Konzumművészet

Jeff Koons: Retrospektiv

Whitney Múzeum, New York, 2014. VI. 27–X. 19.

Jeffrey Taylor

 

Jeff Koons: Bourgeois-mellszobor – Jeff és Ilona, 1991,  márvány, 113x71,1x53,3 cm

Jeff Koons: Bourgeois-mellszobor – Jeff és Ilona, 1991, márvány, 113×71,1×53,3 cm

Jeff Koons kellett hozzá, hogy egy múzeum fedele alá kerüljön két magyar származású egyéniség a művészvilágból: Breuer Marcell és Cicciolina. A Koons-retrospektív az utolsó kiállítás lesz, amelyet a Whitney Múzeum (Whitney Museum of American Art) ebben a Breuer által tervezett épületben rendez. A megépülésétől fogva élénk vitákat kiváltó, sokak által nem szeretett épületet a Metropolitan Museum of Art veszi át modern és kortárs gyűjteménye számára – bár a Met tervei a Breuer-épületet tekintve még nem láttak hivatalosan napvilágot. A Whitney Múzeum pedig délebbre, a kortárs galériák által felkapott Chelsea negyedhez közel, a Highline mellé költözik, Renzo Piano egyik legtöbb várakozást keltő új épületébe.

Ugyanitt, a Whitney Múzeum Madison utcai épületében történt 25 évvel ezelőtt, hogy Jeff Koons a művészetszerető közönséget sokkolta a Made in Heaven óriásplakáttal, amelyen Staller Ilonával látható coitus közben – megerősítvén a posztmodern egyenletet, mely szerint a hírhedtség egyenlő a minőséggel. Ugyanakkor nem szabad lebecsülnünk Staller szerepét Koons hírnevében. A 80-as évek végén mindketten úttörő szerepet vállaltak: az egyik művészetet akart csinálni a pornóból, a másik pornósztárból törekedett művésszé válni.

A jelenlegi kiállítás Koons első retrospektív kiállítása, és azt bizonyítja, hogy bármennyire is gyűlölt, egyúttal látványosan szeretett művész is – erről a Madison sugárúti épület körül kanyargó sorok tanúskodnak. Egy másik különlegessége a tárlatnak, hogy a szokástól eltérően az épület csaknem összes emeletét és terét elfoglalja. Szokatlan egy ideiglenes tárlaton az is, hogy a látogatók számára korlátlan fotózási lehetőséget biztosítanak. Ezt mindenki bátran ki is használja, és képek százai népszerűsítik tovább a kiállítást a látogatók Instagram és más fájlmegosztó oldalain.

A kiállítás Koons korai műveivel indul az első emeleten, amelyeket nem sokkal azután alkotott, hogy befejezte tanulmányait a Maryland Institute College of Artban és a School of the Art Institute of Chicagóban, olyan munkákkal, amelyek leplezetlenül a Duchamp és Warhol által megkezdett gondolat ívébe illeszkednek be. A legfőbb dolog, amit Koons hozzáadott ehhez a megkezdett gondolathoz, az a tárgyak (porszívók, kenyérpirítók, elektromos vízforralók) megvilágítása és további fetisizálása a plexiüveggel borított vitrinekben.

Koons nagyobb mélységekig jutott el Egyensúly című sorozatával, amelyben a tökéletesség elérhetetlen állapotára reflektál, többek között egy víztartály mértani közepén lebegő kosárlabdával – bár valószínűleg a rengeteg látogató elhaladásának köszönhetően a kosárlabdák elmozdultak a középpontból, ezzel elveszítve tökéletességüket. Ismét az élet utánozza a művészetet. A kosárlabda metaforaként szolgál az akkori NBA-sztárokat kanonizáló Nike-poszterek fototranszfer-reprodukcióihoz. A sorozat része volt még egy bronzból öntött, felfújható mentőcsónakot formáló szobor, amely a leginkább a nevéhez kapcsolódó technika, a múlékony, felfújható tárgyak precízen öntött fémtárgyakká való alakításának egyik első példája.

A Luxus és degradáció c. sorozatban leginkább alkoholreklámokon keresztül érzékelteti a fogyasztói mámort, amivel viszont nem tesz hozzá túl sokat a késői kapitalizmus már épp eléggé megrágott posztmodern kritikájának előmozdításához. 1989-ben a Statuary című sorozatot a pop art nagyasszonya, Iliana Sonnabend galériájában állította ki. Itt leplezte le a művészi stílusjegyét megtestesítő, a művészettörténetben ikonikussá vált szobrok (pl. XIV. Lajos büsztje), olcsó dísztárgyak és felfújható játékállatok másolatait. A rozsdamentes acél homogén ragyogásával Koons simává egyengeti a vizuális terünket betöltő háromdimenziós ikonográfiai elemek hitetetlen változatosságát.

A Banalitás sorozat folytatja a pop-ikonográfia, valamint a „szent és sérthetetlen” felfedezését a szobrászatban, ahol új elemként megjelenik a nyílt szexualitás is. A sorozat talán legismertebb darabja a nyugtalanítóan édeskés, aranyozott, az énekest csimpánzával ábrázoló Michael Jackson és Bubbles. E művek között több olyan is található, amelyben gyerekkori giccset a nyílt szexualitással keveri – és lassacskán kibontakozik, hogy ez a bizonyos kettősség válik Koons névjegyévé.

Jeff Koons igazából akkor vált ismertté a művészet világán túl is, amikor 1989-ben a Whitney Múzeummal szemben kiállította a Made in Heaven című, de végül soha le nem forgatott filmjéhez készült plakátját ugyanezzel a címmel, amelyben magára osztotta a férfi főszerepet, partnere pedig a világ akkor egyik legismertebb pornószínésznője, Cicciolina volt. Ezzel Koons valóban berobbant a köztudatba, bár a nevét nem mindig csodálattal emlegették. A következő évben, az 1990-es Velencei Biennálén is a Stallerrel készített munkákat állította ki, majd együttműködésük a hírhedt Made in Heaven kiállítással csúcsosodott ki Sonnabend galériájában, amely bevezette New Yorkba a sztárkiállítás fogalmát: a bejutásra váró közönség sorokban kígyózott a manhattani galéria épülete körül. A mostani, Whitney-beli kiállításon a Made in Heavennek szentelt termekben látható művek körülbelül annyira burkoltan ábrázolják a szexualitást, mint a pornográfia. Azok a művészetkedvelő New York-i szülők, akik a „lufikutya-művész” alkotásait akarták eredetiben megmutatni a gyereknek, gyorsan betakarják a gyermek szemét, és pánikszerűen átvezetik a következő terembe. A többi szekcióhoz képest meglepően kevés szelfi készül ebben a teremben, lehet, hogy a millennium generációja valamennyire mégis szemérmes? Azok, akik bátran és lassan nézelődnek a Made in Heaven darabjai között, a legtávolabbi és legeldugottabb sarokban észrevehetik az őrt egy zsákutcának tűnő kijárat mellett, amely valójában egy még inkább pornografikus tartalmú terembe vezet. Igen, Jeff Koons nem áll meg félúton!

Ha a Made in Heaven büszkélkedhet bármilyen tartós vívmánnyal, az valószínűleg az, hogy azt a gyors folyamatot jelezte, amelyen a pornográfia haladt a tiszteletre méltóság útján – de ezt a projektet Staller már maga elkezdte az 1980-as években. Együttműködésük és – sokszor a nyilvánosság előtt sem titkos – szerelmi együttléteik másik eredménye végül Koons későbbi művészeti produktumainak gyakori alanya és inspirációja: nem más, mint közös gyermekük, Ludwig Maximilian Koons.

A pár rövid életű házasságának botrányos végén és a közelgő válóper előtt Staller magával vitte – lényegében elrabolta – Ludwigot Olaszországba. Az ezt követő bírósági csaták leginkább New Yorkban zajlottak, Staller jelenléte nélkül, és a meghallgatások során Koons képmutatóan elítélte és megtagadta Cicciolina tevékenységét a pornográfiaiparban, mintha ő saját maga nem vett volna a részt és nem húzott volna hasznot ebből a szerepből. Ludwig hiánya aztán prioritássá vált Koons művészetében, és az Ünnep (Celebration) sorozatba mintegy saját vigasztalására fogott bele.

Koons azonban több olyan darabot tervezett, amelynek kiöntése rendkívül bonyolult, igényes feladatnak bizonyult technikailag, és így befejezésük hosszan elhúzódott. A közbeeső időben a művész az igen találó nevű Easyfun (Könnyed mulatság) sorozattal kárpótolta a közönséget: darabjai könnyed, játékos kontúrú tükrök, amelyek az Elvarázsolt Kastély torz reflexióit idézik meg, és körülbelül annyira mély tartalmat rejtenek. A sorozat leginkább emlékezetes és maradandó darabja a Split Rocker (Felemás hintaló), amelynek fejét egy fél hintalófej és hasonló funkciójú, de dinoszauruszt formázó játék fejének a fele alkotja – a hintaló valaha Ludwigé volt és mementóként tartotta hálószobájában a művész, a hinta-dinoszauruszt pedig egy játékboltban látta. A két félből, töredékekből összeillesztett alkotás a feleségével való szakítást és a fiától való kényszerű elszakadást is jelentette számára, bár egyúttal Picassót is megidézi, már amennyiben bármely más állatfejtöredék is könnyen megidézheti a spanyol nagymester szellemét. A mű nagyméretű változatát, amely a Beyeler Foundation állandó kiállításán szerepel, a Whitney-beli retrospektív idejére a Rockefeller Center előtt installálták, mintegy a múzeumi kiállítás kiterjesztéseként (és Koons jelenlegi galériásának, Larry Gagosiannak köszönhetően). Ugyanezen a helyszínen állították fel 2013. novemberében a lufikutya-sorozat akkor még Peter Brandt tulajdonában lévő narancssárga darabját, amely a Christie’s aukcióján kelt el később 58 millió dolláros rekordáron.

A Whitney harmadik emeletén most a Sárga lufikutya foglal el jelentős részt a Celebration-sorozat többi óriás méretű alkotása között, amelyek közül néhány már a 90-es évek végén elkészült – volt viszont olyan darab, amelyet csak 2014-ben, a jelen kiállítás megnyitójára fejezett be a művész, köztük a színes gyurmadarabok gigászi méretű halmát idéző Play-Doh-t (Gyurma). Csakúgy, mint minden, felfújt luftballonnak tűnő szobor, vagy a műanyagra hasonlító, ruhaszárító kötélen csüggő macska, ez a sokszínű gyurmakupac – amely Ludwig eredeti, gyermeki „művét” próbálja hatalmas nagyításban reprodukálni – szintén öntött alumíniumból készült. Koons a végletekig elmegy, hogy fémből öntött tárgyai a könnyedség, múlékonyság és a banális hatását keltsék felületükkel. Ezen a ponton a néző azt érezheti, hogy a kiállítás végre elérkezett Jeff Koons művészetének csúcsához, ahhoz a Koonshoz, amelyet mindenki ismer – és most végre sokkal több kiderült arról, hogyan jutott el idáig. Ha eddig bárki is csak kellő szemérmességgel készített fotókat saját magáról és látogatótársairól a tárlat során, ebben a szekcióban a múzeumlátogató ezt frenetikus kattintgatással pótolja be. Az utolsó termek a popkultúra hasonlóan disszonáns elemeit idézik meg, ezúttal történelmi utalásokkal. Nagyméretű festményei a pornó és a giccs „cut and paste” keverékeivel úgy tűnik, hogy túlpörgették a műfaj kezdeti, sokkoló hatását. Legújabb, Antikvitás című sorozatában a Willendorfi Vénusz hatalmas lufiváltozata annak a problematikáját testesíti meg, hogy hogyan igazolhatók Koons esztétikai értékei: már egy eleve létező formának az átvételéről van szó (az eredeti szobrot mintegy 27 000 évvel ezelőtt faragták). A jelen változatot nem is Koons maga készítette (hanem asszisztensei és műhelye), és a műhöz leginkább azzal az ötlettel járult hozzá, hogy lufi-stílusban kiöntsék fémből – vagyis egy olyan egyszerű ötlettel, amelyet egy koktélszalvétára is leskiccelhetett. Ha történetesen megállt volna vele itt, némi sorbaállást megspórolhattunk volna.

Fordította: Megyes Andrea

Jegyzetek

1            Jeff Koons jelen kiállítása New York után a párizsi Pompidou Központban (2014. november 26–2015. április 27.) majd a bilbaói Guggenheimben (2015. június 5–szeptember 27.) lesz látható.

 

Print Friendly