Plurivocality

Plurivocality

Vizuális művészetek és zene Törökországban

Molnár Tímea

 

Az egyszerre tradicionális elveket valló és rohamosan fejlődő ország vizuális világába nyerhetünk betekintést a Plurivocality című kiállításon, amely november végéig látható az Isztambul Modern Múzeumban. A tárlat elsősorban olyan művészekre koncentrál, akik alkotásaikban zenei-és hangelemeket használtak, ahol a zajok és a zene különböző formái a koncepció részeiként értelmezhetőek. A válogatás azt a rendkívül meghitt kapcsolatot kívánja feltérképezni, amely a két művészeti ág között létezik, teszi mindezt 17 török művész alkotásainak tükrében.

Hussein Chayalan: I am Sad Leyla, 2 csatornás videoinstalláció

Hussein Chayalan: I am Sad Leyla, 2 csatornás videoinstalláció, részlet

Nem állhatom meg, hogy ne utaljak Douglas R. Hofstadter, a fizikus-matematikus tudós “Gödel, Escher, Bach” című könyvére, aki írásában kísérelte meg a tudomány és a művészet – pontosabban a képzőművészet és a zeneművészet – összefüggéseinek elemzését. A kapcsolatot kereste Gödel, a matematikai logika, J. S. Bach fúgái és Maurits Cornelis Escher különleges grafikái között. A tudós-gondolkozó látszólag külön életet élő, egymással semmilyen kapcsolatban sem álló távlatokat és tudásterületeket vizsgál, így tesz Escher képei és Bach zenéjének párhuzamba állításával.
A kortárs képzőművészeti műfajok között több olyat is találhatunk, mely a zenével közvetlenül teremt kapcsolatot, a hatvanas években terjedő eseményművészetek (happeningek, akciók, perfomanszok) sok esetben elképzelhetetlenek lennének zenei, hangi effektek nélkül. Emellett világszerte megjelentek azok a művészek, akik szobraik, festményeik és installációik elkészítésekor a zenéből nyernek ihletet, mint a hazai példák: Orosz István: Liszt Villa d’Este vagy Nádler István: Hommage á Ligeti György is mutatják. Művészeti ágak soha ennyire közel nem voltak még egymáshoz, mint a kortárs kifejezés eszközeiben. Az irodalom, a zene, a képzőművészet ókori küldetésüknek eleget téve kortárs nyelven organikus egységet alkotnak újra. Jómagam hobbi szinten foglalkozom komolyzenével, ennek kapcsán tapasztalom, hogy a kottakép vizuális objektum és hangzóanyag egyszerre, a kotta fejben lapozható írásképpé válik. A személyes érintettség miatt több ízben merült fel bennem ezeknek a művészeti ágaknak az egymásra hatása, így számomra a tárlat izgalmas felfedezéseket tartogatott és válaszokat adott.
A“Repertoire” elnevezésű bemutató a kiállítás előfutárként, kutatási részlegeként tárja fel a látogató előtt, hogy milyen zenei alapok és alkotások szolgálhatnak merítésként a teljes kiállítás megértésében. Bemutatja, hogy az anyag elkészültéhez milyen zenei lépcsőfokokat és stációkat volt szükséges bejárni: ezekre építkezik, átfogó képet próbál adni a több tudományágra kiterjedő, kulturális és szociális elemek hatásairól.
A festészet és a zene legprofánabb találkozásának kifejezése Burhan Dogancay “Symphony in Blue” című alkotása, amelyet ma a legértékesebb művek közé sorolnak Törökországban. A vegyes technika-vászon alkotást a művész az első nemzetközi isztambuli kortárs művészeti kiállítás idejére fejezte be 1987-ben. A festményt kísérő zenei darabot Kamron Ince komponálta és Hüseyn Sermet zongoraművész előadásában 2012-ben mutatták be az Isztambul Modern kiállításán. A kritika később a “Symphonie Blue” zenei elemét mint poszt-minimalista művet értékelte, főképp hirtelen, disszonáns, rövid akkordjai miatt, amely az amerikai és a török zenei motívumokat egyaránt jellemzi.
A kiállításon mindennapi zajokat használó és megkomponált darabokat is hallhatunk, a természet által kreált “zene” remek példája Nevil Aladag trilógiája, a “City Language” ahol a tárgyak a természetben hangzó, párbeszélő jelenséggé válnak. A három kivetítőn, egymás mellett futó filmek bemutatják a város spontán hangjait, amelyek a városi zajban egyébként nem hallhatóak, itt viszont fókuszba kerülnek. Olyan hangszereket enged útjukra az urbánus környezetben, amelyek hagyományosan benne vannak a török zenében: csengők, dobok, tamburinok, csörgők és ezeket a művész nem maga, hanem a természet egymásra hatásai szólaltatják meg: faág csapódása a dobnak, csörgő húzása a homokban, a tenger hullámainak csobbanása a tamburinon. Mindegyik hangszer a maga individuális játékát játssza, a hangszerek gurulása és a városon keresztül történő mozgása révén különböző szociális és társadalmi jelenetek részeseivé is válunk.

Nevin Aladag: Sessions, részlet, 3 csatornás videoinstalláció

Nevin Aladag: Sessions, részlet, 3 csatornás videoinstalláció

Ferhat Özgür: I can sing, videó, részlet

Ferhat Özgür: I can sing, videó, részlet

A világszerte ismert innovatív, kortárs művész, aki többszörös “Designer of the Year” díjjal büszkélkedhet, konceptuális alkotásaival és tervezéseivel reflektál a jelen kérdéseire. Hussein Chalayan szobrokat, installációkat, és hangzó videókat készít, ruhákat tervez táncos performanszokhoz, munkái a kortárs művészet és design határán mozognak, tevékenysége a mindenkori bekategorizálással dacol. Alkotásaiba új technológiákat és innovatív anyagokat visz, témáit a filozófia, a genetika, az építészet és művészettörténet témaköreiből is meríti. A kiállításon látható az “Im sad Leyla” egyértelműen a zenére fókuszáló mű. A performansz főszereplője egy gipszből formázott kalapos nőalak, (Törökország híres pop-énekesnője, Sertab Erener sziluettje), akihez a felcsendülő dal is köthető. Míg a háttérben egy nagyzenekar muzsikálása felvételről látható, addig az énekes alakja elválasztottan, koncepciómentesen van jelen. A szobor mozdulatban fejrészére egy projektoron keresztül vetítődik ki az énekes arca, a gép által megkomponált és zene ütemére szinkronizált fejalak a kivetítés által élővé válik.
Az énekesnő az “ Im sad Leyla” című dalt énekli, amely a török klasszikus zene egyik kiemelkedő darabja, a hölgy ruházata Chayalan által tervezett kortárs öltözék, amivel így reflektál a változatos kulturális hatásokra, erre vonatkozik ez a zenei darab, ami egy metaforává válik a kultúra és történelem kérdéseinek tükrében.
Ferhat Özgün „Can sing” című munkája egy Ankarában felvett videó, amely egy anatóliai nőt ábrázol, tradicionális öltözékben, ahogy távoli lakóépületek sziluettjei és törmelékei közt énekeli Leonard Cohen klasszikusát, a Halleluja-t. Vagyis csak úgy tesz, mintha énekelne: a száját mozgatja, mintha karaokézna, könyörgésre tárt karokkal “zengi” ezt a modern „himnuszt”. Itt egy rebellisként viselkedő nő, amint egy konzervatív öltözékben és attitűddel szinte imádkozik egy nyugati melódia megszólaltatásával? Mi az a tónus, amiben a nő imádkozik és melyik istenhez? Őt magát persze nem halljuk, helyette egy férfi énekel. Özgör egy ikonikus dalt használ, és azt próbálja érzékeltetni, hogy a saját kultúrája modernizáció és a tradíciókkal teli élet küszöbén áll, az iszlám hagyományok és a nyugati életforma között.

Burhan Dogancay a Symphony in Blue című képe előtt

Burhan Dogancay a Symphony in Blue című képe előtt

A Plurivocality egy fontos és hiánypótló tárlat, amely nemcsak az audiovizuális alkotásoknak ritka együttállása miatt, hanem a török hagyományok, motívumok és társadalmi jelenségek összegzése és interpretálása révén is. Betekintést enged a társadalmi és gazdasági viszonyrendszerekbe, a múlt és a modernizmus vívmányai közötti kaput nyitja szélesebbre, a művészeti alkotásokon és a zenén keresztül láttatni engedi az olykor láthatatlan, megfogalmazhatatlan, de mindenképpen figyelemre méltó jelenségeket.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:05+00:00 november 24, 2014|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!