Egy közép-európai művészhálózat

Belvedere, Bécs, 2015. II. 1-jéig

Bajkay Éva

Frida Salvendy:  Csendélet, 1921 olaj, vászon, 54x44 cm

Frida Salvendy: Csendélet, 1921, olaj, vászon, 54×44 cm

A humán és a reál tudományok legutóbbi évtizedekben felgyorsult, elsősorban az informatika robbanásszerű fejlődésével bekövetkezett korszerű közelítésének egyik legfőbb területe a hálózatelmélet lett. A globalizáció által megkívánt, szélesebb egységekben való átfogó gondolkodás és az új történeti szituáció kínálta lehetőségek a hálózatelméletek szélesebb körű felhasználásához, kísérleti alkalmazásához vezettek. E többirányú tendenciák lehetséges vagy legalább is megkísérelt összekapcsolása új kutatási módszereket indukált.

A művészettörténet területén az új adottságoknak leginkább a klasszikus avantgárd viszonylag előrehaladott, de a nagy központok mellett a régiókat jórészt figyelmen kívül hagyó vizsgálata felelt meg. A NetSci2011 Nemzetközi Hálózattudományi Konferencia az USA nagyvárosai után 2011-ben Budapesten, a Ludwig Múzeumban is megrendezésre került, és felhívta a figyelmet a paradigmaváltás lehetőségére az adatvizualizálási módszerek területén. A muzeológia világában a hálózatelmélet alkalmazhatóságát próbálgatta a Berlini projekt 2011-es kiadványa, a Netzwerke des Exils. Künstlerische Verflechtungen, Austausch und Patronage nach 1933 című Berlinben megjelent tanulmánykötet, a Kassák Múzeum 2012-es, A kölcsönös hatások körei (Az avantgárd a zágrábi Sudac gyűjteményből) című, a MA-kör nemzetközi eredményeit demonstráló bemutatója vagy 2013-ban a MoMA Inventing Abstraction című, a neten is közzétett kutatása.

2014 októberétől 2015. februárig a bécsi Alsó-Belvederében megrendezett nagyszabású kiállítás az eddigieknél szélesebb közép-európai kitekintésre koncentrál. Az Osztrák Nemzeti Bank támogatásával finanszírozott kétéves kutatás eredményét láthatjuk, illetve vehetjük kézbe a 450 oldalas, enciklopédikus alaposságú katalógusban (Harald Krejci szerkesztésében, német és külön angol nyelvű kiadásban). A fiatal kutatógárdát, melyből kiemelkedik Kerstin Jesse, a kurátor asszisztensének munkája, már nem az Osztrák–Magyar Monarchia Bécs–központú kulturális élete iránti nosztalgia vezette, hanem nyitottak voltak a szomszédos országok művészeinek azon teljesítményeire, melyek a múlt század első felében Bécsben megjelentek. Történelmi adottság és napjaink kérdése egyszerre a régió együttműködése. Ezért is vették elő az európai metropoliszok művészeti összevetésének külföldi példái (Bécs–Párizs 2007-2008 és Bécs–Berlin 2013–2014) után a történetileg szorosan hozzájuk tartozó bécsi művészeti egyesület: a Künstlerbund Hagen, azaz röviden Hagenbund témáját. A bécsi 19. századi Künstlerhausból jól ismert a Secession kiválása 1897-ben, de az utánuk következő művésztársaság, a Hagenbund, mindeddig kevésbé. Katalógusainak összegyűjtésével is inkább magángyűjtők, köztük kiemelkedően Peter Chrastek, foglalkoztak, mert a szövetség iratanyaga a háborúban megsemmisült, és 1945 után a Hagenbund újraélesztésére tett próbálkozás sikertelen maradt. Az a nyitott, demokratikus, művészeti, politikai, társadalmi és egyoldalú eszmei elkötelezettségtől mentes szövetség, ami a Hagenbund fő érdeme volt, már nem jöhetett létre.

A Hagenbund kutatása a bécsi Történeti Múzeumban merült fel először 1970-ben, majd a Belvedere égisze alatt 1993-ban rendeztek Féltoronyban (Halbturn) egy főleg az „állandó” művésztagok bemutatására koncentráló tárlatot. A katalógus végén igyekeztek felsorolni a Hagenbund kiállításait, de ezek, vagyis a külföldi bemutatók, illetve a meghívott vendégművészek (angoloktól oroszokig, franciáktól svédekig stb.) áttekintése már nem férhetett bele abba a projektbe. A Belvedere jelen tárlata háromszor annyi kiállítást említ és dolgoz fel katalógusában aprólékos pontossággal, külön kis ismertetőkkel. Teszi mindezt korszakok szerint, hálózati ábrákban vizualizálva azokat a kiállítási térben és a kiadványban egyaránt, az adatfeldolgozás új módszerét a végsőig finomítva, az egyes művészek kiállítási megjelenésén túl a sajtóban való értékelésük jelzéséig. Bevallom, nehéz követni. A nevek és helyszínek, kiállítások, kapcsolatok, tehát a hálózat pontjainak keresésére kedvezőbb a statikus ábrák helyett a számítógépen történő navigálás.

A kiállítás alcíme kissé félrevezető, hiszen nem a Bécsben működő vagy oda meghívott, kifejezetten modern művészekre koncentrál, hanem a Hagenbund többségükben jellegzetesen mérsékelten modern kiállítóira. Történetük bizonyítja, hogy ezen nemigen léphettek túl, hiszen a lázadó, fiatal, az Akadémiától elszakadó Neukunstgruppe (Schiele, Kokoschka, Kolig, Gütersloh stb. a pesti Művészházban szerepelt két Hagenbund-tárlat között!) kiállítása után, 1912-ben Bécs városa a művésztársaságnak bérbe adott csarnok, a Zedlitzhalle használatát 1920-ig megvonta tőlük! A modernizmus idején a Hagen vendéglősről elnevezett szövetség nem az absztrakció útját kereste, hanem a középmodern, jellegzetesen figuratív tendenciákhoz kötődött.

A Belvedere nagy tárlata most a kiállítások katalógusban regisztrált során belül kiválasztott csaknem tíz, alapvetően fontosnak ítélt tárlatot, és ezek részleges rekonstruálására törekedett. Így került az 1903-as és 1908-as kiállítások anyagával nyitó első terem közepére Ferenc József félalakos, fából, modern tömbszerűséggel kimetszett szobra mellé (id. Franz Barwig) két női akt-torzó Rodin nyomán, márványból faragva (az egyik Kövesházi Kalmár Elza alkotása, mögötte japanizáló grafikáival).

A Hagenbundban nem volt fontos kritérium a nemzeti hovatartozás, és a nők kiemelten jó fogadtatást élveztek, más szervezetekkel ellentétben. Sőt, amikor az alapításban részt vevő konzervatívabb alkotók egy része 1905-ben a vezetőségből kilépett, egy Bécsben élő, de magát mindig magyarnak valló művészt, Simay Imrét vették fel oda, aki öt évig – Budapestre hazatértéig – Bécsben dolgozott. A szavazati és zsűrijoggal bíró rendes tagok bécsi illetőségűek voltak, a vendégművészekből kiválasztottak „levelező tagként” kapcsolódtak tovább a Hagenbundba. A csehek voltak közöttük a legtöbben, 40 fő felett, a magyarok feleannyian, a rendes tagok között hatan (Simay Imre, Kövesházi Kalmár Elza, Lesznai Anna, Gergely Tibor, Ferenczy Béni és az 1924 végén a vezetőségbe választott győri festő, Mayer-Marton György), ha a Budapesten született, de végleg külföldön letelepedetteket, haza többet nem térteket nem számítjuk ide.

Főleg az osztrákokkal szomszédos területekről, a Habsburg-monarchia más országaiból érkezők kerültek be a Hagenbundba, akik jórészt a bécsi Akadémián tanultak, és hosszabb-rövidebb ideig Bécsben éltek. Új utakat kerestek a hazaiaktól eltérően, így a bécsi művészeti élethez is alkalmazkodva a dekoratív tendenciák, a szecesszió és az art deco között mozogtak. Emiatt Simay Imre és Kövesházi Kalmár Elza magyar elismertsége máig háttérbe szorult, az osztrák művészettörténetben pedig alig találni említésüket.

Szerepük pedig a Hagenbund vezetőségében a kapcsolatok szélesebbre tárásában igencsak fontos volt. Simay például kivette részét a müncheni állatfestő tanárától, Zügeltől kezdve a budapesti KÉVE csoport 1910-es kiállításáig ívelő hálózatépítésben. A krakkói lengyel Sztuka csoport és a prágai cseh Mánes egyesület korábbi kötődése szintén személyes kapcsolatokra épült.

1920 után az új történelmi szituációra és a Hagenbundra jellemzően egy fiatalabb nemzedék lépett színre. Az elnök, az újabban nagy monográfiával és oeuvre-katalógussal méltatott Carry Hauser mellett főtitkárként működött Mayer-Marton György, aki segítette a Bécsben tartózkodó magyarok szereplését. Így feltehetően azt is, hogy 1924-ben Derkovits Gyula négy nagy olajképével mutatkozhatott be vendégként. Koncert című alkotása a mostani kiállítás egyik fő falát kapta!

Az izmusok hatása betört a kiállításokra, ha mérsékelt változatban és osztrák sajátossággal is. Az expresszio-nizmus mellett inkább az új tárgyilagosság (Neue Sachlichkeit) kapott nagyobb jelentőséget. A fiatalok és az újra való nyitottság jegyében került sor egy másik magyar művészcsoport, a jórészt Vaszary-tanítványokból álló UME (Új Művészek Egyesülete) tárlatára a Hagenbundban. Cézanne hatása erős volt, már nem annyira a németek, München és Düsseldorf felé orientálódtak, hanem szélesedett a külföldi kiállítások és vendégek köre az Egyesült Államokig, Böcklin, Liebermann, Munch után Slevogt és Corinth művein kívül az európai szobrászat, a „Tánc”, az afrikai művészet vagy a francia szobrászat kiállításán is túlra.

Jelen adatok szerint 252 kiállítás fűződik a Hagenbundhoz, a tavaszi és az őszi (ezek főleg grafikai seregszemlék voltak, köztük Gergely Tibor és Lesznai Anna munkáival) bemutatókon 150 körül volt a művek száma. A mostani monstre kiállításra kiválogatott ugyancsak alig több mint 150 mű csak ízelítőt tud adni ebből a hatalmas mennyiségből – újszerűen, mint a közép-európai kapcsolatok építőjét értelmezve –, beemeli, egymás mellé helyezi a régió művészeit, néhol tematikus egységekkel könnyítve a befogadást. A Hagenbund a művészek kapcsolatain, szociológiai problémáin túl a közönség megnyerésére törekedett, nemcsak nyitó rendezvényein (ezeken többször 2000 fő is megjelent!), hanem zenei és táncestjein, aukcióin, karácsonyi vásárain, új kommunikációs formákat keresve.

A kiállítás fő érdeme, hogy számos külföldi múzeum, köztük a Magyar Nemzeti Galéria nyolc és néhány magángaléria (Ernst Galéria, Első Magyar Látványtár) összesen három művének kölcsönzése mellett saját raktáruk eddig alig látható anyagából is előásott rejtett kincseket.

Belvedere kiállításához kapcsolódik az Ungarn im Hagenbund című, a bécsi Balassi Intézet – Collegium Hungaricum kiállítása osztrák magángyűjtők és a Magyar Nemzeti Galéria anyagából válogatva 2015. I. 23. és III. 27. között, melyet A Hagenbund magyarjai címmel a győri Rómer Flóris Múzeum is bemutat 2015. IV. 11. és VI. 30. között.

 

Print Friendly