Hans Hollein

Hans Hollein (1934–2014)

Emlékkiállítás a MAK-ban – Budapestről nézve

MAK, Bécs, 2014. X. 5-ig

Szegő György

 

Kiállítási enteriőr, MAK, 2014

Kiállítási enteriőr, MAK, 2014

Hans Hollein (1934–2014) az eddig egyetlen Pritzker-díjas osztrák építész, egyben nemcsak az architektúra formaújító alkotója és experimentális képzőművész volt, hanem kurátor, kiállításdesigner, jövőkutató, kultúrantropológus és tanár is. Olyan kulturális stratéga, akinek a mai, vizuális művészeire, kortárs szcénájára büszke Ausztria sokat köszönhet.

Egyik maradandó kiállítástervező és -kurátori munkájában az Álom és valóság – Wien 1870-1930 (1984-85) ars poeticaként hivatkozott a Monarchia 20. századot meghatározó tudományos-művészeti csúcspontjaira. A mostani MAK-kiállításnak egy részében a mönchen-gladbachi híres „sarok nélküli” kiállítótereket (1972) idézik meg. Ebben ott vannak azok a modellek, általa – az „állam helyett” – megszerzett kultikus ereklyék, amelyekkel a fenti kiállítását korszakos jelentőségűvé tudta tenni. Lévén, hogy ezek azóta is nagyrészt archívuma részét képezték, a mostani kiállítás meg tudta idézi az 1984-es áttörés fődarabjait. Az 1985-ös tárlat már a Karlsplatz felé is szimbolikus, tetőre állított két „saroktoronnyal” fogadta a látogatót. Az egyik oldalon hatalmas, kibontott hajzuhataggal koronázott, aranyszín női aktfigura, amelynek széttárt karja az egész világot meghívja: íme az eddig „megvetett” szecesszió és kora – a modern Ausztria identitásának kezdete. Gustav Klimt tabuként számon tartott „Medizin” idolját emelte ki a vászon dimenziójából, hogy 3D-ben hirdesse Semper – nálunk máig – elfeledett bölcsességét, a társadalmi folytonosság biztosításának fontosságát. Ami általa vált először a művészetek funkciójává.

Ezt a koncepciót éppen Hollein kiállításával egy időben a mi Szentkirályi Zoltánunk úgy fogalmazta meg, hogy az utolsó egységes stílust, amely 1750 körül indult, a 19. században élte virágkorát és az eklektikában érte el fejlődése csúcspontját, átfogóan romantikának helyes nevezni. Ebbe beleértette az eklektikát és a neostílusokat is. Mert a reneszánsztól a barokkon, a rokokón át az intellektualitás a historizmusnak is hajtóereje maradt. Utóbbiaknak az anyag és a szerkezet tulajdonságaihoz való igazodása tette lehetővé, hogy az új technológiákat az architektúra befogadja, és racionális térszervezést eredményezzen. Hollein felfogásában ez a felismerés a szecesszióra is kiterjedt. És a szecesszió kánonba emelésével a bécsi 1900-as századforduló „modernjét” ugyanúgy a kortárs előzményévé emelte, mint a 30-as években épített vörös-bécsi Karl-Marx-Hof architektúráját. És éppen ennek modellje lett a Künstlerhaus másik „tornya”.

Az osztrák belpolitikában is akad(nak) olyan időszak(ok), amikor két egymást követő kurzus megkérdőjelezi az elődök felépítette kulturális értékeket. Hollein csak azért is úgy gondolta, hogy e pólusokat egyetlen kiállításba fogja össze. Egy akkori tévéfelvételen csillogó szemmel „védekezik”: azért gondolja ezt a merészet, mert: „a világ mindaz, ami van” – mondja Wittgenstein után.

Az egykori tárlat belső tereiben 2200 tárgyat rendezett el a Városi Múzeum teamjével – annak érdekében, hogy a publikum a tetőre emelt plasztikus kontrasztokhoz hasonló pólusokban megláttassa a közös múltat, osztrák identitásuk értékeit. A támogatást ehhez a kultur-klikken felülemelkedő koncepcióhoz az az elnöki koncepció (Erhardt Busek és művészeti tanácsa) adta, amely politikai vetésforgótól függetlenül, hitelesen kapcsolni kívánta a bécsi vizuális művészeteket is a klasszikus zenére figyelő turizmus és a globális kulturális megbecsülés köréhez. És a város bízott Holleinben, mert 1983-ban a Török Bécs alatt címen, a 300. évfordulóra ugyanitt általa rendezett mega-tárlatnak több mint 400 000 látogatója volt.

Az Álom és Valóság természetesen kiterjedt a bécsi pszichoanalízisre is, amihez Sigmund Freud foteljéből és pacienseinek díványából ugyancsak aranyszínű bútormodellt dizájnolt Hollein, ami azóta az osztrák lélektan-hegemónia vizuális szimbóluma (az eredeti bútorokat nem tudták akkor Londonból elhozni – talán Lucien Freud ismert elzárkózó magatartása miatt). Úgy emlékeznek ma erre a Freud-objektre, hogy Hollein / Midas keze arannyá változtatott mindent.

Hollein mester egész életművén átvonul a mauzóleum képzőművészeti és építészeti ünnepi formája, amelynek legmarkánsabb darabjai a bécsi Stephansdommal szembeni Haas-ház, vagy a Frankfurti Modern Múzeum tetőépítményei. Az elmúlás az átváltozás egyik formájaként izgatta egész életén át: „a forma az ember nagy döntése” írta fiatal építészként. Merte vállalni, ami vitatott, vagy tabusított volt. Például Ferenc Ferdinándnak azt az „üvegkoporsóban” bemutatott uniformisát, amelyben Szarajevóban megölték. Ennek párdarabja volt Klimt „halotti inge”, a híres flanel reformruha. Egyiknek hátterében az idén újraexponált korai újtárgyias óriáskép, a Haláltánc Albin Egger-Lienztől, a gépként halálba rohamozó katonákról. A másik mögött a 24 méteres Klimt Beethoven-fríz állt. És persze a Secession modellje épp úgy, mint az ellenpont Adolf Loos-féle „Chicago Tribune” oszlop-felhőkarcolója, amit Hollein az azóta is csak képzeletbeli építészeti múzeumba szánt. És ott volt a „Wiener Werkstätte” megannyi bútora, iparművészeti tárgya, amit a világ ma újra tisztel.

Még nem volt harmincéves, amikor ezt írta: „A forma nem következik a funkcióból. És nem is keletkezik magától. A forma az ember nagy döntése” (Architektur, 1963). Ez „utolsó figyelmeztetés” volt arra, hogy a modernek axiómái idejüket múlták. Már a bécsi, majd a Berkeleyn befejezett építészeti tanulmányai után (1963) az Architecture School of Architecture (St Louis), Yale (New Haven), UCLA (Los Angeles) vendégtanáraként prófétált. 1967-es Manifesztumának kulcsmondata lett a Beuysszal egybehangzó „minden építészet” kinyilatkoztatás. Ekkorra már autóval keresztülszelte az Egyesült Államokat és Mexikót, ahogy kell. És az utolsó mohikánoktól az amerikai indián települések fejlesztőjeként „építve tanult”. Még 1956-ban, a bécsi Akadémián olyan nagy személyiség mesteriskolájában végzett, mint Clemens Holzmeister. (Hollein felmenői bányamérnökök voltak. Adott tehát: a mérnöki szemlélet családi és képzési előzményként, svédországi, amerikai egyetemi tapasztalatok, az indiánokkal eltöltött terepgyakorlat.) Az említett „etnográfus képzést” a modernizmus neves emigráns bécsi építészénél, Rudolph M. Schindlernél dolgozva kapta. Akkoriban a másik póluson az ugyancsak bécsi emigráns Bernard Rudofsky, a világkörüli utat járó amerikai antropológiai kiállításon mutatta be az Építészet építészek nélkül és a Csodálatos építmények című fotóalbumait. Egészen bizonyos, hogy ezek hatottak Holleinre. Ha Koestler élne, megírhatná Loos, Schindler, Rudofsky és Hollein tudománytörténeti kalandját.

Bécsbe visszatérve, Holleint olyan – számunkra is ismerős – megélt, tanult ellentétek vették körül, mint a pszichoanalízis, az 1900-as bécsi művészet álma és a birodalom szétesését követő valóság: a Loos-féle esztétika és a szocialisták vörös Bécsének „tagadásai”. Nagy közép-európai kettősségek.

Korai kiállításválaszai az 1976-os MANtransFORMS, a Cooper Hewitt Museum of Art New York nyitótárlata. Benne egy máig érvényes analízis „az ember alkotta világról”. Ennek egyik dokumentuma az akkor Murray Grigorral együtt mellékelt Faces – Gestures – Design szimbólumgyűjtés és antropológiai animációs film. Ennek hazai folytatása a bécsi Álom és Valóság lett. Hollein a mostani kiállításon tehát videointerjúban el is mondja az akkor revelációként ható, a Monarchia kultúráját-összművészetét bemutató tárlatkoncepciót. Ma tudjuk, Ausztriát – többek közt – e munka „hozta vissza” a világ kulturális-művészeti főáramába. (A tárlat részleteire még visszatérek.)

Hollein ekkor már ismert művész, akit az 1980-as, első Velencei Építészeti Biennále Strada Novissima projektjébe is meghívtak az Arsenale akkor bekapcsolt egykori kötélverő csarnokába. Itt egy-egy alkotó hipotetikus épülethomlokzatokkal – Hollein egy fura oszloprenddel – kiáltották ki az akkor még ígéretesnek tűnő posztmodern diadalát.

A MAK-anyag magját a múzeumtervek adják. Az 1972–82 között kiérlelt mönchengladbachi kortárs művészeti múzeum téranalízisében Hollein újragondolta az olasz reneszánsz és manierizmus „újításait”, és azok intellektuális tartalmait átemelte a 20. századvég építészetébe. Szimmetrikust váltó diagonális térelrendezése, a zugmentes térkapcsolás adta köztes terek funkcionális „haszna” markánsan jelenik meg a kiállításán. És az épp ebbe az installációba tett későbbi múzeumtervekben is – Kerámia Múzeum (Teherán, 1978); Guggenheim (Salzburg, 1989); Modern Múzeum (Frankfurt, 1991); Vulcania (Saint-Durs-Les-Roches, 2002) – a folyamatos térkísérletek.

Más léptékben, de az életműben végigkövethetők az épített táj „hullámterei”. Ezekből a legismertebbek a kollázsként vizionált „repülőgép-anyahajó” tervek, autóhűtő-oszloprendek – a legismertebb „hajós” terv egy Alessi-teáskészlet. Egyetlen saját díszlettervfotó is szerepel a sokból: a Burgtheater 1971-es Arthur Schnitzler-bemutatójának modellfotója. A hajók, függesztett városok és más mesterséges tájak ellendarabjaiként megjelennek a bécsi Retti, a Schullin és a CM-üzletportálok, vagy a legendás Architekturpille tárgyiasult és koncept formái. És fura kultúraidézetek: a Breuer Marcel csőfoteljeiből repülő tárgyat formázó Vaszilij (1966), vagy a Kocsi, a Velencei Biennáléra (1972) készített „versenyautót” is idéző ravatal. Hollein idén áprilisban halt meg.

A kiállítást a MAK, a szomszédos UNI Angewandte Kunst (itt tanított 1976–79, illetve mesterosztálya volt 1979–2002 közt) és a mönchengladbachi Múzeum hívták életre. Utóbbiban Hans Hollein: Minden építészet címmel 2014. április 13. és szeptember 28. között párhuzamos emlékkiállítás látható.

Hollein Álom és Valóság kiállításától számítják azt a fordulatot, amelyben az akkor a vizuális kultúra terepén (pl. Grazhoz képest) szunnyadó Bécs újra büszke lett a vizuális művészetek már-már elfeledett alkotóira. S amely fordulat meghozta az osztrák kortárs művészek sikerét is. Végül olyan megaberuházásokra is sor került, mint a Museum-Quartier kiépítése. Ahol a közeli Kunsthistorisches Museum impozáns számú közönsége módot kaphat a 20. és a 21. századi művészetekkel való találkozásra is. Hollein sokműfajú, összességében a kulturális antropológiára építő életműve tette lehetővé pl. a hasonló, de kritikus hangot is megütő Austria im Rosennetz című ezredéves kiállítását (Harald Seemann), mert a közönség három évtized alatt „felnőtt”. Holleinek is hála, akinek életműve még kapcsolatban áll a globalizáció előtti Közép-Európa magaskultúrájával. Véleményem szerint műve számunkra is tanulságos példa: kortárs érzékenységgel művelte és figyelte a képzőművészet nyelvi átalakulását, és megtalálta abban az építész helyét is. Örök kísérletezőként meghatározó figurája volt az építészeti vulgáris racionalizmust meghaladó, alkalmazott filozófiának. Aminek elterjedése elengedhetetlen feltétel a Föld entrópiájának megállításához.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!