Interjú Soós Borbálával

 Nagy Kristóf

TenderpixelSoós Borbála vezeti 2014 tavasza óta a London belvárosában található Tenderpixel Galériát, ahol nemrég zárult a Société Réaliste Mottopsy című kiállítása. Ennek kapcsán beszélgettünk a londoni kortárs művészeti világról, a galéria működéséről és lehetőségeiről.

Mióta dolgozol a Tenderpixelben?

Soós Borbála: Most már majdnem két éve. Nagyjából négy évvel ezelőtt jöttem ki Angliába, ahol elvégeztem a Royal College of Art Curating Contemporary Art kurzusát, és ez volt az első munka, amit utána kaptam. Elkezdtük megváltoztatni a galéria profilját, az új program 2013 januárja óta él, és az idei év márciusának eleje óta én vezetem a galériát. Két ajtóval mellettünk van egy könyvesbolt Tenderbooks, akikkel együtt dolgozunk különböző kiadványokon.

For-profit vagy non-profit módon működik a galéria?

S. B.: Nem a profit az első szempont, amit figyelembe kell vennünk egy kiállításnál. Járunk művészeti vásárokra, azonban nem reprezentálunk művészeket, hanem megállapodunk velük egy-egy projekt erejéig. Vannak alkotók, akikkel hosszabb ideig együttműködünk, de nem olyan számban, mint egy kifejezetten for-profit galériánál. Szabadabbak vagyunk abban, hogy milyen művészekkel dolgozhatunk, és egy kicsit szabadabbak abban is, hogy egy művésznek csak egy performansza valósul meg, vagy egy online kiadványa; és nem minden projektünknek az a lényege, hogy eladható, vagy nem.

Ez az első alkalom, hogy a Societé Réaliste-tal együtt dolgozol. Hogy illeszkedik egy a kiállítás a galéria profiljába és a te személyes érdeklődésedbe?

S. B.: A galéria kérdéskörökhöz kapcsolódva rendez kiállításokat. Egy évben két ilyen tematika van, a kérdések elég nyitottak, és a kiállítások is formálják a kérdéseket. Ha írok egy művésznek, mindig elmondom, hogy mi az a kontextus, amibe belelép. Ebben a szezonban a kérdés a nyelv volt, az, hogy mi a viszonyunk a nyelvhez, illetve hogy mi az interakció nyelve. Az előző kiállítás, Ilona Sagaré, az emberi testet és a színeknek az egészségre gyakorolt hatását vizsgálta, a következő pedig különböző cyberspace viszonyokat fog feltérképezni. Ehhez képest a Société Réaliste konkrétabban használja a nyelvet, olyan jelrendszerek esztétikáját és politikáját vizsgálja, mint amilyen például a nemzeti reprezentáció.

A galéria profiljában általában fiatal angol, Londonban dolgozó művészek szerepelnek, de nagyon fontos ennek a színesítése, a mostani művészeink közel fele már nem illik ebbe a profilba. A saját célom is az, hogy több aktivista színezetet vigyek a dologba, aminek van személyes rezonanciája is. Az egyik fontos téma számomra a művészet és a munka kapcsolata. Ez Londonban egy örök probléma, azonban ha ki tudsz dolgozni egy olyan modellt magad számára, ami fenntarthatóvá teszi az életedet és művészetileg is releváns, akkor valószínűleg sikeres leszel. Azonban egy ilyen szisztémában, ahol a saját főnököd vagy és folyamatosan dolgozol, fontos megszabni a határokat is.

Miért van az, hogy döntően londoni művészekkel dolgoztok?

S. B.: Ennek több oka van. Nyilvanvalóan a financiális vetülete az, hogy a művész és művek utaztatása elég megterhelő, másrészt hiszem, hogy jó és szükséges egy visszatérő közönséget kialakítani. Itt kialakult egy kör, akik érdeklődnek egymás iránt, és így fenn lehet tartani a közösségérzetet, amit a jövőben szeretnénk fejleszteni. Eddig is fontos volt, hogy a galéria évente megcsinál hét kiállítást, amire rájönnek a performanszok, vásárok. De a jövőben többet foglalkozom majd egy téma bővebb kibontásával, amit bizonyos mértékben eddig is csináltunk. A galéria helye és mérete limitált, ezért több kollaborációt és külsős eseményt szeretnénk szervezni, és inkább egy téma miatt visszatérő közönséget idevonzani, nem csak a művészekre építve.

Magyar művészek milyen arányban jelennek meg a Tenderpixelben?

S. B.: Volt egy kiállításunk tavaly, amiben benne volt Esterházy Marcell és Maurer Dóra, azóta pedig ez a második. Ezen kívül Tóth Luca volt a filmfesztiválunk egyik nyertese, de erre nincs semmilyen ráhatásom. Ez inkább csak az én hátteremből adódik, de nincsenek a galéria fókuszában a magyarok.

Kockázatos, hogy ezek a nacionalizmussal és nemzeti identitással foglalkozó művek a multikulturális Londonban vagy nagyon működni fognak, vagy nagyon nem?

S. B.: Szerintem itt működik. Beszélgettünk az alkotókkal arról, hogy Párizsból nézve mindig angoloknak nevezik az angolokat, ahogy mi is ezt tesszük Budapestről. De én itt nem merem ezt a kifejezést használni, itt mindenki British.1 Londonban mindenkinek van egy története a nemzeti mottókról, sok látogató beszélt Skócia kiválásáról, úgyhogy úgy érzem, hogy van rezonanciája.

Hogyan alakulnak ki a galéria tematikus évadjai?

S. B.: Amikor átalakítottuk a galériát, elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan lehet egy új programot kialakítani, milyen struktúrákban lehet dolgozni. Ekkor meghívtunk művészeket, hogy egy nap erejéig vegyék át a galériát és javasoljanak egy új struktúrát, hogy mi történjen itt. Volt egy beszélgetés és öt esemény. Ez a sorozat egy félévnyi kiállítássorozatra adott nekünk motivációt. Eddig ez volt a legszabadabb kérdés, és egyre specifikusabbak a kérdéseink.

Milyen tapasztalataid voltak a Royal College of Artban elvégzett kurátori MA-val kapcsolatban?

S. B.: Egy ilyen mesterszak leginkább a nyitásról, a folyamatos külső hatásokról szól. Itt egy csomó minden arra késztet, hogy használj szabadon egy olyan eszköztárat, metódust, ami a te specifikus nyelved és a saját hátteredből vagy érdeklődésedből következik, és amivel megközelíted a dolgokat. Kicsit inkább úgy kezeltek minket, mintha művészek lennénk.

Hogyan lehet egy galériát jól pozícionálni egy ilyen nagy és kompetitív művészeti piacon?

S. B.: Érdekes, hogy a Tenderpixel nagyon közel van olyan mega-galériákhoz, mint a White Cube, de mégis teljesen más a pozíciónk. Londonban inkább keleten és Peckhamben vannak hozzánk hasonló galériák. Maga az utcánk, a Cecil Court is egy nagyon különös hely, itt lakott Mozart, itt forgatták a Harry Pottert és Hogarth-nak volt itt stúdiója. Az egyik művész kiderítette, hogy aki az utcát építette, titokminiszter volt I. Erzsébet alatt. Ez által inspirálva készített egy alkotást, egy telefont, ami folyamatosan csörgött, és ha felvetted, akkor hallani lehetett, hogy mit beszélnek az alsó szinten a látogatók.

Jegyzetek

1    Stuart Hall: My home is Britain but I am not a liberal Englishman like you. In the back of my head are things that can’t be in the back of your head. http://www.theguardian.com/society/2007/sep/23/communities.politicsphilosophyandsociety

 

Print Friendly