Tisztelt Olvasó!

Diplomás számunk jellegét az idén megváltoztattuk. Az előző években az MKE tanszékeinek minden művészdiplomázóját bemutattunk – ez most elmarad, többek között azért, mert különféle struktúrában már több más intézményben is zajlik művészképzés. Diplomás blokkunkban így a vizuális felsőoktatásban előkerülő problémákra koncentráltunk egy ezekről szóló beszélgetés rövidített, szerkesztett változatával s az olyan dinamikus képzésformákra, amelyek eltérnek a szokványostól (független képzőművészeti tanszék).

Az MKE így is kiemelt intézmény maradt, hiszen a Best of Diploma kiállításról külön cikket hozunk, s a képzés során kötelező művésztelepek közül is bemutatunk egyet, a „képzősök” mezőszemerei művésztelepét (szándékaink szerint idővel a többire is sort kerítünk), hiszen egyre fontosabbá válik a hivatalos intézményi falakon kívüli szakmai élményszerzés. A diploma megszerzése fordulópont, de még egy viszonylag védett állapot. Az igazi nehézségek később kezdődnek, ezért tartottuk fontosnak egy, a pályakezdők lehetőségeit összegző tanulmány publikálását is.

Bordács Andrea

 

Merre? Hogyan?

Beszélgetés a vizuális felsőoktatás helyzetéről

Albert Ádám, Bordács Andrea, Kósa János, Kudász Gábor Arion, Liszka Tamás, Szigeti G. Csongor, Timár Katalin

 

Korányi Barnabás: Unatkozó I,  JPTE

Korányi Barnabás: Unatkozó I, JPTE

2014. július 14-én a MKE Best of Diploma kiállítás kísérőprogramjaként beszélgetés zajlott a vizuális felsőoktatás kérdéseiről, melynek rövidített-szerkesztett változata jelenik itt meg. A beszélgetést Bordács Andrea szervezte és Kósa János moderálta.

Kósa János (az MKE, Festő Tanszékékének vezetője): A felsőoktatás komoly strukturális átalakítás előtt áll, amiről valójában nincsenek információink vagy csak nagyon hézagosak, ezért erről csupán hipotetikusan tudnánk beszélgetni. Így pusztán tartalmi kérdéseket érintünk, persze ezek szoros kapcsolatban vannak a strukturális problémákkal.

Ahogy látható itt a Best of Diploma kiállítás sűrűjében, a festőknél nagyon jól sikerült az idei diploma, tehát működünk és tehetséges végzősöket bocsátunk az életbe. De folyamatosan felmerül: mit tehet egy festő ma Magyarországon, miután kilépett a felsőoktatásból? A tehetségkövetésben amúgy elég rosszul állnak az intézmények, gyakran nem tudni, hogy a végzett hallgatóknak mi a sorsa, és sokan sajnos elhagyják a pályát.

Számomra alapvető kérdés az oktatás során, hogy hogyan motiválhatjuk a hallgatóinkat. Az utóbbi időben az alulmotiváltság jelei mutatkoznak a hallgatók körében. Talán azért, mert ezelőtt tíz évvel még azt lehetett mondani nekik, hogy épül egy belső piac, egy komoly galériás rendszer, amire érdemes figyelni, mára viszont a válsággal ez teljesen összeomlott. Magyarország amúgy is gyakorlatilag fehér folt az európai művészet térképén. Nagyon nehéz bármit is mondani egy hallgatónak anélkül, hogy csak hitegetnénk. Ráadásul azóta, hogy egyetem lettünk és egyre több tantárgy került be a képbe, kevesebbet vannak a műteremben.

Bordács Andrea (a NyME Művészeti Intézetének igazgatója): A művészeti felsőoktatási intézményekben eleve nagyon különböző a képzés jellege. Az MKE mellett Pécsett van még osztatlan művészképzés, a többieknél a 3+2-es (BA+MA) képzés folyik, így a motiváltságot is más határozza meg ezekben a különböző struktúrákban. Ezt jelentősen befolyásolják a hallgatók lehetőségei, perspektívája, s hogy milyen eseményeket tudnak elérni. A vidéken tanulók gyakran úgy érzik, hogy minden a fővárosban zajlik, így csökken a motiváltságuk, onnan úgy tűnik, Pest a lehetőségek tárháza. A külföldi képzéseket illetően – nem tudom, kinek milyen tapasztalata van akár hallgatóként, akár oktatóként –, az erasmusos hallgatóktól folyton azt hallom, mennyire más a művészeti képzés más országokban.

Liszka Tamás (a BKF Médiaművészeti Intézetének vezetője): Épp 3 évvel ezelőtt voltam ebben a teremben a Best of Diploma kiállítás résztvevője. Hogy csatlakozzam a pályaelhagyókról szóló részhez, az akkori osztályunkból azon kevesek közé tartozom, aki pontosan abból él, amit tanult, azaz hogy tanítom, így továbbgörgetem a problémát. A volt osztálytársak közül az egyik légiutas-kísérő, a másik egy skandináv hotelben recepciós, a harmadik meg visszament a katolikus teológiára, de a lényeg, hogy a zömük nem abból él, amire művészdiplomát kaptak.

A BKF talán abból a szempontból kilóg a sorból, hogy deklaráltan fizetős intézmény, azaz az alapképzésben nincs támogatott képzés, így amikor a diák a tandíjat a saját vagy a szülei zsebéből fizeti, nagyon meggondolja, hogy jó ötlet-e éveken keresztül ennyi pénzt arra áldozni, hogy olyan diplomát szerezzen, amellyel aztán nem tud elhelyezkedni. Tanárként számunkra ez nagyon fontos kérdés, alapvető, hogy ne csapjuk be, hanem segítsük a végzett hallgatót a szakmában munkát találni.

K. J.: Az erasmusos képzésnél nekünk is remek kapcsolataink vannak, ugyanakkor azt gondolom, hogy ez úgy en bloc nem működőképes. Mindenhol az a jellemző, hogy „gyere, akkor keresünk neked egy helyet a műhely sarkában, különben teljesen szabad vagy”. És ugyanez van, ha a mi növendékeink mennek bárhova Európában.

Szigeti G. Csongor (az egri EKF Vizuális Művészeti Tanszékének adjunktusa): Mi ugyanazt a programot nyújtjuk nekik, mint amit a saját diákjainknak. A vidék-Budapest kérdéshez hozzászólva, az a véleményem, hogy nem az számít, hol vagy, hanem hogy mennyire érvényes a gondolkodásmódod. Nekünk egyre több külföldi társintézménnyel van kapcsolatunk, akik szellemi partnernek tekintenek minket, pl. legutoljára öt tanár és öt hallgató volt kint a yogyakartai képzőművészeti egyetemen közel egy hónapig.

Kudász Gábor Arion (a MOME Fotográfia Tanszékének adjunktusa): Én nem tapasztalom, hogy a hallgatók demotiváltak volnának. Szerintem a tanárok és a diákok motiváltsága azonos okokra vezethető vissza. A diplomakiállítás egy éles versenyhelyzet, ami hatalmasat dob rajtuk, nem beszélve a védésről, ahol megjelennek galériások is.

Másrészt nagyon érdekes látni, hogy míg sok helyen az erasmusosokat egy kis klikkben elkülönítik és alig foglalkoznak velük, addig mi pont ennek az ellenkezőjére törekszünk, mert azt tapasztaljuk, hogy rengeteget tanulunk mi, tanárok és magyar diákok a külföldiek hozzáállásából, mentalitásából, lelkesedéséből, kommunikációjából. Jobban értékeljük, amink van. Talán épp ezért rendszeres, hogy páran több szemeszterre itt maradnak. Az évfolyamonként 13-14 fős fotográfia szakon olykor majdnem egy egész évfolyamnyi külföldi hallgatónk van.

Albert Ádám (az MKE Művészeti Anatómia, Rajz és Geometria Tanszékének adjunktusa): a művészeti oktatás és az orvosi képzés a két legdrágább oktatási forma, amelyek a leghosszabb képzést igénylik. Az orvosok országelhagyók, a művészek pályaelhagyók. Az oktatásfinanszírozás és a kultúrafinanszírozás kérdése összefügg azzal, hogy az adott országban hogyan gondolkodnak bizonyos létformákról. A gazdasági válságok idején máshol is a kultúracsapot szokták elsőként elzárni, vagy épp a kultúra ellenőrzésével tartanak sakkban.

Az erasmusos képzés felhívja a figyelmet a saját határainkra, látjuk azt, hogy ideális esetben hogy működhetne, bár hogy van-e ideális eset, azt nem tudom.

Minden más felsőoktatási intézmény problémája a mi problémánk is, ilyen pl. a korfa. Jó volna, ha minden generáció képviselve lenne. Nálunk a középgeneráció szinte teljesen kimaradt az oktatói, vezetői pozíciókból. Amúgy én is voltam erasmusos, s velem sem foglalkoztak. Ezek azért fontos csatornák, mert a hallgatók ki tudják próbálni magukat. Ugyanakkor művészettel sohasem foglalkoztak ilyen sokan, mint ma. Vannak ugyan alulmotiváltak, de azért aki nagyon művész szeretne lenni, abból művész lesz.

Ugyanakkor inkább az probléma, hogy az egyes intézmények nem tudják megfogalmazni a saját arculatukat. Fontos volna az identifikáció, s hogy mit akarunk megmutatni. Az MKE pl. más, mint a stuttgarti Művészeti Akadémia. Az oktatást mint rendszert kellene tudatosítani, azonos felületeket, márkákat létrehozni. Néztem posztdoktori pályázatokat, ahol a nemzetgazdasági hasznosság szempontjait is nézik, ami a művészet, a kultúra és nyilván a humántudományok esetében nem működik.

Timár Katalin (a PTE Művészeti Kar Képzőművészeti Intézet Művészettörténet és Elmélet Tanszékének oktatója): Mivel csak másfél éve tanítok a pécsi Művészeti Karon, és ráadásul művészettörténetet (ez a tárgy másképp strukturálódik egy ilyen intézményben, mint a gyakorlati tárgyak), más problémákat tapasztalok. Felmerült a kérdés, hogy kiből lesz művész? Mivel nagyon sokan járnak művészeti felsőoktatásba a világon mindenütt, kérdés, hogy hányan lesznek, akik ebből meg tudnak élni. Erről ír az egyik kedvenc szerzőm, Gregory Sholette, aki a „sötét anyag” kifejezést használja erre. Az még a jobbik eset, ha valami művészettel kapcsolatos tevékenységből, mint például a tanítás vagy más művészek munkájában való segítés, tud az illető megélni, de a realitás a világon mindenütt az, hogy kizárólag szorosan vett művészeti tevékenységből csak a művészek kb. 1%-a tudja fenntartani magát.

János felvetéséhez kapcsolódva, azon igazán ne csodálkozzunk, hogy válság van, s hogy a végzettek nem tudnak munkát találni, nem tudnak galériához szerződni. Olyanról, hogy magyar kortárs művészeti intézményrendszer, ma nem beszélhetünk. Hova menjenek ezek az emberek, hol állítanának ki? Nonprofit intézmények szinte nincsenek, a forprofit is épp hogy próbál a felszínen maradni.

Mit tanítunk, hogy tanítunk? Pécsett szintén osztatlan képzés folyik. Emlékszem, hogy pont 2008-ban Münchenben voltam, s az ottani képzőművészeti akadémia hallgatói és oktatói akkor azért sztrájkoltak, hogy ne legyen osztott képzés. A bolognai rendszernek kétféle kritikája van, s ennek kapcsán két ellentétes alternatíva is felmerült: az egyik, hogy menjünk vissza a 19. századi mesterrendszerhez, a 19. századi akadémiai rendszerhez, másik meg azt mondja, hogy találjuk ki, hogyan is nézzen ki egy mai felsőoktatás a bolognai rendszeren túl.

B. A.: Én nem tartom rossznak a 3+2-es rendszert, mert 3 év után a hallgatók felelősebben tudnak specializálódni. Nálunk ráadásul vizuális- és környezetkultúra tanárképzés is van. Az ő szerepük azért is fontos, mert a vizuális nevelésre a hétköznapi élet ezer szegmensében is szükség lenne. A cél, hogy az általános iskola alsó tagozatától kezdve fektessenek arra hangsúlyt, hogy mivel, milyen tárgyakkal vesszük körbe magukat, ami nem csak azoknak fontos, akik autonóm művészként akarnak működni, hiszen egy asztalosnak is elengedhetetlen, hogy legyen vizuális kultúrája. Mi próbálunk szakmailag nagyon jó oktatókat az egyetemre hívni, meg persze azok a volt és jelenlegi hallgatóink, akiknek nemzetközi sikere van, szintén komoly motivációs tényezőnek számítanak.

Sz. G. Cs.: Szerintem nagyon lényeges, hogy minden intézménynek meg kellene határoznia az arculatát, mi az, ami rá leginkább jellemző, mi az, amiben ő egyedi. Nálunk az elektronikus ábrázoláson belül van a webdesign szakirány, ami az egyik specialitásunk a természetművészet mellett, és ahol 3 év alatt olyan gyakorlatias tudást kapnak a hallgatók, amivel biztosan el lehet helyezkedni a munkaerőpiacon. Nem is igazán a papír lesz értékes, amit kapnak, hanem a felhalmozott ismeretanyag. Jó pár évvel ezelőttig hallgatóink az első és másodév után folyamatosan felvételiztek tovább, többnyire a MKE-re és a MOME-ra, míg az utóbbi időben már szinte senki nem ment át, megvárják a BA 3 évét, mert kapnak egy megbízható tudást, és jól is érzik magukat.

K. G. A.: Azért annak van veszélye, ha valaki 3 év után úgy érzi, hogy ő kész van.

A. Á.: De ebben benne van a művészet taníthatóságának kérdése is. 3 év alatt sok dolgot el lehet sajátítani. Visszatérve a Budapest-nem Budapest kérdésre, magam is sokáig tanítottam Sopronban, ugyanakkor a külföldi tapasztalataimból meg azt látom, hogy a Lajtán túl nem tesznek distinkciót, onnan nézve teljesen mindegy, hol tanul valaki. Ez csak itt fontos.

T. K.: Valójában nem, s ez elég kemény tapasztalat volt Pécsett. Egyszer mondtam a hallgatóknak, hogy gyertek fel és nézzünk meg Pesten egy kiállítást. Kiderült, hogy nincs pénzük erre, sokan haza is maximum egyszer tudnak csak menni egy félévben. Többen kisvárosokból, kis településekről jönnek, tényleg szegények és nincs pénzük, s nyelveket sem tudnak annyira jól, tehát a prioritásuk is változik.

A. Á.: Ha nemzetközi párhuzamot nézünk, akkor mi mennyire vagyunk frissek? Vajon mi, oktatók rendszeresen járunk-e pl. Frankfurtba megnézni az aktuális kiállításokat, hiszen ez léptékben ugyanaz…

T. K.: Azért az katasztrófa, hogy olyan állapotok vannak, hogy országon belül sem tudnak utazni. Hallottam egy oktatáskutatótól, hogy Magyarországon mennyire számít, hogy ki hova születik. Finnországban például az, hogy hol születik s hol nő fel valaki, az csak 4%-ban meghatározó abban, hogy mi lesz belőle, ellenben nálunk ez kb. 80–90%-ban determinálja egy gyerek jövőjét.

B. A.: Pedig nagyon fontos volna, hogy a nagy, jelentős kiállításokra el tudjuk vinni a hallgatókat. Érdekes, hogy míg az általános és középiskolásoknak van olyan lehetőségük az ilyen utazások alkalmával, hogy ha a célintézmény igazolja, hogy fogadja őket, akkor ingyenes az utazásuk, a művészeti felsőoktatásban résztvevőkre ez már sajnos nem érvényes.

K. J.: Nálunk nagy szó, ha évente kapnak 10 000 forint anyagköltséget. Ugyanakkor, amikor a motivációs problémáról beszélek, arra is gondolok, hogy számomra a főiskola kísérleti terep volt, ahol mindenfélét ki lehetett próbálni, ma viszont kevés játékos kísérlettel találkozom.

K. G. A.: Miért probléma, ha egy fiatal művész elhagyja az országot? A MOME hallgatói közül sokan a BA vagy az MA után vagy alatt szerencsét próbálnak külföldön is. Abban bízom, hogy minél többen sikeres fotográfusok lesznek. Ebben a szakmában a röghöz kötöttség inkább hátrány.

A. Á.: Az a tapasztalatom, hogy akik technikai területre mennek, vagy akik valamilyen szintű technikai tudás birtokában vannak, azok jobban tudnak érvényesülni napi szinten. Többféle dologban tudnak benne lenni. Tényleg nagyon kevesen vannak, akik semmi mással nem foglalkoznak, csak a művészettel.

Sz. Cs. G.: Még egy dolog, amire hangsúlyt fektetünk: a szelf-menedzsment oktatására, ugyanis a művek mellett az is fontos, hogy ezeket miként tudják kommunikálni az alkotók nemzetközi szinten. Emellett az intézménynek magát is kell menedzselni. Mi most kb. 5-7-szeres túljelentkezéssel számolunk, s ez annak is köszönhető, hogy prezentációkat tartunk olyan középiskolákban, ahonnan valószínűsíthető, hogy jönnének hozzánk. Aki igényli, annak személyes porfólió-konzultációt is tartunk. Nyilvánvaló, hogy ma már nem lehet karba tett kézzel várni, hogy jöjjenek a hallgatók, a jelentkezőknek meg kell ismerniük személyesen az adott intézmény oktatóit, filozófiáját.

B. A.: Ennek az egyik része az, hogy azt is meg kell tanulniuk, hogyan kell pályázni. Többször voltam diplomabizottságokban, s azt tapasztaltam, hogy a diplomamunkákban nem jelenik meg az a sokféle dolog, amit tanultak. Ezeknek legalább egy specifikus szempontból össze kéne állnia, fontos volna, hogy a téma hazai és nemzetközi kontextusba kerüljön. Ez azonban a legritkább esetben történik meg. Az is nagyon fontos lett, hogy verbálisan is meg tudják fogalmazni, hogy mit és miért csinálnak, mert alapvetően csak pályázatok révén juthatnak pénzhez, hogy alkotni tudjanak. Jó lenne megtanulniuk, hogy kell a terveikkel bejelentkezni bizonyos intézményekhez, s hogy ne legyenek túl nyomulósak, de ne maradjanak láthatatlanok sem.

K. J.: Nekem az is problémám, hogy újabban rengeteg elméleti óra van, ám csak fragmentumokban megnyilvánuló világokat kapnak az ötödik év végére, mivel arra nincs idő és lehetőség, hogy ez a tudás valamifajta világképpé érlelődjön, amit a művészi munkában hasznosítani lehetne.

L. T.: Nálunk is szakról szakra másképp oldják meg a pályára való felkészítést. Ugyanakkor van olyan felfogás is, s ezzel is egyet kell értenem, hogy legalább abban a 3-5 évben, amit az intézményben tölt a hallgató, tudjon csak a művészetre koncentrálni. A motiváció tekintetében kettősséget jelent, hogy tandíjat kell fizetniük, hiszen így nagy részüknek dolgoznia kell, van, akinek éjszakánként, s ezért az órákon gyakran fáradtak. Másrészt, mivel fizetnek érte, komolyan is veszik a tanulmányokat.

B. A.: Ez a 22-es csapdája, mert az önköltséges hallgatóknak, hogy ki tudják fizetni a tandíjat, el kell menniük keményen dolgozni, ennek következtében pedig egy csomó órára nem tudnak bejárni (főleg előadásokra), s akkor még az is kérdés, hogy ezt az oktató hogyan tolerálja.

K. J.: Itt is vannak, akik napi 8 órában dolgoznak, így akinek nem bent van a műterme, ahhoz nekem kell időpontot egyeztetve kimenni. Másik nagy probléma, hogy az egyetem elvárja, hogy hozzanak pénzt. Bizonyos szakokon, pl. a tervezőgrafikusok, a restaurátorok esetében még elképzelhető, hogy tudnak munkát, így pénzt szerezni, de a festőknél ez elég irreális. Ugyanakkor kellenek hallgatók, akik fizetnek, ezek jórészt Európán kívüliek. Szeptembertől jönnek kínaiak, de nem tudjuk, hova tegyük őket, mert annyi hely meg nincsen.

B. A.: A külföldi hallgatók érkezését csökkenteni fogja, hogy idén az európai felsőoktatási minőségbiztosítási szervezet (ENQA) 2 évre felfüggesztette a MAB tagságát, mivel a korábban szakmai alapon működő szervezet függetlenségét idén az Országgyűlés megszüntette, és kormányellenőrzés alá vonta. Ez azzal jár ugye, hogy a nálunk szerzett diploma csak nálunk lesz érvényes. Akkor miért jönnének ide külföldről tanulni, ha az itt szerzett papírral máshol nem is tudnak mit kezdeni? Így minden felsőoktatási intézmény rengeteg pénzt veszít.

Print Friendly