A hétköznapok és az enyészet ragyogása

A hétköznapok és az enyészet ragyogása

Czene Márta művei

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2014. X. 5–XI. 16., Inda Galéria, 2014. X. 29–XII. 5., Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2015. I.

Tolnay Imre

 

Czene Márta: Nehéz álom, 2013, akril, farost, 110x156 cm

Czene Márta: Nehéz álom, 2013, akril, farost, 110×156 cm

Kontrasztos vagy finoman derengő fényekben-árnyakban testet öltő, feszültséget, drámát hordozó, merengésre késztető vagy távolságtartóan tényszerű, narratívát vagy csendet és űrt közvetítő képek. Caravaggiós virtuozitás, velazquezi terek, vermeeri harmónia, Piero della Francesca és Cosimo Tura tiszta rajzossága. Szenvedélyes lényegkeresés, valóságkutatás egy lenyűgöző naturalizmus szenvtelennek tűnő álarca mögül. Hűvös tudósítások, a szó minden értelmében éles, filmszerűen látó szem és láttató ecset. Vannak életművek, amelyek nagyjából egy évtizedes múltjukkal is kitűnnek kortárs képzőművészetünk újfiguratív kertjének terebélyesedő fái közül, ilyen a fentebb leírni próbált Czene Mártáé is. Az alma és fája viszonylatnál maradva: az apai ágon festő felmenőkkel rendelkező fiatal alkotó számára igen régóta fontos volt az alapos-elmélyült szakmai tudás elsajátítása. Ez lett máig meghatározó festői maximalizmusának megalapozója. Posztmodernnek nevezett korunkban Czene Márta így „klasszikus festő”, aki az átlagemberek életviteléhez hasonlatos napi munkaként végzi alkotói tevékenységét és teljesíti belső-benső küldetését. A Képzőn végzett, Nagy Gábor festő osztályán, majd az Intermédián folytatott tanulmányokat. Hamarosan Budapesten, Hódmezővásárhelyen és Székesfehérváron is új önálló tárlatokkal lép színre.

Németalföldi tekintet, quattrocento szemlélet: Czene Márta a saját naturalizmusával pontosan kijelölt irányt akar adni a nézőnek. Hűvös, de emócióktól nem mentes tárgyilagossága egyszerre távolságtartó és személyes: modellekről festett valóság a képein, de a történések részletezése, közelsége intim szférákba enged és hív, klasszikus megmunkálású festményeket látunk, a világ sajátos vagy éppen mindennapos szegmenseit. Simogató fényben, sokat sejtető derengésben, ünnepélyes mediterrán ragyogásban vagy bántón elvakító, elektronikus pulzálásban. A flamand festészet nagy évszázadainak elmélyültségét és a velenceiek, firenzeiek életteli harmóniáját egyszerre idézőt, „zöldeskék a szeme, mondhatnók, de barnán néz vele”.

A Vásárhelyi Őszi Tárlat a hagyományos festészeti értékeket előtérbe helyező évenkénti országos seregszemle. Az alföldi város hatvanadik említett tárlatának fődíját nyerte el a közelmúltban Czene, itt a korábbi festményeiből rendeztek kiállítást. Két erőteljes koncepcionális törekvés a legszembetűnőbb a most Hódmezővásárhelyre kerülő képei között: asszociatív, szinesztézikus opuszok társítása, szembesítése és egy-egy téma-hangulat-cím lehetséges olvasatainak feltárása, képi vallatása.

Mindennapi drámák, napjainkból kihasított történések, hétköznapi vagy a hétköznapok perceinek monoton kattogását megtörő epizódok, egy megállított film kockái ezek. Bár „a határait veszített kép láttán” Matthias Bunge „fogalmi behatárolás-kísérletekként öt új képkategóriát állít fel”1, s ezzel kétségtelenül a helyükre tesz fogalmi-tartalmi kételyeket, Czene Márta mintha mindezek között szlalomozna ecsetjével és kamerájával. A mindennapi nyelvhasználatban a kép (latinul imago, jelentése „hasonmás”) olyan alkotás, amely valamilyen test, rendszerint egy fizikai tárgy vagy egy személy hasonlóságát megmutatja, „visszaadja”. A közvélekedés az ún. képet leginkább kétdimenziósnak tekinti, nem véletlen a német nyelv kép-faragó (Bildhauer) kifejezése a szobrászatra. A képet többnyire művészeti vagy optikai eszközökkel tudatosan hozzuk létre, de biológiai objektumok és jelenségek is alkothatnak ilyet, mint például az emberi szem, a víz felszíne és számos fizikai, időjárási stb. jelenség. Nem szokás tartósnak, maradandónak, köznapi értelemben tehát valósnak tekinteni a vetített képet, holott képsorai, történései rendkívüli erővel „éghetnek” memóriánkba, énünkbe. Tárgy-kép-valóság, illetve a lény és inkarnációja fogalmak nemcsak a művészetekben, hanem a tudományban, így a biológiában is sajátosak, például imágó (kép, hasonmás) a neve a rovarok utolsó fejlődési fázisának is: a bábból való kibújás vagy utolsó vedlés utáni szakasznak. Ez utóbbiak is bizony valamiképp: álom, ébredés és enyészet – sajátosan tetten ért, tetten érhető pillanatok, akár festményről vagy rajzról, akár fotóról vagy videóról beszélünk. S közben: jellegzetesen mai történések klasszikus eszköztárú képekben közvetítve – mindez új imaginatív világokat indukál bennünk Czene Mártának köszönhetően (is).

Czene Márta festői törekvése talán úgy is jellemezhető tömören: szigorú kötődés a valósághoz, idézőjelek nélkül. Számára az átírt, absztrakt, jelképekben beszélő festészet túl általánosító, az ő narratívája az egyedi, egyszeri megragadására törekszik. A megélt, személyes drámát jeleníti meg: ecsetje a könyörtelenül múló, véges kronosz részeként-részeseként a bensőséges, minősített pillanatoknak, a kairosznak a rögzítője. Pontosan megfogalmazott, egyértelmű festői nyelven közölt képtársításai remélik, feltételezik, szinte elvárják a néző képzettársításait. Érzetek válnak az aktív (!) néző számára megélt valósággá, gyanakvások, sejtések bizonyossággá. Nem önmagát festi, de nagyon személyesnek tetszik mindaz, aminek tanúi vagyunk: mintha kisebb-nagyobb részletekből összeálló diptichonjai-poliptichonjai velünk történnének.

Mintha film peregne: Czene Márta legújabb műveit a budapesti Inda Galéria mutatja be hamarosan. Filmkockaarányú, filmszerűen felfűzött képtáblái egyfajta hidat teremtenek a táblakép és a film műfaja között. S bár Czene a filmekéhez hasonlatos, horizontális nagytotálokból és makrókból (k)építkezik, semmiképp sem az a fegyelmezett, leltárszerű monotonitás jellemzi, mint a római Traianus oszlop térspirál-reliefjén masírozó harcosok kétezer évvel ezelőtti „képregényét”. Filmeket is készít, egymás mellé tett dramatikus állóképstációi ugyanakkor éppen a szoros összefűzöttségükkel feszültséget teremtenek, mely dinamizmus napjaink klipjeinek pergő (túlpörgő) képkockái között mintha elveszne, vagy melyben mi veszünk el, ha hagyjuk magunkat (?). Czene Márta kiérlelt, átgondolt dramaturgiát alkalmaz, erős felütésekkel és válaszokkal. Tömör, kopogós, minden értelemben fajsúlyos képtársításai éppen esszenciális jellegük, mérföldkő mivoltuk okán is távol esnek a story-boardok felületes, ironizáló, frivol világától.

Hagyományos festészeti értékekre építkező munkássága mellett vagy ellenére Czene Márta nem a múltba révedés művésze, nem a klasszikusok leporolásával foglalatoskodik. Kíváncsi, rezonáns alkat, aki kitartóan fürkészi a világ és annak lenyomataként a vizuális szcéna történéseit: nagy hatást gyakorolnak rá Tarkovszkij, Fellini, Polanski, Bergman, Lars von Trier vagy Greenaway filmjei is, Lucien Freud vagy Michael Borremans festészete. De Czene piktúrája kevésbé dramatikus vagy állásfoglaló, mint Borremansé – a belga festő korunk szorongásaira keres mélylélektani válaszokat –, Czene inkább feltár és társít. Míg L. Freud a világ eleven húsának lüktetését2 festi, addig Czene Márta a mindennapok finom lélegzését. Hát igen, ittlétünk tétova mozzanatai, az univerzum kérlelhetetlen törvényszerűségei és a buja enyészet mintha újra meg újra egymást metsző egyenesek, csodásan-megismételhetetlenül egymásba gubancolódó hálók volnának, nem nagyon érdemes tehát az ecsetet és kamerát letenni.

Jegyzetek

1    Matthias Bunge: Képkategóriák a 20. század művészetében.
In: http://www.balkon.hu/balkon03_10/01bunge.html

2            Muladi Brigitta: A világ húsának eleven lüktetése. Lucien Freud kiállítása. In: Új Művészet, 2014/1-2.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!