, amiket itt csináltam, lett némi nevem Nyugaton. Pár évvel ezelőtt volt egy nagy kiállítás a New York-i Museum of Modern Artban, én voltam Kelet-Európából, meg még a cseh Milan Kňížák, akit meghívtak erre (Eye on Europe, azaz Pillantás Európára, így lehetne fordítani). Ezt azért hangsúlyozom ki, mert azokat a dolgokat itt csináltam Óbudán.

Utána mi történik? 1989-ben leomlik a berlini fal, megszűnik ez a fajta megosztottság, és Magyarország is elveszíti azt a szexepiljét, amit a szocializmus jelentett. Onnantól fogva egy magyar művészt, mint Önt, hogyan helyeznek el Nyugaton?

T. E.: A berlini fal leomlásáig hallottam olyan fecsegéseket rólam, hogy a 70-es években az ismertségemet a nyugati világban részben annak köszönhetem, hogy engem ellenzéki művésznek tartottak, és mint érdekesség voltam jelen ott. Valójában én direkt módon soha nem voltam politikus művész. Indirekt módon az, hogy a 70-es években konceptuális dolgokat csináltam, úgy volt politikus, hogy teljesen szemben állt – így mondom – az Aczél György ízlésével, szemben állt az akkori hivatalos művészeti ideológiával.

Nagyon érdekes – legalábbis az én olvasatomban – az Örülök, ha…-sorozat esetében, hogy itt van egy kedves, aranyos művész, aki visszamosolyog ezekről a képekről, de aztán lassan kirajzolódik az a bizonyos – nyomasztó – intézmény- és társadalomkritikai él.

T. E.: Igen, pontosan így van. Az Örülök, ha…-sorozat úgy indult, hogy lenyomtattam egy mondatot: „Örülök, ha ezt a mondatot lenyomtattathatom. Tót Endre”. Na most a cenzúra volt e mögött, hiszen a Kádár-rendszerben egy névkártyán kívül minden nyomtatott anyaghoz engedélyt kellett kérni, de ezt egy üveg borért nekem éjszaka fusiban lenyomtatták 200 példányban. Ez nem volt vicc. Ugyanezt csináltam meg a fénymásolattal, Xerox-szal, hogy vettem egy A4-es lapot és szépen megtipografáltam; „I’m glad if I can Xerox”. Ezzel mentem 75-ben Belgrádba az Expanded Media Fesztiválra, ahol kaptam egy külön termet és egy Xerox-gépet, és reggeltől estig ott xeroxoztam. Az ún. nevetős logóarcomat mindig máshová tettem a másolaton. Tehát mindegyik példány egy kicsit más volt. Mögé írtam egy rövid szöveget, hogy miről szól az egész. Akkor Magyarországon egyetlen egy helyen lehetett xeroxozni, de ott akkor le kellett adni a személyi igazolványt, megnézték, hogy mit másol le az ember…

Ma már nincs olyan, hogy tűrt, támogatott vagy tiltott kategória. Hogyan magyarázná el egy mai művésznek, mit is jelentett tiltott művészként létezni Magyarországon? Milyen akadályokba ütközött a tevékenysége során az által, hogy a „tiltott” kategóriába esett?

T. E.: Aki nem élte meg, nehezen tudja elképzelni. Extrém eset voltam az Aczél-korszakban. Annyira elszigetelten éltem és dolgoztam, annyira visszavonultan, hogy szinte nem is tudtak róla, hogy létezem. A 60-as években ismert voltam, mert kiállítottam, meglehetősen sokat írtak rólam, de amikor konceptuális dolgokat kezdtem csinálni, teljesen visszavonultam a magyar művészeti élettől.

Nyitottam a Nyugat felé a postán át. Olyan komoly postaforgalmam volt, hogy naponta 6-8 küldeményt, levelet kaptam nyugatról és – nem akarom a Kádár-rendszert egy pillanatig se dicsérni, de – nem figyeltek, legalábbis én úgy éreztem, hogy nem figyelnek, és így tudtam dolgozni, szóval a postám működött. A postát mint művészeti médiumot én fedeztem fel Magyarországon. Ebben az volt a truváj, hogy a postával átugrottam a vasfüggönyt, tehát kikerültem a cenzúrát. Szóval tudtam kommunikálni a világgal. Ez kitűnően működött. Nekem 1975-ben, tehát nagyon korán, 4-5 évvel a konceptuális kísérleteim után, komoly művészeti kiállításom volt Jeruzsálemben, az Izrael Múzeumban. Úgy, hogy akkor még diplomáciai kapcsolat sem volt Izraellel. Ennek ellenére egy nagy kofferrel lementem Belgrádba a már említett Expanded Media Fesztiválra, és ott adtam fel az anyagot, amiből ők fölépítették a kiállítást. Akkortájt az Izrael Múzeum rendkívül progresszív művészetet mutatott be, pl. akkor volt a Boltanskinak, Sol LeWittnek, Douglas Hueblernek, szóval az akkori idők nagy konceptuális klasszikusainak a bemutatói, egyik a másik után. Én például Sol LeWitt előtt voltam, egyidőben Giacomettivel. Giacometti volt a földszinten, én az első emeleten.

Tudtak erről Magyarországon akkor?

T. E.: Őrületes nagy fájdalom volt nekem akkor, hogy úgy jártam a pesti utcákon, hogy semmit nem tudtak róla. Nagyon rossz érzés volt. Talán még az elhárítás sem, mert a kiállítás után megkaptam a Jerusalem Post kritikáját a kiállításról, majdnem egy egész oldalast, ami nyomtatványként lett küldve, megkaptam, és semmi nem történt velem.

Gondolja, hogy erről Aczél elvtárs nem is tudott?

T. E.: Én nem tudom. Ma már kíváncsi lennék rá.

Később rehabitálták Magyarországon?

T. E.: Tökéletesen… Nézze, nekem rengeteg kiállításom volt Magyarországon.

Megnyugvást nyer egy olyan művész, aki évtizedekig hallgatásra van ítélve, emigrációba vonul és ott válik sikeressé, de nem ismerik otthon, csak a rendszerváltás után?

T. E.: Ismerek több olyan magyar művészt, akik soha nem járnak haza, és nem is volt itthon kiállításuk. Én nagyon törődtem a hazámmal. A politikai fordulat idején, 89-ben a Kiscelli Múzeum mutatta be a festészeti anyagomat – emlékszem rá, a kiállítás Nagy Imre temetésének napján nyílt meg, 95-ben pedig a Műcsarnokban nyílt retrospektív kiállítás a munkáimból, szóval szinte az első pillanatban, ahogy fellélegzett az ország, én már itthon voltam. Utána jött a Ludwigban megrendezett kiállítás, majd a szombathelyi képtárban, aztán pedig a debreceni MODEM következett.

És mégsem jött haza végleg…

T. E.: Nem. Nagyon sok minden oda köt még, vagy már, de sokat járok haza. Van két lakásom Pesten, amit az elmúlt években vettem.

Ne vegye tolakodásnak, de Ön azért egy szimbólum volt mint férfi. Nagyon szerették a nők, és most is szeretik. Mi a nők szerepe az Ön életében? Mert úgy tudom, nagyon fontos szerepet játszottak…

T. E.: Kicsit kikerülöm a kérdést, indirekt válaszolok. 2009-ben írtam egy különös könyvet, a Noran kiadónál jelent meg – mondhatnám, a memoárom. Abban azt írtam, hogy a nőknek köszönhettem szinte mindent, de csak két nőnek. Az édesanyámnak és a feleségemnek, akivel 25 évig éltem. Az ő segítségük nélkül nem tudtam volna talpra állni. Az anyám szinte a nyugdíjából segített egészen az emigrációig, hogy tudjak dolgozni. Amikor kimentünk DAAD-ösztöndíjjal Nyugat-Berlinbe a feleségemmel, az a világ legfantasztikusabb ösztöndíja volt anyagilag is, de utána a 80-as években nem tudtam volna a művészetemet fenntartani, amikor átköltöztünk Kölnbe. Meg kell mondanom, hogy a feleségemből éltem, és ha ő akkor elhagyott volna, azonnal hazajöttem volna Budapestre. Az anyagi sikerek későn jöttek, és nagyon becsülöm a feleségemet, hogy annyira korrekt volt, hogy amikor látta, hogy anyagilag megerősödtem, csak akkor hagyott el.

Jóban vannak azóta is?

T. E.: 17 év után pár nappal ezelőtt találkoztam vele. Sokkoló volt a találkozás, mert akkor szembesültem azzal, hogy elmúlt az élet és megöregedtünk. Az ember ilyen idősen nem akarja tudomásul venni, hogy vége. Mondhatnám, boldogtalan vagyok, de ez csak küzdelem az öregséggel és a közeledő halállal.

Jegyzet

*    A cikk az MTV Kortárs című műsorában elhangzott interjú szerkesztett változata.

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:28+00:00 augusztus 14, 2014|Nyomtatásban megjelent|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!