Üdvözlet a Dolomitokból

A Derkovits Gyula-ösztöndíjasok tárlata

Műcsarnok, 2014. III. 30–IV. 27.

P. Szabó Ernő

07-Üdvözlet a DolomitokbólSok szó esik manapság a Műcsarnokkal kapcsolatban a szalonkiállításokról. Nos, Borsos János, a budapesti Képzőművészeti Egyetem tervezőgrafika szakán 2003-ban végzett képzőművész, aki jó néhány jelentős kiállításon vett már részt és komoly díjakban részesült, a maga részéről már hozzá is kezdett a nagyobb szabású szalonkiállítások előkészítéséhez. Igaz, nem a jelenre utaló címet adott munkájának a fiatal alkotó, aki, ahogyan a Derkovits-ösztöndíjasok kiállítását kísérő füzetben olvashatjuk „többnyire vallási, társadalmi és aktuálpolitikai kérdéseket tematizáló, médiafüggetlen alkotótevékenységét főként a The Corporation és a Borsos Lőrinc nevű kollektíva tagjaként végzi”, hiszen a tizenkét művész munkáinak helyet adó paraván felső sarkában a Szalon ’78 feliratot olvashatjuk. A magyarázat azonban eligazítja a látogatót, tudatosul benne, hogy a cím nagyon is a jelenre vonatkozik. Pontosabban azokra az 1978-as születésű fiatal művészekre, akik a Derkovits-ösztöndíj 2012-es kimaradása miatt hátrányos helyzetbe kerültek azokkal szemben, akiknél 2013-ban kompenzálták a 35 éves korhatárt. Ők ugyanis ezt a kompenzációt nem kapták meg, elestek tehát egyrészt attól a lehetőségről, hogy szerepeljenek egy Derkovits-ösztöndíjas kiállításon. Arról nem is beszélve, hogy elestek egy évnyi ösztöndíjtól is, ami a kortárs magyar művészet jelenlegi állapotaiban elképesztő nagy érvágás egy jobb sorsra érdemes pályakezdő számára. A kiállítási lehetőség elmaradásáért kompenzálhatja az érintett alkotókat valamennyire, hogy Borsos János magánszalonján mindenki egy saját maga által kiválasztott művel vagy sorozattal vehet részt – az anyagi hátrányokért legfeljebb a jól ismert kálvinista mondással – teher alatt nő a pálma – vigasztalhatják magukat.

Az utóbbi két évben viszont, úgy tűnik, rendeződtek a dolgok az ösztöndíjak körül – s nem csak a „derkósoknál”, hiszen az emberi erőforrások minisztere újjáalapította a római ösztöndíjat is, és egy hónappal ezelőtt tucatnyi új ösztöndíjasnak adta át az oklevelet. Ez annál is örvendetesebb, mert, ahogyan a Derkovits-díjasok kiállítása mutatta a Műcsarnokban, a fiatal magyar művészet bővelkedik támogatásra érdemes tehetségekben, legyen szó a festészetről, szobrászatról, grafikáról vagy az új médiákról, a határterületeket kutató törekvésekről. Úgy tűnik, egyre inkább a megfelelő időben, tehát közvetlenül a diplomázás utáni években sikerül ösztöndíjat kapniuk a fiataloknak, hiszen ugyan az első ösztöndíjas időszakban lévők között is van néhány olyan művész, aki a felső korhatár, a 35. életéve körül jár, de van közöttük két 25 és egy 26 éves is, és további három ösztöndíjas 30 év alatti. Ami tehát az alapképletet illeti, úgy tűnik, minden adott ahhoz, hogy az ösztöndíj célja megvalósuljon, hiszen amint a pályázati felhívásban olvasható, „az ösztöndíj célja, hogy segítse az önálló művészeti tevékenységet folytató tehetséges alkotóművészek pályakezdését és művészeti fejlődését, valamint összetett támogatási rendszerrel kedvező feltételeket teremtsen a formanyelvében és tartalmában korszerű, színvonalas művek létrehozásához.” Ami a felhívás szövegét illeti, az aligha változott sokat a fél évszázad alatt, mióta az ösztöndíj létezik – az már más kérdés, hogy az 1955-ös alapítás után majdnem harminc évnek kellett eltelni, amíg a nagy közönség is konstatálhatta, hogy milyen művek, művészi törekvések érdemelték ki az ösztöndíjat odaítélők bizalmát. Az idei kiállítás kapcsán az ösztöndíjat odaítélő kuratórium tagjainak a névsorát is olvashatjuk: Bán András, Készman József és Szepes Lászlóné művészettörténészek, Konkoly Gyula festő-, Baráz Tamás szobrász-, Somorjai Kiss Tibor grafikus-, Szegedy-Maszák Zoltán és Szombathy Bálint képzőművész és Karas Dávid az FKSE képviseletében. A kiállított anyag láttán ugyan alighanem lehetne változtatni a kuratórium felépítésén a tradicionálisabb műfajokat képviselő tagok javára – de éppenséggel úgy is fogalmazhatunk, hogy a zsűrit dicséri, hogy az összetételt jellemző némi aránytalanság ellenére hagyta érvényesülni az értékeket a hagyományos műfajokban. S hogy ezek az értékek megfelelő arányban, súllyal jelenhettek meg, abban nyilván a rendezésnek is szerepe lehetett (kurátor Készman József), mert ha elmondhatjuk, hogy az utóbbi évek egyik legegységesebb színvonalú derkós kiállítását láthattuk a Műcsarnokban, akkor az is igaz, hogy a legjobban rendezett, legáttekinthetőbb tárlatot is. Az épület középső és jobb oldali teremsorában és a szobrászcsarnokban bemutatott anyag (a bal oldali teremsorban kaptak helyet a Pécsi József-ösztöndíjas fotósok alkotásai) rendezése alapvetően műfaji szempontokat követett, de figyelembe vette bizonyos művek bemutatásának sajátos térigényét is. Így, miközben a középső teremsorban a szobrászat, a festészet és a kettő között az installáció, új média nagyobb teret követelő műveit, műcsoportjait mutatta be, a szoborcsarnokban helyezte el a tárlat legnagyobb méretű installációit, a jobb oldali teremsorban olyan munkák, együttesek kaptak helyet, amelyek jól érvényesülnek az intimebb hangulatú térben – igaz, némi kurátori öniróniáról tanúskodik, hogy a kiállítás legutolsó, legkisebb, ha úgy tetszik, legintimebb hangulatú terében Felsmann Istvánnak egy olyan installációját helyezték el, amely éppen az intim hangulatról alkotott fogalmainkat kérdőjelezheti meg.

A fönti felépítésnek köszönhetően egymás mellé kerültek különböző derkós évfolyamokban járó művészek munkái, s a művek között így kialakult párbeszédét a művek és az őket körülvevő tér közötti dialógus gazdagította. Az első terem három szobrászánál különösen izgalmasan jelent meg a mű és a tér viszonyának a problematikája, amelyhez mindegyikük egészen egyéni, a másik kettőétől radikálisan különböző módon közeledik. Német Marcell, akinek a legutóbbi időszakban készült munkái középpontjában a szó szoros értelmében egy „idealisztikus távvezetékoszlop” áll, olyan egyéni perspektivikus rendszert teremtett, amely persze felidézheti a nézőben a gótikus boltozatok hálórendszerét, amely azonban nem az építészi logika alapján jön létre, hanem annak az elképzelésnek a jegyében, hogy a szobrász meghatározza a néző pozícióját és ezzel érzékeltesse annak bizonytalan helyzetét. Szanyi Borbála áttört fémlemezei olykor a finom csipkék könnyedségét idézik, s az áttört lemez falra, illetve az egyik oldalteremben a földre vetülő árnyéka, a súlyosság és könnyedség ellenpontja különös dinamikus hatást kölcsönöz az alkotásnak. Újabb csavar, hogy az alkotó visszaviszi műveit azokba az ipari környezetben lévő terekbe, amelyek művei elkészítésében inspirálták, s visszailleszti őket eredeti összefüggéseikbe. A terem harmadik kiállítója, Rabóczky Judit Rita műveinek térbeli kapcsolata is igen összetett, hiszen műanyag huzalokból, kábelekből hegesztett, összefont alakjai maguk is egyszerre határoznak meg pozitív és negatív tereket, együttesük pedig különös, színpadszerű teret hasít ki a terem egyik sarkában.

A műveknek a térrel való párbeszéde folytatódik a középső nagyteremben, Tranker Kata műveiben, amelyekben a fotó, a rajz, a plasztikus kép, a tárgykollázs, az installáció ötvöződik, s amelyek alkotójuk szerint A nyugodt elmeállapot dokumentumai. Saluti delle Dolomiti – írja gyufáskatulya nagyságú művére, amelyben több képet is prezentál, s amely a látogató eszébe juttatja a második világháború után Svájcból Párizsba visszatérő Giacometti gesztusát, amikor a kérdésre: „…és hol vannak a műveid?” elővette a gyufásdobozt, amelyben parányi szobrait vitte magával. A kiállítás néhány résztvevője, úgy tűnik, nem ismeri ezt a Giacometti-féle tanulságos történetet, mert van a tárlaton egy-két alaposan túlméretezett, üres installáció, műegyüttes. Kerezsi Nemere „méhészszekciója” azonban nem tartozik ezek közé, és berlini időjárás-jelentése sem, amely valóban egyrészt különböző időjárási viszonyokat mutat be, de ami fontosabb, egyféle időjáték is a 30-as évek berlini helyszíneiről is, amelyeket Kerezsi a jelen képeivel szembesít. Igazi időjátékra, időutazásra hívja a látogatót Szvet Tamás is, akinek több műve Erdély Miklósnak abból a montázsából indul ki, amelyen a gyermek- és ifjúkori önmagát szembesíti saját férfikorának figurájával. Szvet egyik művén egy idegen sétál be időnként a képbe, videóinstallációjában pedig maga a látogató lehet részese a jelenetnek, s pózolva akár még a kép valamely szereplőjének az alakjába is belehelyezkedhet. Szvet Tamás egy másik művét, ha zenéről szólnánk, igazi négykezesnek nevezhetnénk, e trükkös videómunkán azonban csak két kéz együttműködéséről van szó, egy férfi és egy női kézről, amelyek egy Rubik-kockát forgatnak a végtelenített szalagon. Nem kell hozzá mindenesetre túl élénk képzelőerő, hogy ezt a különös játékot, folyamatot asszociáljuk a következő nagyterem látványos műegyütteséhez, amely a fiatal magyar festészet kvalitásos műveiből áll össze. Az itt kiállítók mindegyike jó néhány kiállításon bizonyított már, nagy ígéreteknek is mondhatnánk őket, például a Fehér László 70-es évekbeli Metró-képeire reflektáló Rolik Ádámot, vagy a gesztusokban kommunikáló figurák festőjét, Csató Józsefet. Szabó Ákos pedig, aki immár tizenöt éve elkezdett program alapján kutatja a realizmus napjainkra vonatkoztatható aktualitását, ígéretnél jóval többnek is nevezhetjük. Az azonban jólesően meglepő, hogy huszonévesek is olyan abszolút érett művészetet produkáljanak, mint Karsai Dániel, Pintér Dia vagy a koncepcióját a koncepciónélküliségre építő Kaliczka Patrícia.

Harminc év alatt jár még Koós Gábor is, aki a szoborcsarnok jobb szárnyában állítja ki nagyméretű fametszeteit, amelynek központi témája a rögzítés. A számára fontos emlékeket, tárgyakat, helyeket dokumentálja a művész, mintegy naplóírás szerűen. Ezt a munkát glasgow-i ösztöndíja alatt kezdte el, amikor először volt hosszabb ideig távol a családjától, s akkor készült műveit egy kis könyvben, a Glasgow Diary-ben gyűjtötte össze. Korábban frottázsokat készített, újabb művei, amelyek közül az elsők diplomamunkájához készültek, nagyméretű egyedi fametszetekből és nyomódúcokból állnak. A fametszetek a falra kerültek, a nyomódúcok pedig közvetlenül előttük a földre, a kettő együttese egyrészt a tornyok monumentalitására, másrészt Koós nyomtatáshoz való viszonyára utalt. Legújabb művein a kétféle eljárást alkalmazza, a Budapest Diary-sorozat fametszetei és frottázsai egyetlen nagyméretű installáció részeként jelennek meg, szuggesztívek egyenként szemlélve is, de még inkább azok együttesen.

E művek központi témája a lak(oz)ás. A világban való otthonosság lehetősége, lehetetlensége tehát, amelyre rákérdezni ki volna illetékesebb, mint a pályája kezdetén álló alkotó? Felsmann István kérdése is hasonlóan indokolt, hiszen ő nem a tartalomra, hanem az üzenet közvetítésének a formáira kérdez rá lego-reliefjeiben. Óvakodik a diszciplínák teljes körű, merev szétválasztásától, olykor látszólag össze nem illő dolgok összehangolására törekszik. Építőkockákként használja a számítógép pixelrácsainak darabkáit, kiveszi őket a helyükről, s újrarendezi, új, meglepő összefüggésekbe helyezi őket. De épp az lenne az igazán meglepő, ha másként cselekedne.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:28+00:00 augusztus 14, 2014|Nyomtatásban megjelent|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!