Gáspár, Futár, Heródes

Gáspár, Futár, Heródes

Korniss Péter képei

Új Kriterion Galéria, Csíkszereda, 2014. VIII. 1–IX. 25.

P. Szabó Ernő

 

Korniss Péter: Betlehemesek szántóföldön, 2011

Korniss Péter: Betlehemesek szántóföldön, 2011

Betlehemet vivő férfi – ez a 2005-ben készült felvétel látható Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész, a világon talán legjobban ismert kortárs magyar fotográfus Csíkszeredában, az Új Kriterion Galériában rendezett kiállítása plakátján. Mintegy a felezőpontján született ez a mű annak az időszaknak, amelyet a kiállítás átfog (1997–2013), ugyanakkor utal azokra az előzményekre is, amelyek viszont több mint négy évtizedre vezethetőek vissza, arra az időszakra, amikor a fotográfus első, a karácsonyi népszokásokkal kapcsolatos felvételeit elkészítette a Tolna megyei Kakasdon, a hosszú vándorlás után ott letelepedett bukovinai csángók között.

A négy évtized ellenére az ezredforduló táján készült képek ugyanazt a művészi felfogást tükrözik, amelyet Korniss korai, a csobánolást és más népszokásokat és általában az eltűnőben lévő paraszti életformát, a hétköznapokat és az ünnepeket megörökítő képei. „Dokumentarista fotográfusként mindig is tárgyilagos akartam lenni, de magamban tudtam, hogy ez lehetetlen. Tudtam, hogy természetem, tudásom és élményeim meghatározzák, mit s hogyan látok, s miként fényképezek. A képek üzenete azonban eldőlt, mielőtt megnyomtam volna az exponáló gombot.” Ezzel a mondattal kezdődött Korniss Kötődés című könyve, amely a fotóművész 1967–2008 közötti képeiből született. Az is Korniss Péter volt azonban, aki egy másik alkalommal, Robert Capát parafrazeálva azt vallotta: „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez.”

Nos, nagyjából abban az időben, amelyben az említett, csobánolást ábrázoló fotó is készült, Korniss Péter revelatív erejű fotók sorát készítette Erdélyben, közöttük volt például az Iskoláslányok, a Hazafelé tartó öregember, a Siető asszony, a Ravatalos ház, a Hadirokkant, amelyek alighanem sok néző emlékezetében nyerték el méltó helyüket a kortárs magyar fotográfia csúcsteljesítményeként, s kerültek méltó helyükre a magyar fotográfia történetében is, hiszen az első olyan képek voltak, amelyek azt bizonyították, hogy „az a világ pedig létezik” – már mint az az erdélyi népi magyar kultúra, tradíció, amely, hiába próbáltak erről tudomást sem venni a „létező szocializmus” ideológusai és kultúrpolitikusai, az egyetemes magyar kultúra része, meghatározó jelentőségű összetevője.

„Minden akkor kezdődött, amikor visszatévedtem a múltba. 1967 őszén koreográfus barátom, Novák Ferenc vitt el egy erdélyi magyarlakta faluba, Székre. Szombat este érkeztünk – éppen táncház idején. A kékre festett, zsúpfedeles ház egyik párás, félhomályos szobájában három idősebb zenész muzsikájára régi viseletbe öltözött fiatalok táncoltak. Amit láttam, számomra felfedezés volt. Úgy gondoltam, le kell fordítanom a fényképezés nyelvére.” Így emlékezett vissza Korniss Péter arra az immár negyvenhét évvel ezelőtti látogatásra, amellyel elkezdődött erdélyi utazásainak sorozata. Az első rácsodálkozás, a „felfedezés” élménye annál is megrázóbb lehetett számára, mivel egyrészt a legszemélyesebb élményről, a hazatalálásról volt szó, a majd két évtizede nem látott szülőföldre való visszatérésről: Szék, a viseletéről, muzsikájáról, táncairól híres mezőségi falu légvonalban alig húsz kilométerre van Kolozsvártól, ahol Korniss született és 1949-ig élt.

Másrészt viszont számára is igazi revelációt jelentett mindaz, amit látott és megörökített, hiszen saját gyermekkorában nem élhette át az élményeket, városi környezetben nőtt fel. „Az eltűnt idő nyomában” járva a személyes sorsnál jóval több, egy sajátos közösség, a 60-as években még szinte érintetlenül megőrződött hagyományos paraszti világ értékei foglalkoztatták. Ugyanakkor sosem a leltárkészítő hűvös tárgyilagosságával fényképezett: a hétköznapok és ünnepek, az öröm és a gyász pillanatai fotografálása közben az emberi sorsok jobban érdekelték, mint a viselet szépségei, a tánclépések könnyedsége. Mindez együtt adta számára azt a világot, amelyről úgy érezte, hogy meg kell örökíteni, mert hamarosan eltűnik. Így születtek meg a Mezőségben, majd hamarosan Máramarosban, Kalotaszegen, Gyimesben vagy éppen Moldvában, magyarok és románok közösségeiben – majd később szlovák és szerb falvakban is – azok a képek, amelyek híressé vált köteteiben (Elindultam világ útján, 1975; Múlt idő, 1979; Leltár, 1998; Kötődés, 2008) és kiállításain szerepeltek szerte a világon. Miközben eme kötetek – és jó néhány más albuma is – elkészültek, Korniss mintegy a magyar fotográfia „jószolgálati követeként” is fontos szolgálatokat tett: éveken át a World Press Photo zsűritagjaként, majd a Tanácsadó Testület tagjaként dolgozott, a prágai fotóhónap, később, a legutóbbi években pedig a kolozsvári fotónapok megrendezését támogatta. Több nemzetközi pályázaton és kiállításon nyert díjat, elnyerte többek között az ENSZ nemzetközi fotópályázatának a nagydíját (1976), a WPP (1983) és az amerikai Pictures of the Year (1992) díját.

Ekkoriban, a 90-es évek elején – miután tíz év munkájával elkészítette A vendégmunkás című, egy ingázó munkás életéről szóló kötetét (1988) – újra visszatért Erdélybe, hogy most már elsősorban a fölgyorsult változás jeleit kutassa. Megkereste egykori modelljeit – a híres széki prímás, Szabó „Kávés” Istvánt például harminc évvel első képe után is fotózta –, de eljutott új közösségekbe is, például a Nyárád-mente falvaiba. Többször is visszatért Csíksomlyóra, a magyar katolicizmus egyik leghíresebb búcsújáró helyére, de ekkor találta meg a máramarosi falut, Sugatagot is, ahol a románság életén keresztül mutathatta be a múlt és a jövő, a különös értékekben gazdag, hagyományos paraszti világ és az uniformizálódás jegyeit mutató modern társadalom találkozását.

Képeinek egy része, például az Idős férfi, lányával és dédunokájával (1998), a Gazda az istállóban (1998) még a falusi életforma változatlanságát mutatják, de a Férfi, plakátokkal, a Kötődés című kötet borítóján is szereplő kép (1997) öregembere mögött már angol nyelvű hajsamponreklámok láthatóak a falon, a környezet radikális átalakulásának a jeleként. Ezek a változásokat érzékeltető képek jelentek meg az ezredfordulóra elkészült Leltár című könyvében, a Kötődésben, majd a budapesti Várfok Galériában 2012-ben bemutatott Folytatás című kiállításán. Ha korai felvételei arról győzték meg nézőjüket, hogy „az a világ márpedig létezik”, akkor a csíkszeredai kiállításon bemutatott alkotások arról beszélnek, hogy „az a világ márpedig változóban van”, s minden mozzanatra figyelnünk kell, hogy a változások ne forduljanak olyan irányba, ahonnan nincs visszatérés. Beállított képeket látunk, amelyekben megjelenik egy új, nagyon fontos mozzanat: azokat a fotográfiákat idézik, amelyeket a fényképészműtermekben csináltak egykoron a magukat megörökíttetni kívánó emberekről, családokról, csakhogy a kulisszát nem a műterem festett díszletei, hanem a megörökítettek mindennapi környezete adja. A tartás, a megörökíttetés vágyának a gesztusa azonban akár évtizedekkel vagy egy évszázaddal korábbi is lehetne. Így is indult e képek sora Széken, a fotóművész komaasszonya kérésére: „Csinálj már rólunk egy rendes képet!”, amihez azután a család szereplőit néhány perc alatt be is állította. Ahogyan ezen a művön, a szereplők a többi fotográfián is többnyire a lakás egyik kitüntetett helyén – kanapén az oroszlánmotívumos faliszőnyeg vagy éppen Leonardo Utolsó vacsorájának a másolata előtt – pózolnak, s az is megesik, hogy a kamaszlány fényképezkedés közben sem veszi le a lábáról a görkorcsolyát. De hát kamera elé állóknak mindig is a vágya volt, hogy értékeikkel, az új kerékpárral vagy éppen a vásáron vett kisborjúval örökítsék meg ünnepélyes ábrázatukat.

Összességükben azt mondhatjuk a kiállítás képeinek első két csoportjáról, hogy miközben az erdélyi, moldvai falusi társadalom, az életkörülmények, a lakáskultúra átalakulását mutatják meg, az örök emberit, a lefényképezetteknek saját világukhoz, értékeikhez való viszonyát is érzékeltetik. A „folytatás” másik irányaként az utóbbi évtizedben Korniss Péter egyre intenzívebben foglalkozik a magyar folklórban talán leggazdagabb hagyományokkal rendelkező népi dramatikus játék, a betlehemezés máig élő szokásával, mintegy a már alapjaiban megváltozott világ és a tradíció kapcsolatát kutatva. A Kakasdon 1971-ben készített Betlehemezők vonulása című fekete-fehér felvétel elkészítése óta eltelt harminc (mára több mint negyven) év alatt megváltozott minden és mindenki: a falu, a közösség, a tradíciók őrzése és maga a fényképezés is. Korniss számára nyilvánvaló volt, hogy az „elfesztiválosodott” hagyományőrzés időszakában lehetetlen ugyanúgy fényképezni, ahogyan évtizedekkel korábban. A korábbiakkal szemben az új képek színesek és megrendezettek, a helyszínen felállított „hordozható műteremben” készültek, színházi díszletfestő készítette nagyméretű háttér előtt, mint például a plakátkép Betlehemet vivő férfi, vagy a különös pogány szertartásokat idéző Angyal pásztorokkal, a triptichonként kiállított Asszony két angyallal, Angyal asszonyokkal és Angyal három királyokkal. Utóbbiak koronáján a népköltészet szürrealisztikus képzettársításának megfelelően a „Gáspár, Futár és Heródes” feliratot olvashatunk, ugyanakkor különös művészettörténeti képzettársításokra is ösztönöznek a felvételek: szereplőik a sötét, egynemű háttér előtt olykor a 17. századi holland életképfestészet hőseiként jelennek meg, ami persze csak látszólagos ellentét, hiszen az ábrázoló és ábrázolt közötti szoros, meghitt kapcsolat egyaránt jellemző a fotókra és az említett időszak piktúrájára.

A betlehemeseket ábrázoló legújabb, 2009-2013 között készült fotográfiákon viszont nem ez a semleges háttér látható, ezeken a képeken újra fontossá válik a betlehemezőket körülvevő tér, a szereplők és a környezet viszonya. A szlovákiai Jánok környékén készült felvétel két szűrbe öltözött pásztora (2011) az élénk színűre festett jászollal a tájban jelenik meg, mintegy annak szerves részeként, visszautalva az ünnep ősi eredetére, az emberi élet és a természeti törvények kapcsolatára, a képek többségén azonban a játékosok és az őket körülvevő tér ellentéte válik hangsúlyossá, hiszen lakótelepi környezetben, a kortárs művészeti múzeum udvarában vagy éppen egy pláza belső terében láthatóak az emberi alakok. A Debrecenben évente megrendezett nemzetközi betlehemes találkozók kínálták a lehetőséget ezeknek a képeknek az elkészítésére, ezek során ugyanis a színházterem semleges teréből elviszik a résztvevőket a város különböző pontjaira. Akármilyen szürrealisztikus hatást keltenek a fehér ruhába öltözött pásztorok a hóesésben, a tízemeletes panelház tövében vagy a graffitivel szennyezett fal előtt álldogálva, valójában ebben a környezetben szűnnek meg színpadi szereplők lenni, s válnak igazán a jelen, a sajátos módon megélt mindennapok és ünnepek részeseivé – pontosabban sejtetik, hogy ha valóban akarjuk és teszünk is érte, megőrizhetünk valamit a nagybetűvel írt ünnepek áhítatából, tisztaságából. Ilyen a mi betlehemünk – meditálhatunk el a világ, benne a hagyományok, a falusi társadalom és egyáltalán, az emberi állapot maradandóságán és változásain, miközben az erdélyi Csedregről érkezett kis csoportot nézzük a Betlehemesek a lakótelepen című 2010-es felvételen: a férfi által alakított Szűz Mária napos és holdas takaróba burkolódzik, Szent József farmerben és kopott ballonban toporog mellette, s mi mást viselhetnének a papírkorona mellé a katonásan tisztelgő három királyok, mint a román hadsereg egyenruháját? Alattuk pedig a behavazott szánkódomb mintha a Szilágyság picike darabja lenne, mögöttük a kamera által befoghatatlan óriási lakótelepi épületen a másik háztömb árnyéka fogja keretbe a látványt. Így folytatódik a harmadik évezredben, egészen a legutóbbi évekig az Elindultam világ útján, a Múlt idő, jelezve a folyamatosságot és a megújulást Korniss Péter munkásságában. De hogyan folytatódik a történet tovább? A kiállításrendezés praktikus szempontjai miatt a csíkszeredai tárlatról éppen az a két kép maradt ki, amelyek erről beszélnek. Egyrészt az a mű, amelyen a betlehemesek a MODEM udvarán pózolnak, másrészt az, amelyen a debreceni Nagytemplom előtt fotósok hada fényképezi a beöltözött hagyományőrzőket. Lehet, hogy a tradíció poros múzeumi tárggyá vagy egyszerű látványossággá, a felületesen megélt ünnepek vagy éppen a show business gyorsan elfelejthető részévé válik? Akárhogyan is lesz, az bizonyos, hogy Korniss Péter mindig eléggé közel lesz az emberhez, hogy a képe jó legyen.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:23+00:00 szeptember 15, 2014|2014. szeptemberi szám|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!