Az ember ki nem hűlt helye

Az ember ki nem hűlt helye

Nemes Z. Márió: A preparáció jegyében

JAK – Prae.hu, 2014, 266 oldal

Bartók Imre

 

Nemes Z MárióA költőként is ismert Nemes Z. Márió publicisztikai, kritikai és tanulmányírói tevékenysége teoretikus felkészültségével, továbbá sajátos, szinoptikus látásmódjával még kortársai viszonylatában is figyelmet követel magának. A szerző intermediális tudatosságának jele, hogy elméleti munkássága nem szorítkozik a számára nyilván legközelebb álló lírakritikára, hiszen éppúgy publikál képzőművészetről, zenéről és filmekről is. Határozott alapokon álló gondolati-fogalmi rendszer felől, összefüggően képes tárgyalni egymás mellett Lovecraft kozmikus horrorját és Sziveri János líráját, Tarr Béla és Harmony Korine filmművészetét, illetve Otto Weininger paranoiatöredékeit, valamint a Bizottság együttes történetét.

Arra a nézőpontra, ahonnan a legkülönfélébb kulturális objektumok összegereblyézett halmaza is együttesen értelmezhetővé válik, a kötet címe utal: a hermeneutikai jóhiszeműség joviális stratégiáit egy „nekrofil esztétikának” kell felváltania, melynek elsődleges szándéka, hogy kiszabadítsa a műveket önnön konzerválódásuk balsorsából. A szerző halott, utal rá NZM, ám rögtön hozzáteszi: holtteste akadályként áll közénk és a mű közé. Jó példa erre a Tarr-esszé, amely a rendező kultikus státusának destruálása során mutatja be, miként válik A torinói ló egy kezdetben gazdag és nyitott életmű ideológiai dögpecsétjévé.

A kötet fundamentumát a Győrffy László, Szöllősi Géza és Kis Róka Csaba művészetének szentelt esszé alkotja. A cím – Antropológiai töredékek – egyrészt a művekre vonatkozó reflexió lezárhatatlanságára, másrészt egy újfajta embertan szükségességére utal. Az antropológiai töredékektől egy töredékes antropológiához jutunk el. Az ember, illetve az ember hagyományos fogalma eltűnik ugyan, ám a helyén nem a tátongó üresség marad, hanem egy nyomokkal teleírt vászon. Ahogy Francis Bacon – akinek festészetpoétikája tetten érhető az említett képzőművészek munkáiban is – mondja, képei azt igyekeznek visszaadni, ahogyan az ember áthaladt rajtuk, és mint egy csiga, hátrahagyta a maga slejmét. Győrffy Agytörmelék-sorozata kapcsán olvashatjuk: „…a bensőségesség nem szolgáltatódik ki valamilyen jelentésadó ideológiának, hanem önmaga energiamozgásai mentén terebélyesedik grafikai vízióvá. Nem önkifejezés történik, hanem Én nélküli kifejeződés, melynek során a személytelen imaginárius a képi fogalmazás kedvéért imitálja a pszichológiai-antropológiai formákat, vagyis az Én retorikáit” (18.).

Nemes Z. Márió nem csupán kivételes erudícióval és formaérzékenységgel képes a tárgyalt művek elemzésére, de egyúttal folyamatosan legitimációs rítusokat is végrehajt, amennyiben a művészetről és a művekről való beszédnek minduntalan a megszokottnál tágabb horizontot igyekszik biztosítani. A kultúra fogalmának végletes heterogénné válása megköveteli az értelmezés heterogenitását is. A trashfilmek és Bergman, Giotto és Szöllősi Géza ütőképes értelmezése immár kölcsönösen feltételezik egymást.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!