Találkozás egy nagyon fiatal emberrel

GyerekKORtárs – Kortárs művészek gyerekkori rajzai

Virág Judit Galéria, 2014. X. 29–XI. 28.

Bordács Andrea

 

Uglár Csaba: Cím nélkül, 2012, 21x29 cm és körülbelül ötéves kori rajza

Uglár Csaba: Cím nélkül, 2012, 21×29 cm és körülbelül ötéves kori rajza

Gyerekrajzok sora a Virág Judit Galériában? Vajon egy óvoda költözött a terekbe? Nem. Egy szokatlan kiállításnak lehetünk tanúi GyerekKORtárs címmel, ahol 30 kortárs művész gyerekkori munkáival találkozhatunk, s mellettük egy napjainkbeli művük reprodukciójával.

A félreértések elkerülése végett fontos leszögezni, hogy a kiállítás nem pusztán a művészek gyerekkori képeiről szól, hanem az öntudatlan, reflektálatlan és a felnőttkori, tudatos és reflektált műveik közti kapcsolatról. Arra keresi a választ, hogy bizonyos motívumok, érdeklődések vajon ott vannak-e már a gyerekkori ösztönös rajzokban is? Nem a gyerekkorból vetít előre, hanem fordítva, a felnőttkori teljesítmény legitimálja a gyerekkori rajzokat.

A kiállítás célja egyáltalán nem a pszichologizálás, noha a gyerekrajzokról szóló irodalmak mind pszichológiai aspektusból közelítenek a témához. A szakemberek a rajzokat a gyermekek családi viszonyainak, a családtagokhoz fűződő érzelmeiknek rekonstruálására használják fel, a gyerekek ösztönös érzelmi impulzusait elemzik, hiszen a rajzolással a tudattalanban lévő konfliktusok megközelíthetővé válnak. A pszichológusok számára már a rajzlap- és a ceruzaválasztás is információval szolgál, nem beszélve a színekről, kompozícióról, arányokról. Persze megvan a veszélye annak, ha minden elemet ilyen analízisnek vetünk alá, hisz a gyerekek sokszor inkább csak jelzésszerűen, szimbolikusan alkalmaznak motívumokat. „A kisgyerek nem feltétlenül azt rajzolja, amit tud, amit lát, hanem valami mást, és ez a más számára elégséges képe a dolognak, amit ábrázolni akar. A gyermekrajz nagyon takarékos: a kisgyermek számára egy félgömb és egyetlen kör egy pöttyös labdát jelent. Ez is vizsgálati eredmény, mint ahogy az is, hogy egy fordított V alak egyetlen, ablakra kevéssé emlékeztető lyukkal a közepén máris felidézi más gyerekekben is, nem csak a rajzolóban, a ház tökéletes formáját. Miért rajzolna többet, ha egy kör és néhány pálcika számára egyértelműen előhívja a szomszéd gyereket vagy a mamát, a papát?”1

Többen ezért is tartják károsnak, ha a gyerekeket sematikusan akarják megtanítani rajzolni, hisz a gyereknek a látottakról, elképzeltről való véleményét veszíti el ezáltal a „mű”, ráadásul a kreativitása is csökken általa.

Ugyanakkor esztétikai és kreativitási szempontból nemigen szokták a korai képeket elemezni. Itt egy másik probléma jelentkezhet, a gyerekkori művészi zsenialitás mítosza. Ez szintén távol áll a kiállítás célkitűzésétől. A kiállítás kurátora, Tarr Hajnalka azt vizsgálja, hogy a művészek felnőttkori érdeklődése, műveik motívumrendszere, jellege vajon tetten érhető-e már a gyerekkori rajzaikban is. „A művészek bepillantást engednek legkorábbi fantáziáikba azokból az időkből, amikor a rajzolás nem művészeti praxis volt számukra, hanem egy épp olyan szabadidős tevékenység, mint a társasozás, a labdázás vagy a bújócska.”2

A felkért alkotók hozzáállása változó volt, többnyire olyan műveket választottak mostani munkáikból, ami ezt a közös gyökeret igazolja (például Kis Róka Csaba, Maurer Dóra), míg mások épp teljesen más karakterűt (például Győrffy László, Csörgő Attila).

A kiállításnak fontos kérdésfelvetése az is, hogy a művészi tehetség megnyilvánul-e egyáltalán a gyerekkorban, s ha igen, akkor miben. A válasz biztos, hogy nem a kézügyességben rejlik. A kiállítás azt a kérdést vizsgálja, hogyan realizálódik és formálódik a gyerekkori érdeklődés, és vajon mi marad ezekből később. Hogyan épül rájuk – ha egyáltalán épül – egy-egy művész munkássága? A gyerekként rajzoló és később művészként alkotó ember alapvetően ugyanaz a személy, nemcsak a „készségtől és tehetségtől válik akár egy gyerekrajz, akár egy műtárgy figyelemre méltóvá, hanem az adott embertől, aki a vizualitás csatornáját használva gondolkodik és beszél, saját és megismételhetetlen nyelvet hozva létre.”

Így például a gyerekkori kifejezésmód mintha zökkenőmentesen élne tovább Kis Róka Csaba, vagy egészen más motívumokkal Káldi Kata és Uglár Csaba munkáiban. Esterházy Marcellnél a ló és lovas alakja nemcsak a Directions című fotóján tűnik fel, hanem négyéves kori rajzán is. Maurer Dóránál mintha már gyerekkorában is az intellektuális vonal lenne jellemző, a struktúrák, rendszerek iránti fogékonyság ott is megjelenik, akárcsak Tarr Hajnalka esetében. Lakner László gyerekkori koponyarajzai visszaköszönnek a felnőttkori arc- és koponyakísérletein, s ugyanígy van Roskó Gábor a hajómotívummal.

Úgy tűnik, sokszor a gyerekkorban meglévő vágyak, félelmek, érdeklődések, motívumok, attitűdök a művészek személyiségének alaphangjai lesznek, s ezeket tanultságukkal, technikai és intellektuális felkészültségükkel majd tudatos módon művészeti kontextusba tudják kapcsolni úgy, hogy a végső mű mégsem csupán alanyi élménybeszámolóvá válik – hiszen a reflektivitás elkerülhetetlen kelléke az alkotói pályának.

Jegyzet:

1    Kazal Kolos: Miről árulkodnak a gyerekrajzok? http://www.diszlexia.info/gyermekrajzok.htm

2            A kiállítás sajtóanyaga

Print Friendly