A melankolikus edukátor

A melankolikus edukátor

Beszélgetés Birkás Ákossal

MODEM, Debrecen, 2014. X. 12–2015. II. 8.

Giró-Szász Krisztina

 

Birkás Ákos:  Enteriőr, 2007,  olaj, vászon,  180x250 cm

Birkás Ákos: Enteriőr, 2007, olaj, vászon, 180×250 cm

Nyolc évvel a Ludwig Múzeumban megrendezett nagy retrospektív kiállítás után a debreceni MODEM mutatja be Birkás Ákos azóta készített munkáit A festő dolga címmel. Az 1941-ben született Birkás Ákos kiállításának címe egyfelől a hagyományosan erősen misztifikált műtermi munkára való reflexióként is felfogható, másfelől a festészet művelőjének általános szerepfelfogására utal. Birkás Ákos életműve minden erőteljes váltás dacára mindenekelőtt következetes médiumanalízis; a festészet kutatásának, a művész és az alkotás (ön)elemzésének fontos példája. A kiállításon hármas szempontrendszer érvényesül. Egy a mesterségét messzemenőkig uraló, tájékozott megfigyelő, aki a sajtóképek világából ki-kicsippent valamit, majd azokat megfesti, egy lassú médiumba ülteti át. Másodszor ott van a szövegekkel játszó festő figurája, egy elméleti vénájú alkotó, aki tulajdonképpen a szöveg- és a képviszonyokba bonyolódik bele, jelentéseket szór szét és szed össze. Majd, ami talán kronologikusan is, ha úgy tekintjük, az utolsó fázis, egy melankolikus edukátor, aki felmutatja saját érzékenységét. Az MTV KorTárs stábja nemrég Birkás Ákos műtermében járt, ez az interjú is akkor készült.

Az Ön festészete okos, mondhatnám trükkös. Trükkös, mert érzékenységet mutatni, érzékenységet tanítani önmagában üres vagy lapos formula lenne, de az ön festészete képes arra, hogy úgy tegyen, mintha valamit megmutatna nekünk, de tulajdonképpen létrehozza azt. Tehát, ez a fajta érzékenység, az emberi tétovaságok, a mozdulatokban rejlő dolgok nem léteznek a festészet nélkül, és mi, amikor látjuk, azt gondoljuk, hogy „viszontlátjuk őket”. Azt gondolom, erről a viszontlátásról, újralátásról vagy az első meglátás játékáról szól az ön festészete. A kérdés tehát az, hogy a művészet hathat-e a világra, és egyáltalán feladata-e, hogy hasson a társadalomra?

  • Birkás Ákos: Ha akarjuk, ha nem, ha megcélozzuk, ha nem, valamilyen kölcsönös hatás van. A megcélzás nehéz ügy, megcélozni, hogy „na, én most csinálok egy olyan művészetet, ami majd nagyon hat a világra”, nos ilyen volt már, és hatott is.

Kik voltak ők például?

  • B. Á.: Például az orosz vagy akár a magyar avantgardizmus a maga idejében, vagy az amerikai művészet a 40-es években, de ezek különös történelmi, kulturális konstellációkban jönnek létre. Szóval nem igazán a normál állapota a művészetnek. A normál állapot társadalom és művészet közt az, hogy a társadalom nehezen tűri, hogy a művészet többet akarjon, mint egyszerűen valami szép, kellemes dekorációt nyújtani.

Igen, Ön gyakran bírálja a művészetet, és ezen belül a magyar művészeket azzal, hogy látványművészetet csinálnak, passzivitásra ítélve a nézőt.

  • B. Á.: Több álláspont lehetséges, és mindenki képviselje a saját álláspontját, abból talán kijön valami.

Milyen álláspontot képvisel Ön?

  • B. Á.: Hajlamos vagyok a kritikai nyugtalanságra.

Milyen konkrét megfogalmazásai vannak ennek a kritikának?

  • B. Á.: Ha nagyon őszintén akarok válaszolni, lényegében a dolog motorja az, hogy hogyan érzem magam a világban, és hogy mennyire tartom reményteljesnek a helyzetemet.

És hogyan változik az Ön helyzete?

  • B. Á.: A helyzetem változik, mint mindenkinek. A világ változik, akár tudomásul vesszük, akár nem, akár vissza akarunk menni az időben, akár nem. A világ értelmezésének olvasatai elég önkényesek, valószínűleg az enyémek is. Az a véleményem, hogy ha egy művész feladja az önálló pozíció igényét, és arra törekszik, hogy egy – mondjuk így – közérdekű béke érdekében az álláspontja feloldódjon egy közvéleményben, nos ez is egy lehetőség, de nem hiszem, hogy az egyetlen lehetőség lenne.

Nagyon finoman fogalmaz, pedig munkáiban az egyéni sorsokból, az egyéni gesztusokból egy nagyon erős politikai gesztus artikulálódik.

  • B. Á.: Az utóbbi nyolc évben arra próbáltam építeni a képi világomat, hogy az egyéni sorsok problémája, az egyéni drámák, tehát a nagyon szűk, személyes mikrodrámák és a nagy politikai kérdések hogyan függnek össze, mint például a Szorongás című kép esetében is, ahol a szituáció indokolatlanul fel van nagyítva, valahogy az óriásplakátok világát idézve. Nagyon szemléletes ez a kérdés mondjuk a harmadik világban, ahol európai szemmel világosan képzeljük látni, hogy a neveltetés tradíciói, a megoldhatatlan társadalmi kérdések és az erőszak hogyan függenek össze, de ez a probléma minden gyorsan változó társadalomra érvényes, és ezzel szembe kéne nézni. A neveltetés, a személyes problémák, a személyes élet hazugságai, csalásai és a politikai kérdések.

Miért helyeződik a háttér vagy a díszlet a harmadik világ problémáira?

  • B. Á.: Kicsit messzebbről látom, könnyebben tudok ítéletet mondani, nem érzem magam úgy belekeveredve, nem kínlódok miattuk annyira, mint a magyar problémák miatt.

Vagy nem vállalja a kockázatot…

  • B. Á.: Nem. Kockázatot vállalok, de így tisztábban tudok fogalmazni, mert például ha arab témával foglalkozom, akkor nincs rajtam az a pártpolitikai kényszerzubbony, ami Magyarországon a szellemi életet ma tönkreteszi.

Akkor ebben a tekintetben mi a festő dolga? A képein ironikus kérdésfelvetések fogalmazódnak meg.

  • B. Á.: Az irónia nem bennem van, hanem a világ cinizmusában. Engem a festészet érdekel, és az, hogy hogyan lehet ma olyan festészetet csinálni, ami tartalmilag érdekes.

A MODEM-es kiállításon látható egy szakasz Lehetetlen párbeszéd címmel, ahol tulajdonképpen olyan festményeket találunk, amelyeken baloldali gondolkodók által megfogalmazott gondolatok vannak feliratozva. Milyen párbeszéd van a kép és a feliratok között?

  • B. Á.: A szöveget a képpel én párosítom, mert fontos nekem. Ha szöveget és képet állítok össze úgy, hogy szöveg és kép nem feltétlenül egymás illusztrációja, megtartom a szöveg szuverenitását is. Az ilyen felállás inkább kérdés, mint válasz. A maradandó művészet nem válaszokat, hanem kérdéseket keres. Jó kérdéseket feltenni sokkal nehezebb.

Mit jelent akkor a cím, Lehetetlen párbeszéd?

  • B. Á.: Igen, lehet, hogy ebben van önirónia, provokáció és kérdésfelvetés. A cím túllő a célon. Ha most pontosítani akarnék, akkor kérdőjelet tennék a cím után is.

Ironikus kontextusba helyezésnek gondolnám.

  • B. Á.: Igen, illetve van ebben valami tragikus is. A tragikusság és az ironikusság egész szépen ellentmond egymásnak – ezt ki-ki maga dönti el.

De ha én egész konkrétan meg szeretném érteni, akkor itt az irónia, a kritikusság és a tragikusság arra a fajta lehetetlen párbeszédre vonatkozik-e, ami körüllengi a mai politikai párbeszédet, vagy arra a problematikára, hogy a politikai baloldaliság és az eszmei baloldaliság már rég elvált egymástól, és nem találják az új irányt?

  • B. Á.: Jó meglátás. Ez mind benne van. Én egy keretet adok ezekkel a munkákkal. Kicsit olyanok ezek, mint a klasszikus avantgardista montázsok. Egy Kassákban az értelmet keresni tévedés.

Ez dadaista gondolkodás: dekonstruálok, visszabontok, összetörök.

  • B. Á.: Igen. A kérdés mindig az, ha az ember egy művészeti produkcióval áll szemben: mennyire szabad az az ember, aki azt a művet csinálta? Ezt a kérdést magamnak is felteszem. Szabad ember szemében csak az hiteles, ami szabad álláspontból van mondva.

A szabadság az egyik legnehezebben körülírható fogalom. Ön az én értelmezésem szerint szabad ember, ugyanakkor legutolsó sorozatában csupa kisméretű és sötét képet találunk. Ennyire sötét a helyzet?

  • B. Á.: Nézze, nagy képet akkor csinál az ember, ha nagy teret érez maga körül. Amikor az ember azt mondja: hú, de nagy a világ, de nagy lehetőségem van, ide belépek, ez az én sanszom, nagyot akarok mondani. Ez az idő elmúlt. Azért múlt el, mert megváltozott az értelmiségi helyzete.

Amennyiben? Ön szorong?

  • B. Á.: A szorongás is az érzékenység kifejezése. A gátlástalan ember nem szorong. Nekem valahogy az az érzésem, hogy mostanában a legtöbb, amit a művész tehet, hogy egy bizonyos fokú érzékenységet mutat. Ez nem visszatérés valamihez, hanem alapvető emberi attitűd. Igazából, amit csinálok, nagyon konzervatív festészet. Az érdekel, hogy maga a festészet hagyományos, és ezért nagyon kommunikatív nyelve radikalizálható-e abban az értelemben, hogy igazán arról tudjon beszélni, ami ma érzésem szerint fontos. Időtlen nyelvet használok, ugyanakkor állítom, hogy a hagyományos festői nyelv elmúlt, mint ahogy minden elmúlt. Elmúlt a modernitás, elmúlt a posztmodernitás, minden roncs, minden szétment.

Akkor nincs semmi? Nem haladunk semerre?

  • B. Á.: Minden van. Semmi sincs. A minden az semmi.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!