Pusztán létezésének ténye

Pusztán létezésének ténye

Supka Magdolna: A drámai groteszk.
Válogatott művészeti írások

Szerkesztette Wehner Tibor, Bényi Eszter, Napkút Kiadó, 2013

Balázs Sándor

 

Supka MannaA nagyformátumú alkotók – a tudomány területén éppen úgy, mint a művészet terén – elsősorban életművükkel, annak jelentős és kvalitásos voltával hívják fel magukra a figyelmet; olykor azzal, ahogy birtokba szólított tudásukat, ismeretanyagukat áthagyományozzák. Ritkábban persze egyszerűen azzal a móddal, a jelenlétnek azon intenzitásával, ahogyan figyelik és követik az alkotót és vajúdó-kibomló alkotását, hogy velük azonosulva megszólítsák, megszólaltassák az elkészült alkotást. Művészettörténészeink legjobbjainak példája ez utóbbit mutatja. Supka Magdolna egyikőjük volt.

Életművének egy jelentős szelete, válogatott írásainak kötete most, születésének centenáriumi alkalmából kézbe vehető, forgatható: néhány nagyobb ívet fogó tanulmány s mellettük számosan folyóiratokban publikált kiállításmegnyitóinak szövege, amelyeket rendre, az eseményt követően, utóbb jegyzett le, miután rendhagyó gyakorlata volt, hogy ezeket előzetesen, írásban nem rögzítette, többnyire átgondoltan, ám szabadon improvizált.

A kötet elülső és hátsó borítóját Sulyok Gabriella egyik égbe gyökerező fája (Életfa I.) lepi el, mintegy utalva Supka Magdolna sokszálú elköteleződésére, elnyűhetetlen vonzódására, kötődésére, ugyanakkor esszenciális jelzését adva a művészettörténészi tevékenység azon módjának, amely szellemi horgonyát a műalkotás tényszerűségéhez köti, ám annak eredendő okát és magyarázatát a poétikus hangoltságban leli fel.

Amit az általa preferált, nyomon követett művészet alkotóitól elvárt – átélést, szuggesztiót, hiteles humánumot, a látásmód frissességét – annak elsőül maga adta példáját mint művészettörténész. Mert az identifikálódás, az adott tárgyban történő együttgondolkodás hasonló mértékét és hőjét várta el az alkotóktól, mint amit kimondatlanul maga is képviselt. Ugyan a másik parton állt, az oda megérkező hullámmozgást figyelte, de mindig messzebbre is tekintett: annak forráseredetére.

Egy tudományág olykor szűkösnek, szegényesnek, elégtelennek mutatkozó keretei között szuverén módon közelített tárgyához, a műalkotáshoz. Nem átpszichologizálta a képzőművészetet, mintegy kényszerzubbonyba feszítve, hanem felhasználta egy rokontudomány, a művészetpszichológia eredményeit. Írásművészete ennek tanúságtevője.

Ma nem divatos úgy, olyasfajta szellemi alapvetés szerint képzőművészeti alkotásokról írni, mint Supka Manna tette, ezért tűnhetnek olykor anakronisztikusnak írásai. Holott… „Költőien lakozik az ember” – írja Heidegger, és „…festőink költők voltak velejükig, ez diktálta piktúrájuk szuggesztív erejét” – jegyzi fel Supka Magdolna.

Művészttörténész volt, hát művekről szólt. De nem csupán róluk, hanem mintegy belőlük: magukból az alkotásokból, sőt, olykor az alkotók gyakran önmaguk előtt is feltáratlanul ható mozgatórugóiról. Úgy tudott jelen lenni, mint kevesen kortársai közül. Így az életmű legjelesebb éke nem a terjedelmi keret szélessége, tetemessége, sokkal inkább annak súlya: Supka Manna létezésének ténye, hogy itt volt, jelet hagyott, s ez munkál máiglan.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!