A labirintus bejáratában

A labirintus bejáratában

MűvészetMalom, Szentendre, 2014. IX. 7–X. 10.

P. Szabó Ernő

 

BMZ  (Baji Miklós Zoltán):  „MÚK” labirintus,  égetett tégla, egyéni technika, 25x120x100 cm

BMZ (Baji Miklós Zoltán): „MÚK” labirintus, égetett tégla, egyéni technika, 25x120x100 cm

Labyrinthus: hic habitat Minotaurus – jó kétezer évvel ezelőtt karcolta egy pompei-i villa vakolatába a szavakat s magát az ákom-bákom vonalakkal jelzett labirintust valaki, talán nem sokkal a Vezúv emlékezetes kitörése előtt, hiszen különben aligha hagyták volna sokáig megcsúfolva az épületet. Így akár még az is lehet, hogy a karcolgató is a vulkánkitörés forró, majd villámgyorsan megszilárduló lávarétegei alatt alussza örök álmát, ha maradt belőle valami – de az is lehet, hogy az ő alakját is csak a negatív forma őrzi, a tűz által megsemmisített testet formázó üreg, amelyet a régészek felfedezése után gipsszel öntöttek ki, s így újra formát kapott.

Minden lehet, ha régmúlt korokról s még inkább, ha a mítoszok ködébe vesző történelem előtti időkről van szó. Tudásunk, képzeletünk úgy rakja rá vagy veszi el a történetre a különböző rétegeket, ahogyan az idő formálja gondolkodásunkat, s miközben azt hisszük, hogy a legendás krétai király palotájának a labirintusáról, az oda bezárt szörnyről, Minotauroszról, s a bikát Ariadné segítségével legyőző Thézeuszról beszélünk, valójában saját sorsunkat vagy a velünk együtt élők közös történeteit próbáljuk értelmezni. A helyes utat keressük az érzelmek, emberi kapcsolatok útvesztőjében, több, de inkább kevesebb sikerrel. Ahogyan a Labirintus című kiállítás katalógusában Udvardy Ildikó tanulmányában megidézett Jung írja, „Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem – hogy nem követünk el baklövést, hogy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna. Aki biztos úton jár, az tulajdonképpen halott.”

Márpedig az ember az életre, megtisztulásra, boldogulásra, boldogságra vágyik, miközben a labirintus végén felvillanó fényt keresi. Az első labirintusok, például III. Amenhotep egyiptomi fáraó Nagy piramisa, a halottak számára épültek, az örök élet felé vezető utakként, de a labirintus ábrázolásai, amelyek egyszerre hasonlíthatóak az emberi agy vagy éppen az emésztőrendszer furcsán-szeszélyesen kanyargó formáihoz, már sokkal korábban megszülettek. Ha úgy tetszik, az emberiség története, ahogyan Vergilius írta, „végtelen labirintusok sorozata”. Nincs is olyan korszak az ókortól máig, amelyben a labirintus motívuma ne kapcsolódna a világmagyarázathoz, a középkori katedrálisok padlómozaikjain vagy falain éppen úgy megtalálhatóak, mint a 17-18. századi kertművészetben, a malomjáték éppen úgy nem létezne a mitológiai előzmények nélkül, mint a sakk, de még a tenyérjósok tudománya sem. Ami a 20. századi irodalmat, zenét, képzőművészetet illeti, Bartók Béla kompozícióját, A kékszakállú herceg várát éppen úgy szoros szálak kötik a sorsszimbólumként felfogható titokzatos terekhez, mint Franz Kafka hősét, Josef K.-t, aki nem hogy a terekből nem talál ki, de lényegében még megközelíteni sem tudja azokat. A 70-es évek francia új regényének egyik főműve Allain Robbe-Grillet Útvesztője (1971), amelynek eredeti címe Dans le labirinth (1959), s napjaink egyik sikerkönyve James Dasher Útvesztője, amelyből a hasonló című sikerfilm készült. Paolo Santarcangeli néhány évtizeddel ezelőtt megírta A labirintusok könyvét, amelyben külön fejezetet kaphatott volna Jorge Luis Borges mágikus realizmusa is, amelyben szintén kulcsszerepe van a labirintus-motívumnak, legyen szó az „elágazó ösvények kertjéről” vagy Aszterion házáról. Ami pedig a kortárs képzőművészetet illeti, nem is kell messzire menni példáért annak igazolására, hogy milyen nagyszabású életmű formálódhat úgy, hogy középpontjában a labirintus jelenség áll. Elég Fabrizio Plessi tavaszi Liquid Labirintus című kiállítására gondolni a Ludwig Múzeumban, amellyel kapcsolatban a művész így fogalmazott: „A Liquid Labirintus egy olyan közeget jelent, amelyben minden folyamatosan áramlik, ami az én utóbbi harminc évemre is jellemző, az elmúlt évek installációira, amelyek közül néhányat bemutatok, és amelyekben szintén voltak labirintusok, amelyek itt egymást folytatva jelennek meg. Ellentmondásos dolognak tűnik a cím, hiszen két olyan dolog szerepel benne, amelyeket nem tudunk megragadni, de ma valóban labirintusban, mégpedig a képek labirintusában élünk. Hogy megtaláljuk-e a helyes utat, az attól függ, hogy hogyan választjuk meg a pozícióinkat. Ma minden mozog a világban, nincsenek sorompók, választóvonalak az egyes területek között, minden összecsúszik. Vita tárgya minden érték, a klasszikus művészet értékei is. De nekünk túl kell élnünk a képlabirintus korszakát.”

A „túlélés” fogalmát akár azzal a folyamattal kapcsolatban is említhetnénk, amely a kortárs magyar művészetben játszódott le a rendszerváltozás utáni két és fél évtizedben. E történések folyománya az is, hogy a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE), a kortárs magyar művészet legnagyobb, több mint hatezer művészt tömörítő szervezete az elmúlt években gyökeres változáson ment keresztül. Vezetői az átalakult helyzethez alkalmazkodva a korábbi nagy létszámú apparátusról lemondva egy néhány fős, de korszerű koordinációs irodát hoztak létre. Egyszerűsítették a szervezet működését, csökkentették a vezetőség és a választmány létszámát, vállalva ezzel a megnövekedett munkavégzés terheit is. A MAOE jelentős eredménynek könyvelheti el, hogy a Hungart Egyesület segítségével jelenleg is képes szociális támogatást nyújtani az arra rászoruló tagjainak, és az NKA pályázatok intézését lebonyolítóként fel tudja vállalni. Ahogyan a Labirintus című kiállítás katalógusának a bevezetőjében Aknay János Kossuth-díjas festőművész és Sárkány Győző Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész, Érdemes művész, a MAOE elnöke, illetve alelnöke, a kiállítás kurátorai írják, a szervezet „vezetősége és ügyintéző munkatársai felelős gondolkodását és elkötelezettségét a megváltozott körülmények között elért szakmai eredményeink is demonstrálják. Egyesületünk a jövőben is csak olyan célokat tűz maga elé, amelyeket maradéktalanul meg tud valósítani. Az elmúlt három év igazolta, hogy jó úton járunk. Komoly sikerként értékelhetjük az utóbbi években megvalósított nagyszabású szakmai programjainkat. 2011/2012-ben a Valóság és Illúzió kiállítást 270 fő részvételével hoztuk létre. 2013-ban a Négy Elem és a Vízalatti tárlat már 480 fő számára adott lehetőséget a bemutatkozásra. 2014-ben a Szentendrei MűvészetMalomban pedig 610 művész (képző-, ipar- és fotóművész) vesz részt a Labirintus című kiállításon.”

Az egyre növekvő számok, a kiállítások iránti érdeklődés folyamatos növekedése jelzik, hogy a szervezők alapkoncepciója, amely szerint a kortárs magyar művésztársadalom számos tagjában él az igény a megmutatkozásnak e formája, a művészek, művészettörténészek, kurátorok közötti párbeszéd iránt. A kurátorok szándéka az volt, hogy az olyan sajátos terepen, amit egy-egy ilyen monumentális kiállítás jelent, ne az öncélú aktualizálások vagy egyedi kurátori allűrök domináljanak, hanem az a szándék érvényesüljön, amely Magyarország legnagyobb művészeti szervezetét hitelesen és minél több oldaláról kívánja bemutatni a közönségnek. Azaz érzékeltesse azt, hogy az ország kulturális életének egyik fontos szellemi erőforrása a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, amely megtalálta és folyamatosan építi partneri kapcsolatait a hasonló szervezetekkel, a Magyar Művészeti Akadémiával és minden magyarországi és határon kívüli művészeti társasággal. „Ez a hagyományokra épülő speciális szellemi műhely a kortárs magyar kultúra egyik sarokköveként, a jövő eredményeiben bízva, a nemzet érdekében mindenkor jó kapcsolatot ápol a kultúrpolitikával” – zárul a köszöntő, amelyben a kurátorok köszönetet mondanak a tárlat megvalósításához jelentős támogatással hozzájáruló Miniszterelnökségnek, az Emberi Erőforrások Minisztériumának, a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóságának, a Magyar Művészeti Akadémiának, a Ferenczy Múzeumnak, valamint a Hungart Egyesületnek.

A kiállítás katalógusán, meghívóján, plakátján és logóján egy felülnézetből ábrázolt épület számítógépes szimulációja látható. Az úgynevezett Labirintus házat ábrázolja ez a kép, a szentendrei MűvészetMalom udvarán felépített monumentális installációs rendszert. Ez az önálló műalkotás egy 63 négyzetméter alapterületen (9×7 méter) kialakított valóságos labirintus, melynek három méter magas falain a kiállításon látható eredeti művek digitális másolatai jelennek meg. A külső falakat óriásprint burkolja, mely színvilágában a kiállítási katalógus és a meghívó designját idézi. A „művészet labirintusát” ezek az egymás mellé helyezett alkotások sokaságából létrehozott falak alkotják. A kiállításon részt vevő 610 alkotó digitalizált munkáival tapétaszerűen bevont labirintus falak izgalmas élményt kínálnak a látogatók számára. A Sárkány Győző elképzelései alapján megszületett installáció-építmény – mintegy külön életet élve – a projekt bezárása után is helyén marad, óriás katalógusként összefoglalva és dokumentálva a már lebontott kiállítást. A digitális alkotások az eredeti műveket, illetve azok egy részletét mutatják be, az alkotók nevét is szerepeltetve minden munka mellett. Egyes művek többször is megjelennek, ismétlődnek ebben a végtelenített kompozíció-struktúrában, felerősítve ezzel a látvány karakterét, a labirintus élményt.

Apropó, élmény… Ki mit kereshet és mit találhat a szentendrei labirintusban több mint hatszáz művész eredeti műveiből és a művekről készült nagyméretű nyomatok labirintusában? Vannak-e elsők és utolsók, jók, jobbak és legjobbak vagy éppen középszerű, unalmas művek az alkotások végtelenített láncában? Kell-e ilyeneket keresnünk, vagy egyszerűen át kell adni magunkat az élménynek, amelyet a számunkra esetleg érdektelennek tűnő munkák közül kiragyogó remekművek kínálnak? Meddig jut el a néző szemlélődés közben a labirintus belseje felé haladva, és meddig jutnak a művészek alkotásaikat létrehozva? Egyáltalán, merre haladunk, a labirintus belsejében van egyáltalán hátra és előre? Léteznek-e ilyen fogalmak a művészet történetének egészét nézve? Megannyi nyugtalanító vagy éppen bizakodásra ösztönző, megvilágosodást ígérő kérdés a labirintus lakói és látogatói számára. S van-e felelet e kérdésekre? A modern magyar líra egyik legnagyobbja, Pilinszky János, Egyenes labirintus című versében arról a „visszarepülésről” ír, amiről csak hasonlatok beszélnek, ily módon Borgeshez hasonlóan a művészet lényegét fogalmazza meg, azaz, hogy a művészet olyan dolgokról beszél, amelyeket nem nevez meg – nem tud, de nem is szabad megneveznie – közvetlenül. Csönd és közelség című kötetében pedig a műteremtésről szólva Simone Weilt idézi, aki szerint „a szépség egy labirintus. A legtöbben menet közben elfáradnak, de akinek ereje van, az eljut a labirintus közepébe. Ott Isten várja őt, elemészti és kiokádja. Akkor kijön a labirintusból, megáll a labirintus bejáratában, és az arra menőket szépen betessékeli.” És az arra menő engedelmeskedik.

Szakmai elismerésben részesült művészek: Appelshoffer Péter, BMZ (Baji Miklós Zoltán), Bohus Zoltán, Dozvald János, dr. Agócs József, Gáll Ádám, Gulyás Judit, Herbst Rudolf, Hérics Nándor, Horkay István, Jávor Piroska, Katona  Szabó Erzsébet, Kéri Mihály, Lévai Zoltán, Lévay Jenő, Lukoviczky Endre, M. Novák András, Majoros Áron Zsolt, Mátrai István, Molnár Kálmán, Molnár Péter, Olajos György, Pataki Tibor, Sándor Edit, Sz. Varga Ágnes, Szabó Tamás, Szinte János, Varga-Amár László, Verebics Katalin, Wrobel Péter

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:23+00:00 szeptember 15, 2014|2014. szeptemberi szám|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!