De hol a mű? Ez a szalag lenne itt a szélben?

De hol a mű? Ez a szalag lenne itt a szélben?

Žilvinas Kempinas: Ötödik fal

Műcsarnok, 2014. IX. 27–XI. 2.

Petrányi Zsolt

 

Žilvinas Kempinas

Žilvinas Kempinas

„A technika még nem vette észre a régi felismerés lényegét, az idő valótlanságát, végül persze majd ezt is »felfedezi«, és buzgó mérnökök kezére játssza. Talán túlságosan is hamar felfedezik, hogy nemcsak a jelen, pillanatnyi képek és események árasztanak el bennünket szüntelenül, miként a Párizsban és Berlinben felcsendülő zenét hallják Frankfurtban és Zürichben, hanem arra is rájönnek, hogy minden múltbéli esemény is így meg van örökítve, kéznél van… És mindez, mint manapság a rádiózás hőskora, csak arra fog szolgálni, hogy az emberek elmeneküljenek céljaik elől, és egyre jobban belegabalyodjanak a szétszórtság és haszontalanság sűrű hálójába.”

Hermann Hesse: Pusztai Farkas, 1955

Talán meglepő, hogy Žilvinas Kempinas műcsarnokbeli kiállításának bemutatását miért egy olyan idézettel kezdjük, ami az információs társadalom, az internet korának jóslata, de mindez érthetővé válik, ha gondolatainkat a művész által szinte kizárólag műveinek alapanyagaként használt mágnesszalag – videokazettáink hordozója – mai olvasataival kezdjük. Ez a sérülékeny, hajszálvékony anyag a mai középgenerációs néző számára nemcsak egy könnyed matériája az installá-cióknak, hanem egy olyan „tartalom”, ami elválaszthatatlannak tűnik a művektől.

A videokorszak már rég lezárult, már a DVD-k éráján is túl vagyunk, a jövő valószínűleg a „felhőé”, az online elérhető tartalmak koráé. Ennek ellenére a képhordozók történetében a celluloid filmszalag után a mágnesezhető szalag az újraírhatóság miatt volt forradalmi találmány a 70-es években. A technológia új lehetőségeket rejtett, ami a művészetre is termékenyítőleg hatott, nem is beszélve olyan kezdeményezésekről, mint Bódy Gábor videomagazinja, az Infermentál.

A szalagok történetét azért is váltotta fel szükségszerűen más, mert orsós tárolásuk, gyűrődésük és nyúlásuk – nem beszélve a jelek külső elektromos vagy mágneses hatásra való sérülékenységéről – ellenállt a tárolási technológiáknak. A szalag a múlté lett, tartalmai más hordozókon kerültek kiadásra, viszont a feledés homályától épp olyan művészek tudják megmenteni, akik azokat a karakterjegyeiket használják, amelyek az alaptulajdonságaik – mint a könnyűség és légiesség, fényesség és feketeség.

Ma a szalag látványa az elfeledett kép, a múlt már nem úgy látott vetületét is hordozza – még nekünk, a valaha videokazettát használóknak is. Ha Hessét is belekeverjük a gondolatmenetbe, akkor a múlt képeinek hordozója nemcsak az otthoni filmkészítés első emlékeit idézi, hanem az azokhoz kapcsolódó légkört, tevékenységet, a megőrzés folyamatos gesztusát is, ami akár a családi élet, akár más események személyes interpretációja. A filmkészítésre fordított igény és figyelem pedig a céltalanság metaforájává vált, amit folyamatosan bizonyítanak a ma már telefonnal készített digitális képek és filmek végtelen folyamai, a közösségi és egyéni emlékezet már egyre megfoghatatlanabb, anyagtalanabb variációi. Ebből a nézőpontból a videoszalag tehát egy fennmaradt fölösleg, ipari hulladék, aminek létét múltja és céltalan jelene határozza meg, és amire Kempinas válasza egészen újszerű, a médiaarcheológia az újraértelmezés egyszerű, és ha tetszik, jövőbe mutató lehetőségét hordozza. Amit fel lehet újra használni, annak van értelme, hiszen a megújult funkció egy új generáció megváltozott igényeit is kiszolgálhatja. Ha nincs már videolejátszó és videoművészet, van helyette olyan mű, ami nem a képet, hanem az anyagot állítja a gondolkodás középpontjába.

A kiállítás Rózsás Lívia szólóprojekteket bemutató kiállításainak legutolsó darabja, abban a sorban, amelyek a volt könyvesbolt reprezentatív, felújított terében, az MO galériában és ez esetben az előcsarnokban valósultak meg. Akik elgondolkodtak már azon, hogy a Műcsarnok terei hogyan viszonyulnak a kortárs művészet bemutatásához úgy általában, azok egyetértenek velem abban, hogy a klasszikus térformák a nézőt valamilyen állásfoglalásra mindenképpen késztetik, amikor egy-egy tárlaton a mai és a „neó” felfogásmód kettőségével szembesül. Rózsás prezentációi azért is voltak érdekesek, mert a Hősök tere felőli térben megjelenő művek minden esetben sokkal erősebben szóltak a környezet monumentalitása és vállaltan nem „white cube” jellege miatt. Kempinasnak az Ötödik fal című munkája ebben a térben egy helyspecifikus installációvá vált, mert amellett, hogy a terem négy fala közé egy átlós, ötödiket épít a művész az egyformán vertikálisan kifeszített videoszalagok sorából, a tér adottságai sokat tesznek hozzá a mű minimalizmusához. A terembe lépve először jóformán nem veszünk észre semmit, mert az élével felénk fordított szalagok olyan vékonyak, hogy szinte elvesznek a térben. A hatás akkor válik erősebbé, amikor a néző mozogni kezd, és előrehaladva egyre „többet” lát, mert ahogy más szögbe fordulunk a szalagok mellett, úgy vesszük észre sűrűségüket. A helynek ez az értelmező használata ritka, ezért Kempinas, akinek műveit a magyar nézők legnagyobb léptékében legközelebb Bécsben a Kunsthalléban láthatták 2009-ben, többet mutatott magából a szokásosnál: minimalizmusa a Műcsarnok tereiben véleményem szerint újabb jelentésrétegeket kapott. E megoldáshoz munkásságában legközelebb a Velencei Biennále Litván Pavilonja számára 2009-ben készített Tube című munka állt, ami egy hosszú, átjárható, feszített videoszalagokból formált cső volt egy barokk csarnokban (Scuola Grande della Misericordia).

A Műcsarnok előcsarnokában bemutatott szellemes munka is azért meghökkentő, mert épp ott művet bemutatni igen nehéz: nem véletlen hogy az épület felújítás utáni történetében erre nem is került olyan sokszor sor. Kempinas eldöntött ventilátora a burkolat mintájának megfelelő körformában fújja a sugárirányban elrendezett több száz szalagcsíkot. A figyelmet ez a mozgást magában foglaló mű annyira leköti, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy egy jegypénztár és egy ruhatár közti átmenő forgalmú térben van. Ez a szellemes helykihasználás jellemezte a korábbi installációk közül Joana Vasconcelos tampon-lámpáját 2002-ben a Trans Sexual Express-kiállításon, vagy az Álmok égő tájain című skandináv válogatásra készült Tommi Grönlund–Petteri Nisunen-művet 2006-ban, ami a mennyezeten az üvegkazettákat használta LED-nek tűnő fényjáték alapjaként. Kempinas esetében csak egy tárgy van a térben, egy mobil, ami a 19. század végi környezetben oda semmilyen módon nem illő elemekből áll, de mégis az egyszerűségével és ironikus megjelenésével tudja rögtön bűvöletébe ejteni az épületbe belépőt.

Ahogy ez a két mű is mutatja, Kempinas munkáinak nagy részében vagy mozog, vagy a tér elválasztásának alapanyagaként van jelen a mágnesszalag. Sokszor használja a ventilátorok által kavart levegő erejét ahhoz, hogy nem szűnő mozgást hozzon létre, a néző legnagyobb döbbenetére a kiállítóterem levegőjében lebegtetve a fóliacsíkokat. A Kempinas okozta élmény éppen abban rejlett mindig is, hogy a nézőnek vizuális és egyszerre fizikai tapasztalásra ad lehetőséget az installációk körbe- vagy bejárhatóságával. Az érzékszervek egyidejű igénybevétele, a mobil és a statikus ellentétének érzékeltetése, a helyhez kötődő mű kérdései és lehetőségei, a tér kreatív kihasználása azok a jellemzők, amelyek az egy anyagra épülő, de mégis nagyon sokoldalú életmű karakterét jellemzik.

De hol a mű? – kérdezik sokan, amikor először találkoznak a New Yorkban élő, 1969-ben Litvániában született művész alkotásaival. Bár a válasz a kortárs művészet határokat feszegető magatartásmódjához szokott kurátorok és művészettörténészek számára evidens, de a kultúra iránt a legnyitottabban érdeklődő kiállításlátogatónak nem az: egy lebegő videoszalag állandóan változó mozgása egy háztartási ventilátor keltette szélben, vagy a feszített mélyfekete, fényes film térelválasztó és formakijelölő ereje olyannyira triviálisnak tűnik, hogy annak elfogadtatása műalkotásként mégis kihívás – legalábbis hazánkban. Kempinas munkája a maga nemében egy találmány, mert a légáramlatok ilyen térfüggő felhasználása fizikai és aerodinamikai gondolkodásmódot igényel. A levegő áramlása hozza lendületbe az alapanyagot, ami miatt a kérdés – hol a mű? – azért releváns, mert az az érzésünk támad, hogy az alkotás létrejöttének alapfeltétele nem a ventilátor és nem is a szalag, hanem a szél, azaz a mozgó „üresség”, aminek csak tárgyi bizonyítéka az alkotó által generált lebegés.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!