Honnan tudod, hogy nem álmodunk…

Honnan tudod, hogy nem álmodunk…

Palkó Tibor kiállítása

Pataki Gábor

 

Palkó Tibor

Kicsit messzebbről kell kezdeni. Nem muszáj ugyan Pettenkoffenig, Munkácsyig vagy akár Tornyaiig visszanyúlni, a 60-as évek elejének vásárhelyi festészete s a vele párhuzamosan növő népi-avantgárd törekvések (pl. Orosz János) hirtelen erős és művészileg is hiteles képet adtak a vidéki Magyarország, a téeszesedő falu embereiről, mindennapjairól. A valóságtól s népi íróktól, a nemzeti sajátosságoktól viszolygó korabeli kultúrpolitika csak félszívvel, feszengve támogatta őket, s a kezdődő modernizáció fényében, az anyagi gyarapodás sodrában sikerült is okafogyottá minősíteni tevékenységüket, s népi szuvenírgyártóvá lefokozni munkásságukat.
Csak a 80-as évek huzatos légköri viszonyai közt tűnt fel újra, elsősorban Bukta Imre révén az időközben alaposan megváltozott, javarészt kétlakivá vált kisvárosi-falusi emberek környezete. E hangütés, témaválasztás, de mindenekelőtt: gondolkodásmód, nem sokáig maradt társtalan. A formálódó Block-csoport művészei, a Magyarországra települt MaMü leágazásai, s néhány más egyéni kezdeményezés adott új hangsúlyt ennek a vonulatnak, míg a másik, bányavárosi, rozsdaövezeti vonalon a Kék Acél, Kék Irón kiállítások résztvevői indultak el. Többek között Néray Kataliné, Keserü Kataliné, Sturcz Jánosé az érdem, hogy e mozgásokban hamar felismerték a Bonito Oliva-féle „új nomadizmus” régiónkra szabott, s ezért tán kesernyésebb, durvább változatát, s kiállításokkal, elemző tanulmányokkal segítették kibontakozásukat.
Mindez persze ma már művészet- és társadalomtörténelem, az utak sokfele ágaztak tova. Sokfelé és több irányba, de a Block, ha átalakítva is, működik, ahogy „működik”, alkot, fest, rajzol szervez Palkó Tibor is rendíthetetlenül. „Honnan tudod, hogy nem álmodunk..” – kérdezi-sejteti mostani kiállítása. Mert ténylegesen a kemény, szigorú, fejbekoppantó valóság és a túl zsíros vacsora utáni lidércnyomások, vagy épp a több napos éhezés okozta hallucinációk határán állnak ezek a képek. Az alföldi, mindennapi Magyarország pillanatképeinek s az ősromantikus Füsslin, a szürrealista Brauneren edződött látomásoknak furcsa, nehezen felejthető kevercse, kontaminációja születik meg általuk.
Portréinak alanyai – munkások, fejkendős asszonyok, rúzsos szájú démonok – itt élnek közöttünk, szembejönnek velünk az utcán, másfelől azonban embertestbe bújt űrlények, kiborgok, transzplantált bőrük alól helyenként kikandikáló fémfoltokkal. Vér csepeg a szemüregből, az ágon lógó körte méreggé feketedett, az anyai ölben pihenő kisded zombiarcot ölt.
Olvashatók e képek hát a látszólag rendezett felszín alatt megbúvó horror megnyilvánulásaiként, a felkapart hámréteg mögött rejtező borzalom, rendellenesség manifesztációiként. Az amerikai thrillerek látszólag békés és nyugodt kisvárosaiban is minduntalan elszabadul a pokol, a jól szituált, apartmanjaikban koktélt kortyoló, medencéjük mellett heverésző polgárokat is kínozhatja az ördög, vagy ők maguk válhatnak azzá. Hát miért lenne ez másképp Európa szegényebbik felén, a sokat gürcölő, fáradt, indulataikat és érzelmeiket feldolgozni alig tudó emberek között? A történelem és a politika voluntarista kénye-kedve dobálta és dobálja ma is ezeket a településeket és lakóikat, így nem csodálható, hogy eltorzul a mosoly, s aligha van szekrény belőle bármikor kieshető csontvázak nélkül.
Ám lehet s van Palkó festményeinek egy másfajta értelmezése is. Palkó Tibor ugyanis nem kívülről tekint e mindennapokra. Külső megfigyelőként nyilván precíz jelentéseket festene, de minden ellenkező híresztelés ellenére Palkó a „sokaság fia”, nem kiválasztott, hanem a szűkebb és tágabb – nagykátai, jászberényi, európai – közösség tagja. Közülünk valók hát a munkások, a fejkendős asszonyok, a rúzsos démonok is. Hogy néha tényleg zombinak, kiborgnak, dróton rángatott bábunak látszunk, ez nem az ő, hanem a valóság hibája.

Palkó Tibor

Mert miért is hazudna? Megtehetné, hiszen ha akarna, tudna elbűvölően, bájosan, festeni, képes lenne cifrán csillogó papírba csomagolni a széndarabot. Néhány, akarva-akaratlan otthagyott részlet igazolja, hogy ha kell(ene), virtuóz módon rajzolhatna, varázsolhatna finom színátmeneteket. Ám ehelyett látszólag laza non-chalance-szal hagyja, hogy szabadon csorogjon le a festék, anatómiával, harmóniával, szabályos kompozícióval tudatosan nem törődve teremt túl vastag ajkakat, az arcon aszimmetrikusan ülő szemeket, lehetetlen téri helyzeteket. Szinte halmozza az oda nem illő motívumokat, a váratlan helyzeteket. Emitt belóg egy kar, amott kilóg egy szem, épp elzúg egy repülő.
Egyszóval olyan képeket fest, amilyen ez a magyar világ: aszimmetrikusakat, szabálytalanokat, nyers, darabos, durva, csonka-bonka formákkal telieket. A szereplők és a környezet nem azonosítható be ugyan olyan egyértelműséggel, mint Bukta Mezőszemeréje, de biztosak lehetünk benne, hogy itt is hazai földön járunk. S ha már Buktát említettük: hozzá hasonlóan Palkó szemlélete sem csupán kegyetlen, kendőzetlen, hanem részvéttel, megértéssel, belátással teli. Felmutat, de nem ítélkezik, kritizál, de indulatok nélkül. Nem le, hanem felnéz figuráira, s csendes, autonóm transzcendenciája nem csupán most elkészült nagy képének asszonyalakjaiból sugárzik, hanem többi művéből is.
Mindenestre nem véletlen, hogy a kiállítás címében szereplő kérdés után nem kérdőjel, hanem három pont következik. S nem is biztos, hogy kell-e döntenünk.

Jászberény, Lehel Filmszínház
11. 16. – 12. 16.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:07+00:00 november 21, 2014|ONLINE|1 Comment

One Comment

  1. Csatári Édua 2014-12-03 at 17:36 - Reply

    A hozzászólás:Nagyon szépek a képek.Gratula,irigylésre méltó.

Szólj hozzá!