Az idegen fészekre szálló kakukk esetei

Az idegen fészekre szálló kakukk esetei

Véssey Gábor kiállítása

Próféta Galéria, 2014. IX. 5-ig

Hemrik László

 

Véssey Gábor: Száll a kakukk fészkére – parafrázis (részlet), 2013, pasztell, 100x280 cm

Véssey Gábor: Száll a kakukk fészkére – parafrázis (részlet), 2013, pasztell, 100×280 cm

Véssey Gábor nyár végi kiállítása mintegy felvezeti az ez év decemberében a Szolnoki Galériában nyíló nagyszabású tárlatát. Az ott kiállításra kerülő grandiózus kompozíciók és néhány plasztika mellett láthatóak lesznek az itt bemutatott kisméretű olajképek is.

Nem véletlenül talált rá Véssey a Száll a kakukk fészkére című alkotásra (Ken Kesey regényéből Miloš Forman rendezett filmet), de azt is mondhatnám, nem véletlenül talált rá a Száll a kakukk Vésseyre. Vésseyt mindig is izgatták az emberi drámák, vizuális konfliktusok, a sűrű, túlfeszített felületek.

A Száll a kakukk fészkére egy társadalom perifériáján élő férfi, Patric McMurphy fejlődésregénye. Különcsége, különössége, bátor és szenvtelen természetessége juttatja el a hatalommal való nyílt konfliktusokig. De a kakukk-lét túlmutat McMurphy figuráján. A művészek a világ sajátos integrálására törekszenek, kisajátítják, birtokba veszik azt, majd újrateremtik, parafrazálják. Így minden mű egy-egy valóságdarab átirata: az idegen fészekre szálló kakukk esete.

Milos Forman arról ír a Fordulatok című önéletrajzi könyvében, hogy a film sokkal objektívebb műfaj az alapvetően absztrakt irodalomhoz képest. Ennek fényében azt mondhatjuk, a képzőművészeti (kép)alkotás valahol a kettő között van. Két fészek között félúton. Feltétlenül igaz ez Véssey parafrázisára, de egész életművére is. A hatalmas tabló úgy kíván konkrét és narratív lenni, hogy közben sajátos emelkedettség és elvontság járja át. A „szélesvásznú” munka egyféle összegzése az életműnek: benne Véssey pszicho-figurativitása és a paradoxnak hangzó absztrakt realizmusa.

Vésseynek több irodalmi adaptációja látható a kiállításban, melyek az elmúlt években folyamatosan készülő kisméretű olajképek között találhatók. Mindez jelzi, hogy fontos élményforrás számára az irodalom, de ami még ennél is érdekesebb, a jobb híján autonómnak nevezett képek többsége is olyannak mutatkozik, mintha egy történet csomópontjának illusztrációja lenne. Ám a történetmesélés, a karakterformálás változatossága mellett legalább annyira bőséges és variábilis – egyetlen művön belül is – Véssey finomra hangolt stiláris eszközkészlete is: a színhasználattól kezdve a vonalminőségeken át a letisztult geometrikus absztrakt formákig.

De a Véssey-ciklusok közötti különbözőségek és természetes hasonlóságok is művészetének kakukk-rebbenékenységét példázzák. Az univerzum, a mély, fekete tér megjelenítése vagy elmaradása egyike ezeknek a modusoknak.

A Száll a kakukk parafrázisában az univerzum különös zárójelként fogja közre a zsúfolt manézsnak tetsző teret. Úgy nyitja meg a képteret, hogy le is zárja, s vele a belső tér eseményeire irányítja a tekintetet. Ugyanakkor a tér logikai rendjéből adódó vibrálást a távoli univerzum és az ittlévő mikrovilág megismerhetőségében, megismerhetetlenségben rejlő feszültség is fokozza. Hiába a világegyetem kezdetének és végének bizonyítására szolgáló csodás teóriák és könyvek, fontosabbnak látszanak a köztünk, illetve bennünk történő drámák.

A 80-as években, a főiskola után keletkezett grafika-kollázsain, A fekete éjszaka képein más funkciót nyer az űr, az éj. Nem befelé tolja a látványt, hanem éppen kifelé robbantja azt a centrumból.

Ahogy McMurphy a főnővérrel szembeni kiállásra biztatja a kedves és ártatlan diliseket – s legyen ez az összegzés helye –, Véssey Gábor hasonló ambícióval küldi a vászonra és készteti ott cselekvésre úgy az emberi lényt, ahogy a képzőművészeti formákat és tradíciót.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:25+00:00 szeptember 15, 2014|2014. augusztusi szám|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!