LATARKA – Progresszív határátlépők az Andrássy úton

LATARKA – Progresszív határátlépők az Andrássy úton

Interjú a négy kurátorral: Bánki Ákossal, Bársony Istvánnal, Esse Bánki Ákossal, Tomasz Piarssel

Telek-Nay Ágnes

 

Horváth Judit:  Könyvmaszk, 2013,  könyvlapok, vágódeszka,  30x20x7cm

Horváth Judit: Könyvmaszk, 2013, könyvlapok, vágódeszka, 30x20x7cm

Ismerős nevek tűntek fel egy ismerős helyen: 2013 őszén az egykori mű-VÉSZ Pince sok mindenre elszánt csapata egy új taggal bővülve, maratoni kiállítássorozattal élesztette fel a Lengyel Intézet pincéjében a kulturális életet, immár LATARKA néven.

Vállaltan a 2007-2008-ban megkezdett eszmeiségre építve kezdtétek meg a munkát. Miért kellett ilyen sokat várni a folytatásra, és miben változott a koncepció?

Bánki Ákos: a mű-VÉSZ Pincét közvetlenül az egyetemi évek után indítottuk el. Óriási dolog volt, hogy valaki már egy évvel a diploma után egy ilyen frekventált helyen meg tudott jelenni. Ebben rejlett a szépsége, ugyanakkor elég spontán is volt az az időszak: most már érettebben, következetesebben igyekszünk hozzáállni a szervezéshez és a tematikákhoz is. A mű-VÉSZ Pince és a LATARKA legfontosabb feladata már nem ugyanaz. Mikor 2007-ben elkezdtük, egy közösségi helyet szerettünk volna létrehozni a frissen diplomázottaknak, olyan haveroknak, akik nem kerültek be galériákhoz (de azoknak is, akik igen). Az ott kialakult társaság és szellemi közösség egyben tartása, egymás figyelemmel kísérése volt a cél. Később egy picit mindhármunknak más irányba fordult az élete, felfüggesztettük a működést, de mindnyájan tudtuk, hogy egyszer majd folytatni szeretnénk.

Milyen a kapcsolat a helyet adó anyaintézménnyel?

Tomasz Piars: Amikor 2013 őszén elkezdtem a Lengyel Intézetben dolgozni, sikerült folytatni a korábban itt elkezdett munkát. Nagyon sokat jelentett, hogy az Intézet vezetői is nyitottak voltak és befogadták a LATARKA kurátori csapatát, egyetértettek céljainkkal, engedték, hogy a galéria az Intézet részévé váljon. Támogattak, támogatnak minket, nekik köszönhető, hogy ebben a formában létezhetünk. Felismerték, hogy az új kezdeményezés egyfajta katalizátorként működhet. Nem csak a magyar-lengyel kulturális kapcsolatok élénkítéséről beszélek, hiszen széleskörű nemzetközi kapcsolati háló kiépítésén dolgozunk, nagyon fontos epizód volt ebben például a spanyol művészeket bemutató tárlatunk (BudaLona), amellyel ténylegesen megindult egy élénk kultúrdiplomáciai kapcsolat.

Egészen új lehetett ez a közeg a Casati Art Corner Gallery után. Mit tudtál onnan magaddal hozni?

Bársony István: Valóban más profilt képvisel a két hely, de egyben megegyezik: maximálisan nyitott a különböző korosztályok és médiumok összehozására, és ez a cél a Casatiban is megvolt. A Latarkában már nemcsak a generációk, hanem a nemzetek közötti kapcsolatteremtés is cél, sikerült is ezt megvalósítani, pl. a kollázs-tárlatban (Layers, 2014. I. 23–II. 05.), ahol együtt szerepelt Konok Tamás a 70-es években született művészekkel vagy a még fiatalabbakkal. Szeretnénk olyanokat is megszólítani és (újra) bekapcsolni, akik esetleg (már) kevésbé aktívak. Emellett mindannyiunk számára fontos a műfaji sokszínűség. Nincsen médiumbeli megkötés, igyekszünk minél szélesebb körből válogatni.

Az összekapcsolódásra maga a helyszín is kiváló lehetőséget nyújt, hiszen egy kulturális intézetbe szinte beleágyazva, illetve (fizikailag) a Platán Galéria alatt vagytok.

B. Á.: Nagyon fontos ez a saját működésünk szempontjából. „Profibban” tudunk dolgozni, mint korábban, s ezt a körülményt mostanra sikerült pozitív értelemben kihasználni és mindkét fél javára fordítani. A mű-VÉSZ idején nem volt olyan kolléga az Intézet részéről, akivel igazán együtt tudtunk volna működni. Most ez a „kapcsolat” megszületett Tomasz személyében, aki mind a két helyszín alakításában produktívan vesz részt.

T. P.: Lehetőség szerint keressük a közös pontokat a két kiállítóhely között, számítunk rá, hogy a közönség mind a kettőt megnézi. Többször volt, hogy egy estére időzítettünk két önálló projektet, de olyan is előfordult, hogy szándékosan eltoltuk néhány nappal, ekkor az építés, az előkészületek hívták fel a figyelmet a másik eseményre. Arra is volt példa, hogy egy projektet csináltunk két helyszínen (A Lilith öröksége női művészcsoport Pańska skórka és a férfi művészek együttműködésében megvalósuló A lányok tudják, a fiúk nem című kiállítások esetében).

Volt olyan kiállítás is, mellyel a főváros határait próbálták túllépni.

E. B. Á.: Mindannyiunknak volt egy előre kitűzött célja, koncepciója. Szerettem volna a Budapesten kívüli művészetet is beemelni az itteni közegbe. Ugyanazokon a helyeken ugyanazok a nevek jönnek szembe évről évre, pedig nagyon fontos megmozdulások vannak a vidéki nagyvárosokban is, főleg, ahol művészeti egyetemi élet van: Pécsen, Kaposváron, Egerben, hogy csak néhány példát említsek. Sajnos nem kvalitásbeli problémák, hanem egyszerű kulturális-kommunikciós szakadékok miatt nem jutnak el szélesebb, szakmai közönséghez. Az NDK (Neue Debreczenische Kunst) csoport kiállítása vendégeskedett nálunk. Ennek a vonalnak a folytatása az egyik hosszú távú célunk.

B. Á.: Szándékunk volt az első félévben, hogy alapvetően csoportos tárlatokat mutassunk be, egyrészt minél több művésznek lehetőséget adva ezzel, másrészt sokoldalú, izgalmas képet feltárva egy-egy témáról. Az általam rendezett kiállítások lényege a médiumok szabad kezelése, helyspecifikus installációk bemutatása volt (BŰN, TI, MI és ŐK), illetve az év egyik legérdekesebb projektjének megválasztott Ő-Univerzum, ahol az egész galériatér kifestésével jött létre a tárlat.

Megengedhetőek az ilyen „eladhatatlan” típusú kiállítások – hiszen non-profit alapon működtök? Ugyanakkor két „vásárt” is beillesztettetek az évadba, Karácsonyi és Tavaszi Terítés címén.

E. B. Á.: Tudjuk, mennyire nehézkes a műtárgypiac, ezért szerettük volna egy kicsit megmozdítani a közönséget. Szinte jelképes, 20-30 000 forintos műtárgyakat kértünk be, mindenkinek saját megítélésre bízva, melyik munkáját adná el ennyiért. De olyanra is volt példa, hogy jeleztük a művésznek, az adott munkát annyi pénzért nem szeretnénk áruba bocsátani, mert sokkal többet kaphat érte máshol.

Kaptatok kézzel fogható visszajelzéseket az elmúlt egy évben?

T. P.: Volt olyan kiállításötlet, ami egy másik tárlat megnyitóján született. Eljött az egyik megnyitónkra egy lengyel lány, aki ösztöndíjjal töltött itt néhány hónapot. Megtetszett neki a hely és a csapatunk, kérdezősködött, majd amikor hazament, jelentkezett egy kiállítástervvel és néhány névvel, ebből lett a Hungarian KISS – Polish PRINT című kiállításunk.

B. I.: Folyamatosan fogadjuk be a kívülről jövő impulzusokat, embereket, ötleteket úgy, hogy igyekszünk meghatározni és tartani a színvonalat. Egy brand van kialakulóban, amihez hűek szeretnénk maradni. Fontos, hogy ami ide bekerül, az minőségi legyen és illeszkedjen az eddigi programjaink közé. Szerencsére több csatornán érkezik a visszaigazolás, többek között a hazai művészeti és napisajtó is cikkezett már rólunk (a BudaLona, illetve a Necromonicon stb. kiállításokról)

Voltak rossz tapasztalatok is, vagy dübörögtök tovább megállíthatatlanul, ahogy eddig?

B. I.: Kicsit megpróbálunk visszavenni a tempóból, sokan panaszkodtak, hogy nem tudják követni a kéthetente nyíló kiállításokat. De nemcsak ezért szeretnénk picit megnyújtani az időtartamokat. A város egyik legfrekventáltabb helyén vagyunk, az Andrássy út és a Nagymező utca sarkánál jobb helyet talán nem is kívánhatna magának egy kiállítóhely. Nekünk is fontos, hogy minél több emberhez eljusson, amit csinálunk, ezért háromhetes tárlatok lesznek ősztől. Szó sincs arról, hogy kizárólag lengyel és magyar művészeket mutatunk be. A spanyol mellett japán tárlatunk is volt (Light-Holders), melyet a Japán Intézet vezetője nyitott meg. Szeretnénk a későbbiekben is nemzetközi-hazai párbeszédhelyzeteket teremteni.

T. P.: Olyan is volt már, hogy egy művész a latarkás szereplésének köszönhetően kapott meg egy ösztöndíjat vagy válogatták be egy újabb tárlatba. Persze ez a része kicsit nehezebben visszakövethető, mert nem klasszikus galériaként működünk, de jó érzés ilyen típusú visszajelzéseket is kapni.

B. Á.: Épp emiatt elkezdtük nagyon precízen és konzekvensen archiválni saját tevékenységünket. Már a mű-VÉSZ pince idején is volt erre irányuló törekvés, de akkoriban inkább nyomtatott megjelenéseink voltak, azokat archiváltuk meghívók, plakátok formájában, és persze rengeteg fotó is készült Halasi Dóri jóvoltából, általa kerültünk be az Artpool archívumába is, ahol immár kutatható művészettörténeti adalékként szerepelünk. A Latarkának ma már mindegyik kiállítása fent van a blogunkon, képes beszámolóval, sajtószövegekkel és videoriportokkal. Ebben – túlzás nélkül mondhatjuk – egyedülálló a stábunk, ugyanis a LATARKA az első kiállítóhely, aminek saját, állandó tévéje van, és ezen felül is cél minden kiállítás átfogó dokumentálása.

T. P.: Ősszel izgalmas kiállításokkal keressük a tér és a művészet kérdéseit. Horváth Dani és Lapos Laci az egész pince terét kitöltő installációjával nyitunk szeptember 3-án. Azt követően háromhetente váltják egymást a kiállítások. Koppányi Péter vendégkurátor Minden van című összművészeti programja hétköznapi, marginális jelenségeken keresztül vizsgálja a művészet és az élet határvidékét. Lesz kortárs román-magyar csoportos tárlat (kurátor: Bársony István–Kaposi Dorka), Esse Bánki Ákos és Bársony István kiállításaikon egyaránt a tér és a képzőművészet viszonyát vizsgálják más-más szempontból. A tél utolsó napjaiban pedig, immár hagyományt teremtve, újra megrendezzük a Terítés című kortárs képzőművészeti vásárunkat.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:23+00:00 szeptember 15, 2014|2014. szeptemberi szám|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!