Beszélgetés Peter Chrastekkel, a Hagenbund Barátai Egyesületének titkárával

P. Szabó Ernő

A Belvederében látható nagy Hagenbund-kiállításhoz kapcsolódva a bécsi Collegium Hungaricum Ungart Galériájában január 22. és március 25. között rendezik meg a 6 Ungarn im Hagenbund című tárlatot, amely április 11. és június 30. között a győri Rómer Flóris Múzeumban lesz látható. A bemutatón a bécsi művészcsoport hat magyar származású „rendes” tagja, Ferenczy Béni, Gergely Tibor, Kövesházi Kalmár Elza, Lesznai Anna, Mayer-Marton György és Simay Imre munkái láthatók. A kiállítás kurátora Bajkay Éva művészettörténész, az együttműködő partner a Magyar Nemzeti Galéria és a győri Rómer Flóris Múzeum. Az előzményekről, saját gyűjtői tevékenységéről, a kiállítás létrejöttéről a tárlatot kezdeményező Peter Chrasteket, a Vereins der Freunde des Hagenbundes titkárát kérdeztük.

Peter Chrastek: Úgy négy évvel ezelőtt vetettem fel először az ötletet Bajkay Éva művészettörténésznek, akivel negyedszázada találkoztam először, s akit mindig megkeresek, amikor Budapesten járok, hogy rendezni kellene Bécsben egy olyan kiállítást, amely a Hagenbund magyar tagjait mutatja be. Nos, erre most kitűnő alkalmat kínált a Belvedere nagy tárlata az egyesületről. A tervek szerint 2014-ben került volna sor mindkét bemutatóra, mivel azonban a berlini helyszín után valószínűleg viszonylag gyorsan meg akarták rendezni nálunk is a Bécs–Berlin-kiállítást, a Hagenbund-kiállítás (Hagenbund – ein europäisches Netzwerk der Moderne 1900 bis 1938) 2014 végére csúszott, a miénk pedig értelemszerűen 2015 januárjára.

Ön több mint ötven évvel ezelőtt kezdett gyűjteni. Hogyan vezetett az útja a Hagendbund művészeiig?

Lesznai Anna:  Állatfantázia, 1920-as évek Sammlung P. C. Wien

Lesznai Anna: Állatfantázia, 1920-as évek Sammlung P. C. Wien

P.C.: A kezdetek a gyakori kamaszkori, a Kunsthistorisches Museumba, valamint az akkor még a Herrengasse egyik palotájának az emeletén működő Niederösterreiches Landesmuseumba tett látogatásokra vezethetők vissza, ahol egyébként nemcsak művészeti, de természettudományi kiállítás is látható volt. A másik fő motívum az volt, hogy a középiskolában, ahol szabászatot és ruhakereskedelmet tanultam, rajztanárom egy akadémiai művésztanár volt. A tőle kapott – vagy mondjuk így, kikunyerált – akvarellek voltak az első általam birtokolt műtárgyak az 1958-59-es esztendőkben. Az 1963-64-re datálható folytatást meghatározta, hogy sohasem volt sok pénzem a gyűjtemény gyarapítására – a családi szabászatban, majd édesapám nyugdíjba vonulása után az állami nyugdíjintézetben végzett oktatói, majd belső ellenőri munka szolid, de nem átlagon felüli jövedelmet biztosított –, így kezdetben főleg sokszorosított grafikát gyűjtöttem, egyrészt kihasználva a kedvező vásárlási lehetőségeket, másrészt ésszerűen cserélve meglévő műtárgyai-mat.

Mely művészkörre vagy korszakra koncentrált?

P.C.: Az első hat-nyolc évben a fantasztikus realistákra, Bécs szürrealistáira, egy idő után azonban egyre jobban fárasztott a műveik-ben megjelenő talányok megfejtése. Kezdett viszont érdekelni az 1900–1939 közötti osztrák művészet, eladtam tehát a fantasztikus realistáktól származó grafikákat, és második világháború előtti műveket kezdtem vásárolni. Így találtam rá a Hagenbund művészeire. Hogy mi vonzott hozzájuk? Éppen az, hogy akkoriban jószerint ismeretlenek voltak, kezdetben nem is tudtam igazán, mi az a Hagenbund. A kíváncsiság vonzott, a detektívösztön: kik voltak ők?, hogyan festettek?, miért nem tudunk róluk? Az 1970-es évek elején jártunk, még a galeristák sem igazán ismerték a Hagenbund történetét, az akkoriban még nem kis részben élő művészek kapcsolatrendszerét. Nagyon fontos esemény volt 1975-ben az akkor még Bécsi Történeti Múzeumnak nevezett Wien Museumban az első nagy Hagenbund-kiállítás, akkor mélyült el igazán az érdeklődésem a csoport tagjai-nak a munkássága iránt. A tárlat azonban inkább a közösség híres idegenjeit mutatta be, és nem az igazi tagokat. Ez felébresztette bennem a vágyat, hogy utánajárjak a dolgoknak, s fel is fedeztem négy, akkoriban jószerivel számon sem tartott tagot. Közben számos, még élő művésszel találkoztam (1994-ben halt meg az utolsó Hagenbund-tag, a nyolcvanhét éves Friedrich Aduatz), és részben tőlük, részben gyűjtőktől is jó néhány művet szereztem meg. Megismertem özvegyeket, leszármazottakat, így gyűjteményem kettő kivételével az összes – százhetvennyolc – Hagenbund-tag művészetét reprezentálja. Van, akitől persze csak egy rézkarcom van, de van, akitől tucatnyi mű.

Kik hiányoznak?

P.C.: Az egyik Friedrich Kapitsch, akinek a katalógusokban általában rosszul volt írva a neve, ezért nehéz volt megtalálni. Karintiai művész volt, egy ideig Münchenben tanult, majd Párizsba ment. 1914–18 között internálták, utána visszatért Bécsbe, belépett a Hagenbundba, két évig tagja volt, de nem állított ki, majd visszament Karinthiába, és felhagyott a festéssel. Hosszas nyomozás után kiderítettem, hogy a leszármazottaknak sok képük van tőle, de nem adják el, mindenesetre kutatásaim alapján bekerült a Belvedere katalógusába. A másik, akitől még nincs művem, Otto Brenauer, ő bécsi születésű, müncheni tanultságú volt, nagyon fiatalon meghalt. Csak egy ismert képe van, ez szerepel is a Belvederében, amely az 1907-es vagy 1908-as Hagenbund-kiállításon vette meg.

S hogyan talált rá a Hagenbund magyarjaira?

P.C.: Voltak a csoportban az osztrákok mellett magyar, cseh, lengyel, német művészek, s természetesen elkezdtem gyűjteni az ő műveiket is. Az a helyzet, hogy a magyar művészet mindig jobban érdekelt, mint például a cseh. Sok múzeumot és gyűjteményt meglátogattam Magyarországon, sok segítséget kaptam az ott őrzött értékek, így a „magyar” Hagenbund megismeréséhez Bajkay Évától. Érdekes azonban, hogy az ötven itt említendő műtárgyam nagy részére nem Budapesten, hanem főként Bécsben találtam rá. Gergely Tibor és Lesznai Anna művei pedig egy Bécsből New Yorkba emigrált, majd onnan visszatért hölgy, Greta Schreyer-Loebl révén kerültek hozzám. Ő ugyanis jóban volt a párral, sőt Lesznai halála után ápolta is Gergely Tibort, így megörökölte a hagyatékukat. Ferenczy Béni rajzaiból és szobraiból is viszonylag sok található Bécsben, ezek közül néhány cserével jutott hozzám, három érmét és rézkarcot viszont Budapesten vásároltam. Egy gyönyörű Kövesházi Kalmár Elza-szobrot szintén Budapesten vettem, egy litográfiáját viszont húsz euróért kaptam meg tíz éve a bécsi Flohmarkton – az eladó úgy látszik, nem ismerte. Kalandos történet fűződik márványreliefjéhez, amelyet a család egykori bécsi házából vettem meg, ahol persze ma vadidegenek laknak. Van a fürdőszobában egy relief, a házban egy állatszobor, a kertben pedig az említett relief. Egyik sem szignált, a végül megszerzett relief szerzőségét azonban barátom, a művész bátyjának az unokája, a Bécsben jó nevű művészként dolgozó Felix Kalmar igazolta, aki gyermekkorában gyakran látta a szobrokat. Később Bajkay Éva Budapesten talált egy feljegyzést a művésznőtől, amely szintén a szobor eredetiségét látszik igazolni. Simay Imrétől egy majolikám van, amelyet Bécsben kaptam egy barátomtól, s van két, majmokat ábrázoló rajza, amelyeket a Dorotheumban vettem meg két másik rajz társaságában.

Különösen izgalmas Mayer-Marton György – Georg Mayer-Marton – és a Hagenbund kapcsolata, de az Ön hozzá kapcsolódó kutatómunkája is. Mayer művei-ből egyébként a Belvedere tárlatával egy időben nyílt kiállítás a bécsi Galerie am Opernben is.

P.C.: Igen, de azok a művek 1938, azaz a Hagenbund feloszlása után születtek, a művész angliai éveiben. A galéria tulajdonosa egyébként tagja a mi Hagenbund örökségét gondozó egyesületünknek is, úgy tudom, a megnyitó előtt kétszer is járt Londonban az örökösöknél, és szép anyagot állított ki. Engem elsősorban az 1918–38 közötti időszak érdekelt, amikor Mayer Bécsben élt. Felfedezéseim egy része egy hatalmas, IV. kerületi épülethez kötődik, amelyben 1909-ben a Pisani testvérek 1909-ben műnyomó műhelyt alapítottak. Ott tanulta a nyomdászatot Mayer, ott találtam rá tíz hidegtű-nyomólemezére. Egy barátom, egy bécsi művész vette meg őket, aki a házban lakik. A kiállításon szereplő nyomatok nyomólemezei viszont nincsenek meg, ezeket sehol másutt nem látom, így azt gondolom, ezek próbanyomatok.

A Collegium Hungaricum Ungart Galériájában rendezett kiállításon e hat művész alkotásai szerepelnek, de nem csak az Ön gyűjteményének a darabjai. A tárlat kezdeményezőjeként, adományozójaként, a Vereins der Freunde des Hagenbundes titkáraként kikkel működött együtt?

P.C.: Több mint harminc éve, hogy megismertem három másik bécsi gyűjtőt, barátság alakult köztünk, és a kapcsolatunk azóta is tart. Ez a közben kiszélesedő baráti kör 2002-ben hozta létre az Ön által említett egyesületet, amelynek az elnöke Erich Gusel professzor, a Hagenbund kutatója. Célunk, hogy közösen lehessen kiállításokat szervezni, szponzori támogatást kapni. Az a helyzet ugyanis, hogy akkor már négy éve rendeztünk kiállításokat a saját pénzünkön, célszerű volt újabb forrásokat bevonni. Huszonkilenc tagunk van, zömmel az idősebb korosztályhoz tartoznak. Kevesen vannak, akik igazán aktívan gyűjtenek, azt hiszem, az öt-hat elkötelezett Hagenbund-gyűjtő tag ezek közé tartozik. A kiállítás anyaga elsősorban az én gyűjteményemből kerül ki, néhány alkotást az egyesület tagjai kölcsönöztek, tizenhét szobrot pedig a Magyar Nemzeti Galéria bocsátott rendelkezésünkre.

A Belvedere nagy tárlata és a Collegium Hungaricum bemutatója után számíthatunk még meglepetésre a Hagenbunddal kapcsolatban a jövőben?

P.C.: Lappangó művek mindig előkerülhetnek, ez a gyűjtők reménye. A Belvedere vaskos kiállítási katalógusának a szövegei alapján össze lehetne állítani egy Hagenbund-lexikont, amely 2016-17-re összefoglalhatná eddigi ismeretünket a művésztársaságról. Ez komoly ösztönzést adhatna a további kutatáshoz, a művészetbarátok érdeklődésének az élénküléséhez, ami azért is fontos lenne, mert a Hagenbund tagjainak a felét ma már szinte egyáltalán nem ismerik.

Print Friendly