Kontextus-háló: független képzőművészeti tanszék

Beszélgetés Menesi Attilával

Bordács Andrea

 

2055. augusztus. Három férfi jutott be az újonnan alakult 186 fős parlamentbe! Orbán György – Simon Zsuzsanna: Jelen / lét – köztes terek, Kaposvári Egyetem Művészeti Kar, flying art course 2k14.2

2055. augusztus. Három férfi jutott be az újonnan alakult 186 fős parlamentbe!
Orbán György – Simon Zsuzsanna: Jelen / lét – köztes terek, Kaposvári Egyetem Művészeti Kar, flying art course 2k14.2

2013-tól indítottál egy projektet, a független képzőművészeti tanszéket, melynek során néhány napra beköltözöl munkatársaiddal egy-egy egyetemi tanszékre, ahol elméleti és gyakorlati foglalkozást tartotok. Most, a független képzőművészeti tanszék sokadik programja után, mik a tapasztalataid? Mennyire sikerült eredeti terveidet megvalósítani, s valami változott-e a kezdetekhez képest? Eleve honnan jött a projekt ötlete?

Menesi Attila: A kortárs képzőművészet hiánya az oktatásban nem újdonság, a jelenlegi kultúrpolitikai, intézményrendszeri és edukációs klíma viszont tiltakozásra és cselekvésre késztet. A független képzőművészeti tanszék egy cselekvő projekt; több éve formálódik az ötlet, amelyhez az utóbbi idők saját és kollektív tapasztalatai is lendületet adtak. A tavalyi év késő őszén indultak az első, ingyenes kurzusok. Az előadásokon és workshopokon kívül egyéb programok adnak alkalmat meghívott képzőművészekkel és más szakemberekkel való beszélgetésekre, interaktivitásra és együttműködésre.

Milyen szempont alapján választjátok ki azt a felsőoktatási intézményt, ahova mentek? Úgy tudom, nemcsak művészeti képzést folytató helyszíneken jártatok.

M. A.: Elsősorban nem művészeti képzési területekre megyünk, amelynek oka a szakmai zártság és a figyelemhiány, ami sajnos jellemző a kortárs képzőművészetre. Ahhoz, hogy közelebb kerüljenek hozzá a fiatalok, legjobb, ha aktuális projektekkel és gyakorló művészekkel találkoznak. Első körben szociológiai, irodalomtudományi, kommunikáció- és médiatudományi, kultúratudományi, marketing és művészeti tanszékeken jelent meg a kurzus, de bármilyen képzési területre szívesen visszük a projektet. Jelenleg az új őszi kurzusok helyszínein dolgozunk.

Mennyire helyspecifikus a program?

M. A.: Igyekszünk az adott tudományterületeket helyzetbe hozni az egyes tanszékeken, de a lokális aktivitások, vagy azok hiánya is szóba kerül. A bevezető előadás – egyfajta kontextus-hálóként – erről is szól, összeköti a diszciplínákat, miközben a kortárs képzőművészeti szcénával, annak tágabb kulturális és politikai környezetével is megismerteti a hallgatókat.

Minek alapján választod ki az épp aktuális munkatársaidat?

M. A.: Olyan művészeket, kurátorokat, művészettörténészeket és más szakembereket hívunk, akiknek a tevékenysége, projektjei érvényesek a színtéren, progresszíven alakítják azt, és nem áll tőlük távol a kritikai gondolkodás sem. De olyanokat is hívunk, akik – nem véletlenül – nincsenek reflektorfényben, vagy akár el is hagyták a pályát; illetve pályakezdőket is, akik számára a saját generációjukkal való kommunikációra van lehetőség a kurzusokon. Minél vegyesebb az alkalmi, 4-5 fős független képzőművészeti tanszék összetétele, a meghívottak aktivitásában és korosztályban is, annál jobb.

A foglalkozásaitok lényegesen eltérnek a klasszikus óráktól, noha az egyetemen is vannak előadások, meg gyakorlati foglalkozás. Mennyire szempont, hogy eltérjen attól, amit általában gondolunk egy egyetemi előadásról? A téma maga adja ezt?

M. A.: Szempont, a flying art courses-szal olyan edukációs modellt képviselünk, amely az egyetemi hierarchikus struktúrákra, a státuszrendszerre, az oktatói mobilitás hiányára is reflektál, nem beszélve a zárt diszciplínákról.

Az, amikor Kotun Viktor és Hajdu Zsolt neoavantgárd művek rekonstrukciójának gyakorlataként égő újságot olvasott a Szegedi Tudományegyetem egyik termében, a hallgatók és az oktatók számára is új szituáció volt, de ugyanígy a NemIgen munkacsoporttal (Barnaföldi Anna és Tulisz Hajnalka) közösen dolgozni a Bemutatni nem műveket című projekten a Szolnoki Főiskolán. Ezek valóban nem a hagyományos egyetemi órákat idézik, mint ahogy az sem, amikor a hallgatókat és oktatókat a saját intézményük szerepvállalása kapcsán kérik véleménynyilvánításra, ahogy azt Korodi János tette Pécsen Tabló című workshopján.

A közös munkák egyébként többször a workshopokat vezető művészek projektjeinek is részévé váltak, kölcsönös inspirációban zajlottak Berei Zoltán, Keserue Zsolt és Koronczi Endre esetében is. De magát az együttműködést is kontextualizálták, például Orbán György–Simon Zsuzsanna vagy Pál Rebeka workshopján. Szinte minden előadás és workshop eltért a megszokott egyetemi kurzusoktól témája vagy előadásmódja okán, és mert újdonságokkal ismertette meg a résztvevőket – vagy éppen provokált.

Kik vettek részt az eddigi projektjeidben? Felsorolnád az intézményeket és azt, hogy melyik helyszínen mi volt a téma, kik voltak a társaid?

M. A.: Tíz helyszínen jártunk eddig – a Szegedi Tudományegyetemen; a Budapesti Műszaki Egyetemen; a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen; a Kaposvári Egyetemen; a Kodolányi János Főiskolán; a Debreceni Egyetemen; a Pécsi Tudományegyetemen; a Miskolci Egyetemen; a Nyugat-magyarországi Egyetemen, Szombathelyen; a Szolnoki Főiskolán – több mint 30 alkalmi munkatárssal. A már említetteken kívül Bátorfy Attila, Beöthy Balázs, Csatlós Judit, Farkas Viola, Fenyvesi Áron, Fodor Dániel János, Frazon Zsófia, Hemrik László, Kozma Eszter, Laki Júlia, Ligetfalvi Gergely, Mélyi József, Mihályi Barbara, Nagy Szilvia, Német Szilvi, Paksi Endre Lehel, Várnagy Tibor és Vécsei Júlia működtek együtt velünk. A kör tovább bővül, hamarosan indulnak az új kurzusok.

Ami a témákat illeti: köztéri művészet, független helyszínek, társadalomkritikus művészet, kánon, intézményi átalakulások, melyek nagyon aktuális szakmai kérdések is egyben. De szóba kerültek a mágikus praxis, a nemzetközi pozíció vagy művészet és reklám határterületei. További topikok voltak például a politikus videó, a kutatás és alkotás közös terei, helyek és „nem helyek”, performatív művészeti gyakorlatok vagy a kortárs művészet és a múzeum kontextusa. Az index-link témái is megjelennek a kurzusokon, több esetben annak aktuális szerkesztője is részt vesz a projektben.

A témák kiválasztásában mi a célotok?

M. A.: Az, hogy minél szélesebb fókuszban mutassuk meg, hogy a képzőművészet milyen sokféleképpen van jelen. A felkért előadók és a workshopok vezetői a saját témáikat hozzák, lehetőleg az egyes alkalmakra specializálva, ezért is élők és aktuálisak azok. Azt is megmutatjuk, hogy a kortárs képzőművészet témáinak nincs határa, és persze azt is, hogy azokkal nem csak a meglévő intézményrendszerben és kánon szerint lehet találkozni.

Mint az egyik meghívó fél, abban látom a projekt legnagyobb erényét, hogy az előadások s a másnapi alkotónap által sikerül valamifajta nézőpontváltásra bírni a hallgatókat, s ez főleg a művészeti intézményrendszer hagyományos és mai működésére vonatkozik. Ez a saját szerepüket a saját sorsuk irányításában talán tudatosabbá, felelőssebbé teszi, teheti, mivel tudatosítja bennük, hogy az önmegvalósításukhoz feltétlenül szükség van az ő kezdeményezőkészségükre is.

M. A.: Szinte minden helyszínen szóba került az önszerveződés, számos olyan projekt szerepelt az előadásokban is, amelyek erre adnak példát. Több egyéni utat első kézből megismerhettek a résztvevők. Ma, amikor egyre gyakrabban nyitnak meg politikusok kiállításokat, az állami intézményekben biztonsági művészettel lehet találkozni, egyre fontosabb, hogy az új generáció a kulisszák mögé lásson. A jövőkép sajnos ennél is rosszabb, a kultúrpolitika irányítói azt is meg fogják mondani, hogy mi a művészet.

Okozott-e valamelyik alkalom meglepetést bármilyen irányban? S melyiken érezted, hogy nagyon rátok hangolódtak a diákok?

M. A.: Szegeden, Kolozsváron, Kaposváron, Debrecenben és Szombathelyen is így volt – az előadások utáni beszélgetések, az esti együttlétek és a közös munkák is jól alakultak. Számomra mindig a kurzusról kurzusra változó, aktuális, független képzőművészeti tanszék kis közösségei okoznak – ha nem is meglepetést, de – megerősítést. Saját magunkat is próbára tesszük ugyanis, amikor a szakma hiányát és belterjességét egyszerre hozzuk helyzetbe a kurzusokon.

A nem művészeti intézmények, tanszékek hallgatói mennyire váltak nyitottá a kortárs művészetre az előadások, beszélgetések, workshopok által?

M. A.: Minden helyszínen ráirányítottuk a figyelmet a képzőművészetre, még ha az nem is aratott osztatlan sikert mindenki számára. Az azonban, hogy a kortárs művészetet nem csak a fehér falakon kell keresni, minden bizonnyal az összes résztvevőnek világossá vált. A nem művész szakos hallgatók részéről egyébként számos olyan kritika is megfogalmazódott a közvetítéssel, a belterjességgel vagy a hierarchiával kapcsolatban, amelyek kívülről sokkal jobban látszanak.

Hogy tudjátok az utazást, szállást és a részvételt finanszírozni?

M. A.: A projektet idén ősztől is az ERSTE Stiftung támogatja, az előző körhöz képest egy nyári workshoppal kiegészítve, ahová minden kurzusról 2-3 hallgatót hívunk majd meg közös munkára. Alakul a network, a folytatás elkezdődött.

Köszönöm a beszélgetést!

Print Friendly