Szőnyi utcai változatok

Szőnyi utcai változatok

61. Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat

Alföldi Galéria, Hódmezővásárhely, 2014. X. 5–XII. 7.

P. Szabó Ernő

 

Szakszon Imre: Hátsó udvar, 2014., olaj, vászon, 50x70 cm

Szakszon Imre: Hátsó udvar, 2014., olaj, vászon, 50×70 cm

Két festmény reprodukcióját állítja párba a 61. Vásárhelyi Őszi Tárlat katalógusának tervezője, Szántó Míra Judit azokon az oldalakon, amelyeken Bárdosi József művészettörténész bevezető tanulmánya olvasható. Az egyik a kiállítás fődíjasa, egyben a Tornyai-plakett kitüntetettje, a mai magyar középgeneráció egyre inkább meghatározó jelentőségű mestere, Szabó Ábel festőművész Ferencváros című kompozíciója, a másik az idősebb generációhoz tartozó Balogh Gyula Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Endre Béla mesterdíját kiérdemelt Legraffitizve című műve. Nyilván nem véletlen a tervezői játék – humorban nem ismerek tréfát, mondta már Karinthy Frigyes is –, hiszen az őszi tárlat két legrangosabb elismeréséről van szó, amelyek kapcsán ráadásul a tanulmány szerzője is hosszabb összehasonlításra vállalkozik a két mű, a két művész között.

Valahogy úgy fogalmaz, hogy Szabó a kor embere. Festészete, amelyet szokás hiperrealizmusnak, poszthiperrealizmusnak nevezni, valójában sem nem ez, sem nem az, hanem a valóság felmutatása, mégpedig minden különösebb moralizálás és az elavultnak és/vagy korszerűnek nevezett ideológiához való igazodás nélkül. Van bátorsága felmutatni a valóságot. Balogh Gyula pedig a festészeti hagyomány állandóságának az embere, aki immár negyven éve szintén ideológiamentesen gyakorolja a leíró realizmus művészetét. Ha az előbbi a folyamatot, a változást rögzíti, az utóbbi a változatlanságot. Az előbbi művei az itt és most metszetében születő valóság időkapszulái, az utóbbié a változatlan értékek üzenetét hordozza.

Bármelyik útról is van szó, vállalásához nem kis bátorságra volt szükség – sugallja a tanulmány a következtetést, amivel bízvást egyet érthetünk. Hiszen ha az elmúlt évtizedek magyar festészetének a történetét abban a kettős erőrendszerben próbáljuk követni, amelynek egyik pólusát a hivatalos művészetpolitika által meghatározott realizmusfogalmak, másfelől a kortárs művészet egyetemes áramlatainak a különböző realizmusokkal való időnkénti érintkezése határozott meg, akkor valóban olykor szinte csodának tűnik az egyéni utak következetes végigjárása, az ilyen úton indulók célba érése az érdekek és trendek Szküllái és Kharübdiszei között.

Mi is az a realizmus? – tehetnénk fel a kérdést a tanulmányíróval, ha azonban valóban megpróbálnánk válaszolni a kérdésre, Hódmezővásárhely helyett hamarosan alighanem Szentendrén találnánk magunkat, a MűvészetMalomban rendezett Labirintus című kiállításon, amelyen több mint hatszáz művész próbál válaszolni alkotásaival. Alighanem érdemesebb azonban Hódmezővásárhelyen maradni, az Alföldi Galéria földszinti teremsorában, ahol a 155 alkotótól kiállított 213 mű (122 festmény, 31 grafika, 56 plasztika és 4 egyéb műfajba sorolható munka) érzékelteti, milyen összetett az a válasz, amelyet a kérdésre adhatunk. Természetesen nem egyszerűen arról van szó, hogy olyan kategóriák köré csoportosítjuk a műveket, mint a szintén igen tág realizmusfogalmat megtestesítő alföldi festészet, amelynek idős hódmezővásárhelyi mesterei (Erdős Péter, Fülöp Júlia, Hézső Ferenc) éppen úgy részt vesznek a tárlaton, mint a gyulai műhely mikrorealizmusával jellemezhető festők (Szakáll Ágnes, Balogh Gyula, Vancsura Rita), a Sensaria Egyesület tagjaiként dolgozó vagy az élesdi művésztelephez kötődő, sajátos, kemény, nem ritkán erősen kritikai hangot megütő, de gyakran filozofikus mélységekbe hatoló, szimbólumokban, metaforákban fogalmazó alkotók, mint László Dániel, Kondor Attila, Kovács Lehel, Incze Mózes és mások, a fotórealizmushoz kötődők, a rendszerváltozást annak idején alapvető kritikai alapállásukkal konkrétan is elősegítők (Fehér László), hanem inkább arról, hogy miközben generációról generációra változott a valóság művészi megélésének a módja, eszközrendszere, az egyes alkotók egyéni alkatából, ambícióiból következően is tovább artikulálódott a művészi nyelv, s egyszerre hordozza különböző realizmusok – és a realizmus szóval nem is illethető művészi törekvések, irányzatok – eszköztárát, kifejezési módját, lehetőségeit.

Egyébként is: ki vállalkozna arra, hogy az őszi tárlat meghatározó jelentőségű, a bemutatóról szinte sohasem, vagy nagyon ritkán hiányzó mesterei – a többi között Váli Dezső, Kovács Péter, Véssey Gábor, Kárpáti Tamás, Lóránt János, Tenk László, Nagy Gábor vagy a régió egyik mesterének is nevezhető Kéri László – művészetét ilyen vagy olyan realitásfogalom Prokrusztész-ágyába kényszerítse, különösen azon a helyen, tárlaton, amelyen évről évre megfigyelhető volt művészetük gazdagodása, a korábbinál fokozatosan sokrétűbbé, mélyebbé, egyénibbé válása. De miközben folyamatosan változtak maguk a résztvevők, s ezzel változott maga a tárlat is, alapvetően megváltozott a bennünket körülvevő világ is. Olyannyira, hogy immár az az ellentétpár is lassan kezdi jelentését veszteni, amelyet a katalógus tanulmánya szerint az egyik oldalon a megfigyelés, időkép, elsődleges mimézis, a másikon a technikai kép megfigyelése, másod-, harmadlagos mimézis jellemez. S ha a megfigyelt tárgy, a közvetítő eszköz között különbséget is tehetünk, tehetünk-e vajon a végeredményt, a világunkról való művészi mondandó, a közlés érdekességét, a mű esztétikai értékét illetően? Jagicza Patrícia Lindafestménye, a Luchador gardróbja és Kotormán Norbert Ébredezzen Goldberg úr! című plasztikája lehet talán a legnyomósabb érv ebben az ügyben – már tudomásul vesszük, hogy mindkét esetben olyan figurákkal szembesülünk, akik a Kárpát-medencében, de a világ nagyobb részén élők számára is alighanem mindig csak a médiából ismert alakok maradnak: az előbbi afféle női, az utóbbi férfi pankrátor (bár utóbbinál gondolhatnánk Bach Goldberg-variációinak névadójára is), nem mellesleg szexszimbólum. Elég a You Tube-ra vagy a Google-ra rákattintani, hogy megérezzük annak a show-biznisznek az erejét, amely sokakra már-már erőteljesebben hat, mint a vallásos hit, a legfontosabb morális, közösségi értékek, természetes hát, hogy a jelenség mellett, amelyet képviselnek, nem mehet el az a festőgeneráció sem, amely a világról való ismeretei egyre nagyobb részét a neten, a Facebookon, kontinenseket összekötő közösségi portálokon keresztül szerzi.

Így rétegződnek egymásra a különböző realizmusfogalmakkal legfeljebb lazán körvonalazható művészi mondandók, képi struktúrák, időben, térben, tulajdonságokban egymástól karakteresen különböző, de valamiképpen mégis csak összetartozó világok. Rétegek – mondja a címe Szvet Tamás alkotásának, amely itt, az Alföldi Galériában, 2014-ben különösen sokat mondhat nézőjének a jelen, múlt, jövő körforgásáról, az idő végtelen folyamáról és benne a dolgok változásáról, születéséről, létezéséről és pusztulásáról. A mű a Szőnyi utca alcímet viseli, s állítólag azt az utcát ábrázolja, amelyben a galéria épülete áll, vele szemben pedig egy olyan épületsor, amelynek ma már csak egy része létezik. Szvet nemcsak egy látszatra egyszerű, ám nagyon is bonyolult tükörrendszert alkalmaz, hogy a látványt megjelenítse, de az állóképhez mozgót is társít, s embereket varázsol az üres térbe, élettel tölti meg a kulisszákat, a száz évvel ezelőtti jelen idő illúziójával ajándékozva meg a mű szemlélőjét.

Szabó Klára Petra ugyancsak a tér és a mozgás Analízisére vállalkozik, ahogyan vegyes technikával készült műveinek a címe mondja, valószínűtlenül kék, kollázstechnikával megidézett felhői között figurái mintha időkapukon lépnének át különböző rétegekbe, miközben maga a kompozíció egésze egy különös időtlenség, a dolgok változatlanságának az illúziójával ajándékozza meg nézőjét.

Mindkét – Hódmezővásárhelyhez szorosan kötődő – alkotó a legfiatalabb, egyben évek óta a legizgalmasabb munkákkal jelentkező résztvevői közé tartozik, amit díjak is kifejeznek ebben az évben (is): Szvet Tamás a Kurucz D. István emlékdíjat érdemelte ki, Szabó Klára Petra pedig megkapta a Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város és a Magyar Művészeti Akadémia által fiatal művészek számára alapított Rudnay Gyula Művészeti Ösztöndíjat. A Galyasi Miklós nívódíjas Szente-Szabó Ákos, az MMA díjával kitüntetett, nagyon színes, nagyon erős festői gesztusokból építkező Vető Orsolya Lilla éppen úgy a fiatalok közé tartozik, mint a portrészobrászat hagyományait folytató, a legkeményebb anyagok egyikével, bazalttal dolgozó, az Emberi Erőforrások Minisztériuma elismerését megkapó Ámmer Gergely, s természetesen a fiatal festők nívódíjával kitüntetett Szakszon Imre. Közéjük sorolható az épületeket ábrázoló, festői hatású, de jól összefogott kompozíciókkal jelentkező Sütő Róbert, a Vadlesőrszem című installáció alkotója, Bondor Csilla, az egymással játszó két macskával álmodó szobrász, Ujj Zsuzsa és az a festő, Merényi Dávid is, akinek valószerűtlenül színes, egyben azonban komor világa egyszerre utal Böcklin szimbolizmusára, a Halottak szigete című korszakos jelentőségű vásznára és az éppen tizenhárom évvel ezelőtt bekövetkezett New York-i katasztrófára, a terrortámadással megsemmisített ikertornyokra, s ezen keresztül a nyugati civilizáció sebezhetőségére, válságára.

A díjazottak közül két másik alkotó is foglalkozik ezzel a kérdéssel, s aligha csak az első világháború kitörésének a századik évfordulója kapcsán: Incze Mózes Láthatár című diptichonján egyszerre jelenik meg a kiszolgáltatott ember és a pusztítás eszköze, Gaál József Transhuman fétisek című, fából, bőrből, fémből készült fejei egyszerre utalnak az afrikai törzsi szobrászat időtlen jelképeire és az első világháborúban megsebesült, szinte a felismerhetetlenségig deformálódott, protézisekkel kiegészített katonaarcokra, amelyeket Gaálhoz hasonló erővel talán csak az 1970-es születésű, algériai származású Kader Attia volt képes megidézni. Egészen másféle értékek is szerepelnek azonban az őszi tárlat idén díjazott művei között: Pataki Tibor táj-, út- és felhőélményeket megjelenítő finom festményei, Adorján Attila ugyancsak természeti motívumot feldolgozó, a fotóhasználat lehetőségét, a szimmetria és aszimmetria viszonyát elemző nagyméretű festménye, Hús Zoltán németalföldi mestereket és barkácsolt keretet szembesítő fejkompozíciói, Olajos György minuciózus, a sejtrendszerek organikus módján épített rajzai, Popovics Lőrinc kemény követ és üveget, súlyt és súlytalanságot ellenpontozó plasztikái.

Sok és sokféle érték került egymás mellé az idei őszi tárlaton, s hogy ezek kellő módon érvényesülnek, azt egyrészt az segíti elő, hogy a rekord számú (812) beadott mű ellenére a tavalyinál jóval kevesebb, 194 alkotó 262 munkája helyett 155 művész 213 alkotása került közönség elé, így nincs zsúfoltság, mindennek több hely jut. S hogy valóban „jobban is látszik” minden, abban nagy szerepe van természetesen a rendezésnek, Nagy Imre művészettörténész kurátori munkájának. Miközben karakteres műegyütteseket hozott létre, szívesen játszott az ellenpontokkal is, így történt, hogy a sort indító realizmus-változatok (Szabó Ádám, Nagy Gábor, Czene Márta, illetve Fehér László, Kovács Lehel, Incze Mózes, Székely Beáta) termeit a mikrorealista művek együttese követi, van terem, amelyet a zöldesszürke árnyalatok termének nevezhetnénk (Papageorgiu Andrea, Megyeri Horváth Gábor, Kondor Attila) s olyan is, amelyet az igen erős színkontrasztok és a finom árnyalatok ellentéte jellemez (Vető Orsolya, Kéri Imre, Merényi Dávid, Kárpáti Tamás). A további izgalmas festmények (Nádas Alexandra, Pető Anikó, Szemadám György) mellett erős szobrászati (Boldi, Nagy Sándor, Sejben Lajos, Nagámi), grafikákat (Kéri Imre, Kádár Katalin) és iparművészeti alkotásokat (Hager Ritta, Szemereki Teréz) is érintő, képzeletbeli kiállítási sétát záró terem pedig mitikus világaival, jelrendszereivel egyszerűen igazi poénnak nevezhető Földi Péter, Baji Nagy Zoltán, Lóránt János, Darázs József és mások kompozícióival. Persze mire a látogató eljut idáig, megbizonyosodik arról, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű poénról.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!