Nikmond Beáta szobrászművész kiállítása

Nagy Balogh János Kiállítóterem, 2015. I. 30-ig

Mohay Orsolya

Nikmond Beáta: Szobor XXIV. 2008/2009, gránit, 77x24x20 cm

Nikmond Beáta: Szobor XXIV. 2008/2009, gránit, 77x24x20 cm

Nikmond Beáta az 1960-as évek elejétől foglalkozik szobrászattal. Viszonylag gyorsan kifejlődő stílusának nincsenek jól elhatárolható, különálló stíluskorszakai. A kezdetektől ugyanabban a kifejezésformában hisz, soha nem revideálta látásmódját. Erőteljesen kötődik a Medgyessy Ferenc által megalapozott szobrászati szemlélethez, melyre további hatást gyakorolt mestere, Laborcz Ferenc, valamint Brâncuşi és Giacometti gondolkodásmódja. Alapvető alkotói közegét, művészi hozzáállását azonban valami más, valami nagyon nehezen megfogható és megfogalmazható, valójában témává is alig tehető tény alapozza meg, ez pedig – nem tudom pontosabban leírni – a „kispestiség”. Viola József (kispesti) író, költő a következőképpen magyarázza ezt: „Nagy Balogh János művészete és egyénisége a Kispesten élt (és élő) művészekre meghatározó. Az egykori megyei város gyűjtőmedencéje és temetője lett az olyan jó értelemben vett művészkülöncöknek, mint amilyen ő volt.”

Nagy Balogh „különc” élete Kispesten „sajátos realista romantikát teremtett”. A fegyelmezett, nem kérkedő, csöndesen, napi kemény munkával, egyszerű élettel járó művészlét romantikáját, mely nem pusztán egy szerepvállalás, hanem nagyon is valóságos célkitűzés. Nikmond Beáta is e kispesti „művészkülöncök” közé tartozik, aki magáévá tette és büszkén vállalja a Nagy Balogh-i művész-sors szélsőségeit. Ötven éve ugyanazt a megerőltető munkát végzi, napi három-négy órában. Munkaasztalára a legnehezebb kövek, bazalt-, gránit-, márványtömbök kerülnek, melyeket gépek nélkül, vésőkkel, csiszolóval munkál meg. Törékeny lénye önként vállalt súlyos terheket mozgat. Ez a kemény „férfimunka”, ha tudatosan talán nem is, mégis erőteljesen kapcsolja őt a feminista művészet önreflexiójához. Pályafutása nem más, mint a hagyományos női lét háttérbe szorítása a művészi lehetőségek megélése, a művésszé válás és létezés fontossága mögött.

Erőteljes és szigorú esztétikai motivációi jól érzékelhetők munkáin. Egyrészt a tökéletes arány, a tökéletes egység, a gömb alakja felé való kiterjedés, törekvés jellemzi, másrészt szereti a szimmetriát, a mindinkább geometrikus formába zárt megfogalmazást. Munkái konkrétumok. Konkrét emberek, kapcsolatok, viszonyok. Jelentős részük modell után készült, de arcukon az időtlenség karakter és érzések nélküli nyugodt állapota látszik. Szobrai szépek, megszerkesztett geometriájukkal, frontális, gesztus nélküli állapotukkal, mozdulatlanságukkal. Önreflexiói kibogozhatatlanok, életének lenyomatai pusztán a formák esztétikai valóságában jelennek meg. A szobrok megjelenésén túl további jelentést nem erőltet. Nem lehet azonban nem észrevenni bizonyos tendenciákat. Figurái nagyrészt férfiak, sokszor gyerekkel, inverz madonnaként, vagy épp maga előtt tartva, mintegy felmutatva a gyermeket. Nők, hátukon gyerekkel vagy más élőlényekkel, madárral, hallal; gubbasztó pózokban, lábukat összefogva. Családok, szigorú rendben, apa, anya, középen gyermek; valamint szálfaegyenes, frontális figurák – stabil, ám valójában érzékeny és instabil talapzatokon egyensúlyozva.

A bazaltba, gránitba, márványba fogalmazott szobrok ideái sok esetben először fában öltenek formát. Ez az alkotás első fázisa. A második, hogy a művész megfelelő anyagot találjon a formai elgondoláshoz. Nikmond Beáta elképzel egy követ, annak színét, textúráját, melyet meg kell találnia ahhoz, hogy létrejöhessen a végleges, a valóságos, az igazi mű. Így az alkotás folyamata akár egy, másfél évet is igénybe vehet. Az értelmezés szempontjából ez egy fontos tényező, hiszen az idő, pontosabban az időtlenség, az örökkévalóság felé törekvés vágya életművének meghatározó jelentőségű momentuma. A szándék kivetül nemcsak művei-nek mikéntjére, hanem azok létezésmódjára is. Szobrai az évek folyamán (római számmal jelzett) sorszámot kaptak, így idővel azok létrejöttének pontos dátuma nehezen követhető, ami egy tudatosan fenntartott állapot. Létezésük genezise és vége is a homályba vész, nem látható be, nincs kezdete és nincs vége. A tökéletesség vágya az alkotói életet, mely háttérbe vonultan, figyelemtől mentesen húzódik meg, s melyet valamiféle „végzet” vagy „sors” irányít a világ történései mögött, összekapcsolja az önmagukat (helyette is) reprezentálni, felmenteni, megmenteni, az örökkévalóság irányába eltolni képes művekkel.

A Nagy Balogh János Kiállítóteremben Nikmond Beáta ötvenévnyi munkájának lenyomata látható. E lenyomathoz hozzátartozik, de a kiállításban nem hangsúlyos az a grafikai munkásság, mely folyamatosan létezett, létezik az életműben. A korai krokik, majd akvarellek és pasztellek hangsúlyosan erőteljes, tömbszerűen felvitt színei szobrászati munkásságára jellemző módon mutatnak fel emberi mozdulatokat, jeleneteket. Képei erőteljesen kötődnek a szobrászati formanyelvhez, de különbségképpen elmondható, hogy a mozgás itt lényeges elemként jelenik meg, s az időtlenséget elveszítve, a humor, a jókedv vagy éppen a komor állapotok, helyzetek kerülnek előtérbe. Nikmond Beáta lénye, önreflexiója itt nyilvánvalóbb, érzékelhetőbb, mégis elmondható, hogy zártság, a befelé irányultság követhető nyomon.

Nikmond Beáta életműve, éppen a lokális létezés felől, a „kispestiség” és önmaga erőteljes megélésének következtében válik univerzálissá, a kortárs képzőművészet integráns részévé.

Print Friendly