Zuzu hazai pályán

Zuzu hazai pályán

Méhes Lóránt kiállítása

Művelődési Központ, Kiskunfélegyháza, 2014. IX. 26-ig

Kozák Csaba

 

Méhes Lóránt:  Zuzu és Marietta 1974-ben, 2004,  olaj, vászon, 140x170 cm

Méhes Lóránt: Zuzu és Marietta 1974-ben, 2004, olaj, vászon, 140×170 cm

Személyes. Méhes Lóránt Zuzut több mint harminc éve ismerem. 1985-ben ott lehettem a skóciai Glasgowban a Néray Katalin – Kovalovszky Márta rendezte kiállításon, ahol Vető Jánossal közösen állítottak ki a 18 kortárs magyar képzőművészt nagy sikerrel bemutató kiállításon. Publikálni róla viszont csak később tudtam: huszonhárom évvel ezelőtt írtam ennek a lapnak a hasábjain Zuzu művészetéről. Ám volt valaki, aki már a 60-as évek elején felfigyelt a kisfiú tehetségére. Ő pedig a Kiskunfélegyházán tanító, a mai napig legendának számító rajztanár, Terescsényi Bandi bácsi volt, aki nyolc fiatalt küldött sikeresen a Török Pál utcai „kisképzőbe”, közülük pedig négyet fel is vettek a Képzőművészeti Főiskolára. Mindez páratlan pedagógiai teljesítmény egy mezővárosi tanítótól. (Csak az arányítás kedvéért: a település ma huszonnyolcezer lakost számlál!) Azért tartom ezt fontosnak, mert a hazai pályán először kiállító 63 éves művész tárlatának megnyitóján maga Zuzu és a köszöntőt mondó egykori iskolatárs, barát, Dr. Fazekas Tamás belgyógyász-kardiológus ezt egyaránt megemlítette. A dolog külön aktualitása az, hogy a tárlaton szereplő Apáink (2012) fotó alapján készült fekete-fehér festményen Zuzu édesapja és a professzoré – mivel kollégák és barátok voltak – együtt látható. A Zuzu tiszteletére rendezett (megkésett, de egyben hiányt pótló) kiállítás – kortárs művészeti galéria híján – a Művelődési Központ dísztermében és az ahhoz csatolt kamarateremben kapott helyet, ahol Molnár István festőművész Méhes távirányítása és telefonon adott instrukciói alapján valósította meg a tárlatot; technikailag és optikailag korrekt módon. Kurátora Forián Szabó Noémi művészettörténész, Zuzu leendő életműkötetének szerzője, aki az anyag válogatásában, szervezésében is segédkezett.

A nagyobb térben fehér paravánokra, míg a kisebben a falra helyezett művek spot-lámpákkal és reflektorokkal vannak megvilágítva. A szimmetriatengely mentén építkező két tucatnyi munka – részben gyűjteményekből kölcsönözve – nagyon szűk válogatást ad az oeuvre-ből, tehát köze nincs a 2007-es Ernst múzeumi retrospektív kiállításának gazdagságához. Ugyanakkor felidézi a művész csaknem mindegyik periódusát, tematikus sorozatait. Sajnos a tér limitáltságából adódóan nincs jelen a 80-as években Vető Jánossal közösen, a pop art szellemiségében készített, rézgálic és festékpor alapú installációk újabb variánsa (a két művész már nem is dolgozik a környezetet károsító anyagokkal), ahogy nincsenek itt az Űrkőkorszaki szoborportrék (ahol a kövekre applikáltak madártollat, csontot, tranzisztort, elektronikai alkatrészeket, bizsut, gyöngyöt stb.) és nincs itt az összefoglaló műve sem, Az isteni szeretet oltára (1984–1991), aminek 12, akvarell technikával készült szárnya fogja közre aranyló, üveges szekrényét, melybe különböző, aprólékosan kivitelezett, a hindu-dzsainista templomok kegytárgyait idéző „kütyük” vannak elhelyezve.

Viszont a főfalon itt van a szakrális művek közül az akril-vászon Mária szíve (1997), ahol egy tőrrel átdöfött vörös szív centrumából szimmetrikusan rózsák, lángcsóvák és fénysugarak nyílnak ki. Középre helyezte a Szentlélek (2002) olaj-vászon festményt, melyen egy hófehér galamb repül, amit kék-zöld-sárga-narancs színekkel világító szivárványgyűrű övez, míg az alapon az ég csillagai ragyognak. A harmadik munka az akril-vászon Maria Rosa Mistica (1996), amire piramis alakban három, piros-sárga-fehér rózsát festett. Itt is megjelenik a kék ég, a szivárvány és a középpontból sugárzó transzcendentális fény. Zuzu úgy nyúl a giccshez, hogy az általa átlényegül, mert képes a vásári motívumokat a hihetetlenül gondos kivitelezés által a mágikus-misztikus művészet fogalomkörébe emelni.

A szakrális rész után a fogadófalra függesztett fotórealista festményeken szerelmeit és szeretteit örökítette meg. A Zuzu és Marietta 1974-ben (2004) visszacsatol a múltba, egy lakás enteriőrjében láthatjuk szerelmével. Ez a fotó alapú festmény része egy sorozatnak, ami szerves része a róla, általa kialakult, kialakított magánmitológiának, ami pedig a környezetét bemutató urbánus folklórhoz csatolható. A Marietta Zuzu szemüvegében II. (2005) azt az időszakot idézi meg, amikor Méhes papírból, színes celofánból szemüvegeket készített, és azokat művészeknek, barátainak adta. (Egyik, a Rózsa presszóban bemutatott akciójáról 1978-ban a francia sajtó Szemüvegekkel a szocializmus ellen címen számolt be.) A fekete-fehér (és azok számtalan átmenetét felvonultató) mű szintén egy hétköznapi jelenetet mutat be, a háttér sallangjait elhagyva az ágyon fekvő főszereplőre és annak szemüvegére fókuszál. Itt is dohányoznak. Mindig, mindenütt dohányoznak.

Az Ezt fesd meg (2013) a „kép a képben” effektussal él; a Mariettáról Amerikából mobiltelefonon küldött fotót fotózza, így a mobilt tartó kéz öt ujja is a kép szerves részévé válik, és a művész a fotózott fotót festi meg. A Csilla és a szeretetláng (2010–2012) a békét, a majálisok nyugalmát sugallja. A Városliget zöld, falevelekkel hintett füvén Csilla lazán pózol: bőrdzsekije fedetlen vállát kivillantva lecsúszik, jobb lábát felhúzza. Ártatlanság és szexualitás keveredik a műben. A kiváló festmény attól válik egy kicsit abszurddá, hogy a mű bal felső sarkában egy szárnyaló fecske suhan be a lég-, ill. képtérbe, míg a bal alsóban a gyepen egy vallásos kötet, a Szeretetláng hever. A már említett Apáink fekete-fehér festmény (csak a peremvidéken fut színesen körbe a digitális kamera képének információs csíkja) érdekessége az, hogy az ülő figura zakójára utólag egy vörös csillagos jelvényt, míg az álló figurára egy régi-új, koronás magyar címert festett.

A szemközti falon két négytáblás mű van kiállítva. A Nyolcvanas évek retro (1981–2009) négy táblája (Nyugi, nyugi, a kerék forog; Helló Honolulu; Éjjel-nappal művész; Kerék szögesdróttal) valójában csak erre az alkalomra lett egymás mellé passzintva, hiszen azok korábban szóló darabokként voltak kiállítva. Itt szinte minden kellék, motívum felsoroltatik. Ábrázoló és absztrakt párban jár, reális és „poposra vett” figurák, szimmetriába rendezett geometria (négyzet, háromszög, kör), mindez bő koloritással és nemes arannyal megfestve, dinamika, mozgás, a fogaskerekek és a vízimalom lapátjainak forgása, a fekete-fehér, a nappal és az éj, a nap és a csillag ellentétpárja, a magánmitológia jegyében egy önportré, melyen a művész arca borotvahabbal borított, másutt viszont absztrahált, a pop art játékosságát megidézve a festő nyakából színes pántlikák, szalagok vulkánként törnek ki, és találhatunk politikai, történelmi utalásokat is, hiszen itt vannak a füstöt okádó gyárkémények, a lakótelepi sorházak, a vörös csillaggal ékesített, kacsalábakon lépegető, szürreális eszkavátor, a fordítottpiramis-fejű emberek, és mindezt díszítőelemként nem gyöngyfüzér, hanem szögesdrót fonja körbe. A másik „igazi” négytáblás mű szinte még meg sem száradt.

A Zuzu–Vető-szerzőpáros friss munkája a Finomhangolás I–IV. (2014). A festmény sokkal lélegzőbb, összefogottabb, kevésbe zsúfolt, mint a 80-as években festett hasonló tematikájú munkáik. A monokróm fehér és fekete alapon és/vagy háttér előtt különböző, korábbról már ismert motívumok jelennek meg. Itt vannak a művész rajzeszközei, többszínű, transzparens vonalzói, körök-pöttyök, ovális és szivárványos hullámvonal, valamilyen nem létező csuklós-fésűs szerkezet, amőbaszerűen nyújtózkodó alakzatok, egymásba kapcsolódó bumerángok, lila és kék négyzetek (Malevics feketéje helyett) stb. Az improvizatív kép könnyed, játékos, egyféle „örömfestészet”. Az akvarell és guache technikával készült további hat, kisméretű közös munka jellemzői, hogy azok felületének minden négyzetcentimétere teljesen belakott (horror vacui), színviláguk gazdag, motívumrendszerük változatos (falevél, esernyő, pocsolya, sétapálca, gemkapocs stb.).

A szöveges betétek végigkísérik a pályát, ahogy az most is megjelenik (pl. Uk-Muk-Fuk), ugyanakkor a művész/ek szellemes, humoros címadó/k. A legvidámabb barakk I-II. (1989) viszont egy angol nyelvű félmondat fordítása, hiszen a Magyarországra utaló idézet („the jolliest cell-block in the Russian concentration camp” azaz „a legvidámabb barakk az orosz koncentrációs táborban”) a National Geographic folyóiratban jelent meg a 70-es, 80-as évek fordulóján. A fekvő képeken, kiállításterveken, a szocializmusra utaló, már ismert motívumrendszer és szimbolika tűnik fel, és van két olyan figura is, melyek 3D-ben is kivitelezésre kerültek. A bronzból készült, részben feketére festett, ironizáló, gúnyolódó Kockaelvtárs (2007) és Kalapácselvtárs (2009) a sarló-kalapácsos világ haszonélvezőit és túlélőit képviselik. A szobrok az életmű szerves részei.

A kamaraterem közepére a fekete akrillal és arannyal festett A kör (1991) került, amit két oldalról élesen ellenpontoz a pirosban, sárgában spirálisan áramló Örvény (2008) és a Színes tv twist (2009), amin a parkettán álló, lángoló fejű-hajú rocker társaságában feltűnik egy-egy vörös csillaggal a kupoláján a Parlament, az Eiffel-torony és egy piramis, miközben egy égi fénycsóva hullócsillagként zuhan alá. A tárlatot egy grafikai portré és egy festmény zárja, melyeket még gimnazistaként, illetve főiskolás évei elején készített. Ezekből is egyértelműen kiderül, hogy Zuzu már „futószáron” is sejttette, merre fog kanyarodni, ívelni pályája.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:23+00:00 szeptember 15, 2014|2014. szeptemberi szám|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!