Erdélyit, európait, magyart adni

Kapunyitás

Véletlen egybeesés, mégis szimbolikus jelentősége van annak, hogy a kortárs erdélyi magyar művészettel foglalkozó összeállításunk néhány nappal a marosvécsi Kapunyitás, azaz az erdélyi magyar kultúrában kiemelkedően fontos szerepet játszott, néhány éve a Kemény-család birtokába visszakerült marosvécsi kastély november 8-i nyílt napja előtt jelenik meg. A tradíciók és a kortárs értékek találkozásának korszakát éljük, ugyanúgy, mint akkor, amikor a kastély az erdélyi írók, művészek otthonává vált, s most is olyan értékek születnek az erdélyi kortárs műhelyekben, amelyekre a nagyvilág felfigyel. Nemzetközi hírű immár a kolozsvári Ecsetgyár művészközössége, s ebben jó néhány magyar alkotónak is jelentős szerepe van, a város galériái szerepelnek a legfontosabb nemzetközi kortárs művészeti vásárokon. Új művészközösségek, műhelyek alakulnak az erdélyi városokban, Sepsiszentgyörgyön néhány héttel ezelőtt megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ, virágzik a művésztelepi mozgalom, s miközben elfelejtett vagy félárnyékba került életművek kerülnek a figyelem középpontjába, új, izgalmas művészi kísérleteknek lehetünk tanúi, kapunyitásnak az egyetemes értékek felé. Összeállításunk is ennek szellemében készült.

P. Szabó Ernő, az összeállítás szerkesztője

 

 

Erdélyit, európait, magyart adni

Vécsi Nagy Zoltán a szeptemberben megnyílt
Erdélyi Művészeti Központról

P. Szabó Ernő

 

Márton Árpád:  Az építő álma, 1972,  olaj, rétegelt lemez,  150x124 cm, Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda

Márton Árpád: Az építő álma, 1972, olaj, rétegelt lemez, 150×124 cm, Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda

Szeptember 17-én Sepsiszentgyörgyön megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ. Mit takar a név? Ki az alapító, és milyen célok fogalmazódtak meg? Milyen időszakot fed le a gyűjtemény, és milyet akar átfogni kiállításaival, amelyek közül az első, az intézmény átadásakor megnyílt, a Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címet viseli? A kérdésekre Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője válaszol.

Vécsi Nagy Zoltán: 1930-ban, a Barabás Miklós Céh alapításakor, Szentimrei Jenő így összegezte az erdélyi művészek szándékát: „Erdélyit, európait s egyben mait adni, erdélyi gyökérből táplálkozva a legkorszerűbb európai színvonalra törekedni.” A kényszerűen önálló erdélyi magyar képzőművészet lassan kilencvenéves történetében újra és újra megfogalmazódott egy, az önazonosság jegyében fogant erdélyi képzőművészeti gyűjtemény és egy ilyen alkotások létrehozására való ösztönzést szolgáló intézmény társadalmi szükséglete. Az Erdélyi Művészeti Központ – ahogy korábban neveztük, az Erdélyi Művészeti Múzeum – létrehozásának gondolata a rendszerváltás pillanatától újra dédelgetett célja lett művészeti életünknek.

A Székely Nemzeti Múzeum Alapítványa által menedzselt konkrét cselekvési program keretében létrejött, majd önállósulva a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal égisze alatt működő Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) legfőbb feladatának jelölte meg, hogy a maga eszközeivel hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi képzőművészet megközelítőleg reális, kultúraközi viszonylatban is értékelhető, konvertálható önképet alakítson ki mind a maga, mind tágabb kulturális környezete számára. Ennek érdekében célja az 1920 utáni erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása, valamint feladatának tekinti az alkotók hagyatékának szakmai ápolását, művészetük átmentését a jövő generációi számára. Gyűjtési területe kiterjed a történelmi Erdély és a Partium, valamint Bukarest vagy bármelyik romániai helység magyar képzőművészetére és természetesen az erdélyi születésű, de külföldre távozott erdélyi magyar művészek alkotótevékenységére, valamint részben a magyar képzőművészekkel közeli, baráti, művészi kapcsolatban lévő román, szász vagy más nemzetiségű, esetenként külhoni alkotók jellemzően erdélyi vonatkozású munkásságára is. Figyelmünk az eredeti képzőművészeti és az egyedi vagy kis szériájú iparművészeti alkotások gyűjtésére fókuszál de célja ezek mellett egy minél teljesebb dokumentációs archívum összeállítása is. Gyűjteni kívánja a vázlatokat, vázlatfüzeteket, munkanaplókat, naplókat, levelezéseket, fotódokumentumokat, filmeket, videókat, hanganyagokat, kéziratokat, cikkeket, az idevágó művészeti vonatkozású könyveket, folyóiratokat, filmeket, riportokat stb.

Az intézmény tevékenységének létérdeke a közönség kiszolgálása és nevelése. Az Erdélyi Művészeti Központ olyan intézmény kíván lenni, amelybe szívesen tér be nemcsak a képzőművészet iránt kíváncsi közönség minden rendű-rangú tagja, hanem mindenki, aki az irodalom, a zene vagy a többi társművészet iránt érdeklődik, sőt ezen felül is minden művelődve kikapcsolódni kívánó ember. Különös figyelemmel kívánunk lenni a szabadidejükkel többnyire szabadabban gazdálkodó idősek, sérültek, valamint a jövő potenciális képzőművészet-barát nemzedéke, a gyerekek és a diákok iránt.

Örökölt, kapott-e műalkotásokat valahonnan, milyen anyagi eszközökkel rendelkezik a gyűjteménygyarapításra, illetve milyen módon tudja gyarapítani azt?

V. N. Z.: Gyűjteménygyarapítás céljára szánt anyagiakkal nem rendelkezünk. Elsősorban a művészek és leszármazottaik adományaira számítunk. Ellentételezésképpen intézményünk azt tudja vállalni, hogy a gyűjteménybe felajánlott és beválogatott műtárgyakat megfelelően őrzi, gondozza, rendszerezi, lehetőségeihez mérten restaurálja, szakmai feldolgozását segítve kiállításokon és katalógusokban mutatja be, esetenként műgyűjtőknek megvásárlásra, aukciókra ajánlja a gyűjteményben megőrizni nem kívánt alkotásokat. Annak érdekében, hogy a felajánlási kedvet serkentse, kiállításokat, bemutatkozó előadásokat, alkotótelepeket, szimpóziumokat és rezidens programokat szervez.

Ezen felül pedig időrendiségben és tematikailag is rendszerező, az adott időszakokat, művészeti irányokat és sajátos helyi tematikákat átfogó, a kiemelkedő kvalitású és korszak-meghatározó műveket – ezen keresztül jelentős életműveket is számba vevő – kiállításokkal és a hozzájuk készülő tanulmánykötet igényű katalógusokkal kívánja segíteni az erdélyi (romániai magyar) művészettörténeti kutatómunkát, hogy hozzájáruljon a periodizációs kérdések és stílusbeli összefüggések tisztázásához, valamint megpróbálja felszínre hozni az erdélyi képzőművészet eddig lappangó értékeit.

Milyen szakembergárdája, egyéb személyzete van, mik a működési keretek, milyen forrásból lehet finanszírozni a béreket, a működtetés költségeit, a kiadványokat?

V. N. Z.: Egyelőre valószínűtlenül kevés munkatárssal dolgozom. Magam, mint vezető, művészettörténész kurátor, egyfajta menedzserszerződéssel, vállalkozóként látom el a feladatomat. Munkámban két munkatárs segít, egy a kiállításrendezésben nagy tapasztalattal rendelkező képzőművész és egy filmes-fotós, kommunikáció szakos végzettségű rendezvényszervező. Egyelőre önálló költségvetésünk nincs, a polgármesteri hivatal irodájaként működünk, minden kiadást ők állnak, a béreket és a kiállításokhoz tartozó költségeket is. A munkánkat továbbra is segíti a Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány, amelyen keresztül támogatásokat fogadunk különböző forrásokból. Ugyanakkor van egy szakemberekből álló, azonos nevű civil társaság, amely szakmai javaslataival és kapcsolatrendszerével támogatja munkánkat.

Tudomásom szerint jelenleg egy régi épületben kapott helyet az intézmény. Milyenek a tervek a végleges elhelyezésre?

V. N. Z.: Ideiglenesen egy az önkormányzat által bérelt, korszerűen felújított régi irodaházban működünk, annak a földszintjén vannak az irodáink és raktáraink, valamint két kisebb kiállítóterünk, és ugyanannak az épületnek – sajnos egy külön bejáraton megközelíthető – felső emeleti termében (amely korábban, a kommunista éra alatt a hírhedt Securitate lehallgatóközpontja volt) alakítottunk ki egy nagyon izgalmas kortárs kiállítóteret, mozgatható falakkal, csúcsminőségű világítástechnikával.

A bennünket támogatóknak az a terve, hogy egy teljesen új, e célra tervezett épületben helyezi el az akkorra már remélhetőleg teljesen önálló, költségvetésileg autonóm és szakmailag is az elvárható munkatársi létszámmal működő intézményt. Keresik hozzá a megfelelő helyszínt a város központjában, már tervek is készültek, néhányat én is láttam. Mindenesetre összeállítottam a magam szakmai szempontja szerint egy muzeológiai elveket és gyakorlati kívánalmakat tartalmazó koncepcióvázlatot a tervekhez.

Marosvásárhelyen születtél, de Budapesten jártál egyetemre, hosszú éveken át Magyarországon dolgoztál. Hogyan találtak rád, illetve ezt megelőzően miért települtél vissza Erdélybe?

V. N. Z.: Sokadmagammal én is a reményvesztettség idején, a 80-as évek második felében, a Ceauşescu-féle diktatúra minden szellemi és identitásbeli önállóságot ellehetetlenítő korszakában vándoroltam ki Magyarországra. Hálával gondolok mindazokra, akik lakáshoz, munkához segítettek, s tolerálták, hogy az akkori munkám mellett (kezdetben könyvtárosként dolgoztam) elvégezhessem nappalin az ELTE bölcsészkarának művészettörténész szakát. Utólag, magyarországi életem húsz éve legfőbb értelmének ezt tartom. Fontosnak tartom azt is, hogy ebben az időszakban sok kiállításrendezői és vezetői tapasztalatot szerezhettem a hatvani Czóbel Galériában és a Hatvany Lajos Múzeumban, valamint a budapesti MAMŰ Galériában. Az ottani emigrációmban – ahogy én kissé szokatlan módon nevezni szoktam a Magyarországon eltöltött húsz évet – ugyancsak fontosnak tartom azoknak a kiállításoknak a megrendezését és cikkeknek a megírását, amelyek kapcsán az erdélyi művészeti élet egy-egy addig rejtett aspektusát tudtam kutatni és bemutatni. De felejthetetlenek és szívmelegítőek azok a (többnyire máig meglevő) barátságok és szakmai kapcsolatok is, amelyeket az ottani munkám személyes nyereségeként könyvelek el.

A jelenleg az erdélyi városokban működő kiállítóhelyek, múzeumok mennyire alkalmasak arra, hogy a kortárs művészet értékeit bemutassák, tudtál-e átfogó képet alkotni a jelenlegi folyamatokról? Mi jellemzi a kortárs erdélyi művészetnek a közelmúlthoz és a rendszerváltozás előtti időszakhoz, illetve a kortárs román művészethez és a nemzetközi szcénához való viszonyát?

V. N. Z.: Átfogó képről nem beszélhetek, hiszen a napi munkám egyelőre annak ellenére helyhez köt, hogy szándékom szerint éppen az lenne – többek között – a dolgom, hogy átlássam és segítsem az erdélyi magyar művészetet gondozó gyűjtemények és kiállítóhelyek munkáját. Bővebb ismereteket mostanáig leginkább a székelyföldi művészeti intézményekről sikerült kialakítanom, de folyamatban van a kapcsolat kiépítése a többi erdélyi intézménnyel is. Azt kell mondanom, hogy a kortárs művészet, ami az intézmények fogadóképességét illeti, a rendszerváltás előtti korszakhoz viszonyítva összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van. A legnagyobb gond még mindig a képzett szakemberek hiánya. A kiállítások egy része elképzelések nélküli, jobb esetben intuitív, rosszabb esetben az éppen adódó műtárgyfelhozatalt elfogadó vagy személytelenségbe burkolózó zsűrik által válogatott műtárgyegyüttes. Ez gyakran társul azzal a kiállításrendezői gyakorlattal, amelyet névtelen, tehát szakmai felelősség nélküli „mindenes emberek” végeznek, és ez általában együtt jár egyfajta következménymentes igénytelenséggel.

Miért éppen a Felezőidő 2 című kiállítást rendezted meg először? Ez ugye utalás a tizenkét éve az Ernst Múzeumban rendezett tárlatra? Mennyivel ad újat a mostani a korábbihoz képest?

V. N. Z.: A Felezőidő 2 az újonnan átadott székházban tényleg az első kiállítása az Erdélyi Művészeti Központnak, de már korábban is rendeztünk kiállításokat, és ha így számolom, ez talán már a hatodik. Az EMŰK égisze alatt személyesen én két kiállítást rendeztem, a Szocrelatívot Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban, amely az erdélyi magyar művészet korábbi, 1945 és 65 közötti periódusát mutatta be és Kusztos Endre grafikusművész egyéni kiállítását, szintén Sepsiszentgyörgyön a Lábas Házban. A Felezőidő 2 cím valóban a 12 évvel ezelőtti Ernst Múzeum-beli kiállítás újabb variációja, teljesen új műtárgylistával és részben új művésznévsorral. A katalógus szövegét az idő szorítása miatt majdnem teljesen megismételtem némi beszúrásokkal, és persze új a reprodukciós anyag. Még az sem biztos, hogy valaha nem lesz egy Felezőidő 3 című kiállítás, hiszen újabb és újabb nevek, fontos művek kerülnek elő ennek a termékeny alkotói időszaknak az eddig lappangó anyagából. Talán abban a harmadik katalógusban sikerül majd megfogalmazni néhány olyan elméleti szempontot is, amely ennek a kiállításnak a rendezése közben merült fel.

Milyen fontos időszaki tárlatokat tervezel a következő időszakban? Hogyan alakulnak a gyűjteménygyarapítás súlypontjai? Elképzelhető, hogy vendégkiállításokat is fogadsz, illetve hogy ilyeneket rendezel a gyűjteményből Erdélyben és azon kívül?

V. N. Z.: A következőkben természetesen folytatom az elkezdett korszakoló kiállítások sorát. Terveim szerint két év múlva a 70-es és a 80-as évek képzőművészetének kétarcúságát, a kor hivatalos szelleméhez odasimuló mimikris művészetét és az azzal szemben jelentkező, ellenálló, megtűrt és tiltott tartalmakat hordozó avantgárd és transzavantgárd helyi jelentkezésének formáit fogom egyetlen kiállításba és katalógusba összehozni. De bemutatnám az erdélyi művészet klasszikus egyéniségeinek karakteres alkotói szakaszait, valamint lehetőség szerint a kortárs erdélyi képzőművészek alkotásait is. Szívesen fogadjuk a külföldön élő erdélyiek műveit, kiállításait ugyanúgy, mint azokét a más nemzetiségű, esetenként külföldi művészekét, akiknek a munkássága szorosan kapcsolódik az erdélyi magyar művészethez. Kiállítási stratégiánk egyben a gyűjteménygyarapítás súlypontjait is kijelöli, hiszen egyelőre a kiállításrendezés és a katalógus az egyetlen ellentételezési lehetőségünk a műveket az állandó anyagba felajánlók számára.

Hogyan fogadta a művész- és a civil társadalom az EMŰK megnyitását, vannak-e felajánlások, illetve támogató javaslatok?

V. N. Z.: Mind a művészek, mind a hagyatékok kezelői meglehetős örömmel fogadták az EMŰK létrejöttét, részben azért, mert felcsillant bennük a remény, hogy végre lesz egy olyan hely, ahol az erdélyi művészet nem másodrangú lesz, mint a magyarországi képzőművészeti gyűjteményekben, de a nagyobb romániai gyűjteményekben is. Sőt, még a székelyföldi múzeumok többségében is elsősorban a történelmi, néprajzi, technikatörténeti stb. kiállítások dominálnak. Részben pedig azért fogadják kedvezően az Erdélyi Művészeti Központot, mert jellegénél fogva végre olyan intézmény jön létre, amely egységben kívánja láttatni az erdélyi képzőművészetet, ami ma is fontos identitáshatározója kultúránknak.

 

Print Friendly, PDF & Email

One Comment

  1. mamusociety@gmail.com 2014-11-25 at 22:04 - Reply

    A hozzászólás:

Szólj hozzá!