„A művészi szabadság… agitatórius halottja”

„A művészi szabadság… agitatórius halottja”

Lechner Ödön építészetéről, halálának centenáriumán

Hadik András

 

Postatakarékpénztár

Postatakarékpénztár

Lechner Ödön (1845, Pest – 1914, Budapest) temetéséről a következőképpen tudósít a Pesti Hírlap 1914. június 14-i száma: „A magyar építőművészet nagymesterét, a magyar építészstílus megteremtőjét: Lechner Ödönt szombaton temették el a művészfejedelmekhez méltó gyászpompával, a képzőművészetek otthonából, a városligeti Műcsarnok palotájából… Zala György, a Képzőművészeti Társulat, Róna József, a Képzőművészek Egyesülete, Spiegel Frigyes az Építőművészek Szövetsége, Kertész K. Róbert a Mérnök- és Építészegylet és Lajta Béla a tanítványok nevében mondott búcsúbeszédet. A gyászbeszédek sorát a műszaki rajzolók egyesületének szónoka zárta be, majd felhangzott az Istenek alkonyának gyászindulója… Mikor a koporsót a halottas hintóba helyezték, amelyben Rákóczi Ferencet temették, a csatlósok a kocsi mellé sorakoztak. (…) Az aranyos halottashintót, amelyet nyolc fekete mén vont, négyszögben vette körül az ifjú művészek csoportja, kezükben égő fáklyákkal… Az útvonalon ezerszámra gyűlt egybe a kíváncsi közönség, és az épülőfélben lévő házakon mindenfelé gyászlobogó lengett, és a munkások, amikor a menet elhaladt, gyászuk jeléül letették néhány percre a kalapácsukat. A sírnál (…) barátai nevében (…) Vágó József építőművész még néhány fájdalmas mondattal elbúcsúztatta a halottat…”

Molnár Ferenc, aki már az 1901-ben írott regényében, Az éhes városban is megemlékezik Lechnerről, később a Pesti Hírlapban Vasárnapi krónika címmel a következőket írja: „Lechner ravatalánál e napokban hatalmas tüntetése zúg a jobb érzésű magyar intellektuálisoknak. Egyhangú, nagy keserűség azok ellen, akik ezt a személyileg is végtelenül bájos, ártatlan, jó és kedves öregembert üldözték. Ez nem az a koporsó, amelyhez frázisok és az át nem érzett közrészvét tömegkönnyei illenek… Ennek a halottnak nem kell a gyászoló közönség tiszteletteljes nyugalma, és az ő ellenségeitől nem elég az, hogy most gyászflóros cilindert vesznek elő, és a ravatalnál megadják a tiszteletet… Lechner Ödön nem mártír, de ha van a magyar köztisztesség állapotának áldozata, úgy ő az; ha van a művészi szabadság és becsület kérdésének agitatórius halottja, úgy ő az…”

Hogy Molnár Ferenc indulatait megérthessük, tekintsük át az építészpálya főbb állomásait dióhéjban!

A Műszaki Egyetem elődjében, a Politechnikumban végzett tanulmányai után tanárának, Szkalnitzky Antalnak javaslatára Berlinben tanult Hauszmann Alajossal és későbbi társával, Pártos Gyulával. 1868-ban, három év után tér haza, és irodát nyit Pártossal. Pályájának első korszakában az itáliai reneszánsz stílusában alkotott (például Kecskemét város bérháza Pesten, 1871–1874). Ennek a korszakának későbbi visszaemlékezésében is megemlített munkája a városligeti korcsolyacsarnok (1875). 1875–79 között Clement Parent francia építész párizsi irodájában dolgozik, ahol kastélyok restaurálásával és bővítésével, illetve a historizmus jegyében megfogalmazott paloták terveivel foglalkozott. Ekkor találkozott a francia kora reneszánsz építészettel, amely az itáliai reneszánsz és a francia gótikus építészet kereszteződéséből jött létre. Itt ismerkedett meg az akkor modern vas-üveg konstrukciókkal is.

Hazatérése után első nagy sikerét a szegedi Városháza megépítésével (1882–83) érte el (megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét), melynél a stílus szempontjából még meg volt kötve a keze, a megrendelők a barokk formavilágát várták el tőle, de feltűnést keltett, ahogy a lépcsőházat és a tornyot egybefoglalva oldotta meg. Francia ihletésű épületei még a MÁV Nyugdíjintézet bérháza (1882–84) az Operaházzal szemben és a szegedi Milkó-ház (1882–83). Jelentős alkotása a Váci utcai Thonet-ház (1888–89), melyhez hasonló vasvázas épületek csupán néhány évvel korábban jelentek meg Amerikában. A homlokzatot finom terrakotta borítja; a földszinten helyezkedett el a bútorgyár boltja, az első emeleten javítóműhely és irodák, e fölött bérlakások találhatóak.

Fő művei az 1890-es években épülnek meg, időnként viták kereszttüzében. Az angol és francia hatásokat magán viselő kecskeméti Városháza (1890–96) színgazdag épületének pazar dísztermében, melyet Székely Bertalan falképei díszítenek, már megjelennek a stilizált népi motívumok az emelvény bútorain. Az ezzel egy időben épült Iparművészeti Múzeum és Iskola (1891–96) építésekor hasznosulnak a párizsi tapasztalatok a vas-üveg szerkezetű nagycsarnok esetében, ahol a mogul építészetre emlékeztető motívumkinccsel a magyarság keleti eredetére kívánt utalni. Ez talán a világon az első olyan múzeumépület, amely nem az antik építészet formavilágából építkezik. A homlokzaton és a belső festésben megjelennek a népi hímzéseket idéző ornamentális díszítések. Itt már sok kritika éri, Tóth Béla újságíró a „cigánycsászár palotájának” titulálja az épületet. A kőbányai Szent László-templom tervezésekor is problémák merülnek fel: az első tervvariáns egy campanilés, centrális terű, bizánci-velencei hatású épületet mutat, amely az akkor még Magyarországon kevéssé ismert vasbeton technológiával valósult volna meg. Ám az építtetők ragaszkodtak a hosszházas, háromhajós templomhoz, amely végül a harmadik tervváltozat szerint épült meg, ráadásul a határidők módosulása miatt a belső kiképzést (oltár, padok stb.) elvették tőle. Talán ez is az oka, hogy a Földtani Intézet (1896–99) pályázati tervét viszonylag hagyományosan formálja meg, hogy aztán a kiviteli tervein szabadon fogalmazhassa meg elképzeléseit. Az épület festői tetőzetén megjelenő, atlaszok által tartott földgömb és a főhomlokzatot díszítő, fosszíliákat idéző pirogránit elemek az épület funkciójára utalnak. A lechneri életmű megkoronázása a Postatakarékpénztár székháza (1899–1901). Nem szokványos a harmadik emelet feletti hullámvonalas párkány, a pirogránit díszekkel ékes, mázas cseréppel fedett festői tetőzet, melyen megjelenik az akkortájt magyar fejedelmi sírleletnek vélt nagyszentmiklósi kincs bikafejes eleme és a szinte absztrakt módon tekerődző sárkánymotívum. Sajnos az eredeti pénztárcsarnokot átépítették, az ide tervezett gyönyörű bútorok elvesztek. Ezzel az épülettel Lechner eljutott a szecesszió határáig, vagy talán túl is lépte azt. „Az a végtelen gazdagság, amely Lechner Ödön élete főművét ragyogó, gazdag köntösbe öltöztette, igen sokakat megtévesztett már. Varázsának hatása alatt már nagyon sokan megfeledkeztek arról, hogy itt is – mint minden vérbeli architektúrában! – a leglényegesebb a téralkotás, míg a díszítés csak másodlagos fontosságú. Lechner Ödön elsősorban is a hatalmas és lenyűgöző hatású, erőktől duzzadó épülettömböt formálta meg, s állította a szűk Hold-utcába. Roppant erők lakoznak ebben a nyolcszögű pillérekben tagolt épületben, amelynek arányai a felületeknek az ablakok sötétebb foltjaival való átszövésével mesteriek. Ez a mű elsődleges művészi értéke, nem pedig a díszítésé. S emellett sohasem szabad megfeledkezni a ház belső tereinek elképzeléséről és megformálásáról sem” – írta az épületről Bierbauer Virgil, a modern építészet propagátora és művelője.

A 90-es évektől az újat akaró fiatal építésznemzedék több tagja került hatása alá. 1896-ban szétválnak útjai Pártos Gyulával, és fiatalabb építészekkel (Baumgarten Sándor, Vágó József, Komor Marcell, Jakab Dezső, Lajta Béla stb.) dolgozik együtt. Ugyanakkor kevés munkához jut, a pályázatokon fő riválisa, a konzervatív Alpár Ignác és mások nyerik el a megbízásokat (például a budapesti Áru- és Értéktőzsde). Még követői is több megbízást nyernek el, mint ő. Komor és Jakab építi a marosvásárhelyi és a szabadkai városházát, a marosvásárhelyi kultúrpalotát és a szabadkai zsinagógát. Baumgarten és Herczeg Zsigmond pedig számtalan iskolát építenek az országban a stílusában. Utolsó jelentős munkája a pozsonyi római katolikus főgimnázium (1906–8) és a Szent Erzsébet-templom és plébánia (1907–13).

1914-ben még elnyeri a Ferenc József-emléktemplom pályázatát, ahol francia román stílusú tervvel szerepel, de hamarosan megindulnak az intrikák, hogy ne ő kapja a megbízást. Erről Jánszky Béla A mester sírt című, Pesti Naplóban megjelent írásában emlékezik meg: „Lássa – mondta –, ha valami öröm ért, mindig meggyógyultam. Olyan nagy lelkierőt adott mindig az, ha tudtam, hogy dolgoznom lehet. Most megnyertem ezt a Fogadalmi templom-pályázatot tavasszal, és meggyógyultam. Most elveszik tőlem ezt a pályázatot, és már nem leszek többé jobban. Sokat szenvedtem, és most már nem bírom továb… Lássa, ez Magyarország…”

Lechner művészete – mert ő az építészetet művészetként művelte – megtermékenyítőleg hatott a magyar közéletben. Ahogy Bécsben Otto Wagner, úgy Magyarországon ő volt az, aki fokozatosan megszabadult a historizmus béklyójától, és munkásságával elősegítette a szecesszió térnyerését, miközben a régi évfolyamtárs, Hauszmann, a Műegyetem rektoraként elzárkózott irányzatától. Ugyanezt tette Wlassics Gyula kultuszminiszter parlamenti beszé-dében, így Wagnerrel ellentétben Lechner nem vezethetett mesteriskolát. Gondolatait a Japán Kávéház művészasztalánál fejthette csak ki, illetve néhány írásában, amelyek pályájának utolsó korszakában keletkeztek. 1906-ban jelent meg kiáltványszerű tanulmánya Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz címmel a Lyka Károly szerkesztette Művészetben. Szellemi hatása máig érzékelhető, az organikus irányzat egyik előképének tekinti művészetét.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!