Nem geometrikus beszélgetés Nemes Judittal

Galerie Atelier 28, Lyon, 2015. I. 24-ig

Ébli Gábor

Bár zömmel konstruktív munkáiról ismert, a Párizsban és Budapesten élő művész új katalógussal (Térkísérletek 1993–2013, kiadta a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület) kísért, első állomásként a január 24-ig Lyonban, a Galerie Atelier 28-ban látható kiállításán az elmúlt két évtized eddig ki nem állított, meglepő műveiből válogat. Ezek dadaista inspirációjáról beszélgettünk a Párizs melletti műtermében.

Nemes Judit: Polka II., 2009 papírrelief plexidobozban,  60x60 cm

Nemes Judit: Polka II., 2009 papírrelief plexidobozban, 60×60 cm

Kanalas sorozatod a talált tárgyon, annak művészi átértelmezésén nyugszik. Honnan eredt az ötlet?

Nemes Judit: Már Párizsban éltünk, amikor 1992 nyarán ellátogattam gyerekkorom nagy nyaralásainak színhelyére, Balatonszárszóra. Pár nap múlva nem nagyon találtam a helyemet, ténferegtem, mit csinálhatnék? Festéket hoztam ugyan, de milyen felületre dolgozzak? Elkezdtem keresgélni. A talált anyagra való festésnek régi hagyománya van nálam. A konyhában felfedeztem az anyai nagymamám háztartásából idekerült régi evőeszközöket. Az alpakkakanalak ragadták meg a fantáziámat; ezeknek van a legnagyobb felülete. Csak később jöttem rá, hogy a rozsdamentes evőeszközre nem tapad a festék, úgyhogy a nagyszülői kanalak szellemi inspirációnak és fizikai alapanyagnak egyaránt ideálisnak bizonyultak.

Bár sok a mértani, absztrakt motívum a kanáltárgyakon, mintha azok felhordása, párosítása, a kanalak szabadon feleselő jellege egyfajta szürrealista merítésre utalna.

N.J.: Kitakarással, lefedéssel festettem meg a kanalakat, madzag, ágak, levelek felhasználásával. Elhoztam magammal utóbb őket Párizsba is, és folytattam a munkát. Ekkor még javában műveltem a mail artot, így az egyik borítékon küldtem a kanalakról egy fotót Joseph Kadarnak. Ekkortájt érkezett a Krakkói Sokszorosított Grafikai Triennále 1994-es kiállítására a felhívás. Kadar említette, hogy ismeri Major Kamillt, aki a saját alkotói munkája mellett a párizsi Képzőművészeti Akadémián sokszorosított grafikát tanít, és sok magyar művésznek készítette el szitában a műveit, Vasarelytől Hantaiig, sőt Étienne Hajdunak mélynyomatokat is csinált. Így lett stilárisan sokszínű, szabálytalan anyag, egyúttal műfajilag is sokrétű, hiszen a plasztikus, de egypéldányos tárgyak a grafikákon jóval szélesebb közönséghez juthattak el.

Hol készültek a szitanyomatok?

N.J.: Elmentünk Kamill akkori lakhelyére, Chaumes-en-Brie városka (csodálatos sajtok szülőhelye) szélére, egy varázslatos házba. Eredetileg a ház egy mosoda volt, mert a pincéjében (!) forrás fakadt, ezt vezették ki egy nagy, téglalap alakú medencébe, amit körben a házfal és a ferde tető határolt, de középen már nem volt fedett. A használt víz a medence egyik sarkánál lévő csurgón át távozott a lejtő irányában. Kamill rendbe hozta a házat, nagy ablakokat tett be, műtermet épített, és a szitázáshoz használta a medencét. Itt folyt a munka.

Miként alakult ki a grafikák kompozíciója?

N.J.: Együtt beszéltük meg a kanalas kompozícióm szitázását. A legszebb darabokat úgy rendeztük el, hogy abból három darab, egyenként öt-öt kanalat tartalmazó összeállítás legyen. Kamill javaslatára olyan példányokat is csináltunk, melyekre fordítva, fekete-fehérben még egyszer rányomta az eredeti kompozíciót. Az 1994-es Krakkói Triennáléra a nagyméretű nyomatokból ment egy példány, és az ma a Triennále gyűjteményében van.

Hogyan lett ebből az egyszeri akcióból visszatérő motívum s mára sorozat?

N.J.: A kanalakat később más módon is felhasználtam, doboztárgyként vagy kaptafára erősítve. Készült egy nagy, három dobozból álló együttes, szintén ráerősített kanalakkal; ez Németországban egy kiállítás után elkallódott. Némi tájékozódás során megismertem, milyen tágabb összefüggésbe illeszkedhetnek a kísérleteim. Franciául récup’art-nak (récuperer: visszaszerezni, újrafelhasználni) hívják ezt a művészeti irányzatot – amit bármely tudatosság nélkül, fiatalon már magam is követtem. A 60-as évek Budapestjén csak ilyen talált anyagokra tudtam dolgozni: ágydeszka, szekrényajtó alkották műveim alapját, 1969-ben egy egész széket festettem meg. Érdekes felismerés volt, hogy tudatos művészként negyedszázaddal később valójában ehhez a leleményhez tértem vissza.

Milyen további irányokba terelt ez a munkamódszer?

N.J.: Azóta is gyakorlom ezt az eljárást. Az utcán talált vagy a szemétbe kidobott anyagokat szedem össze. A kanalak után jöttek a kirakati babák, ebből is legalább tíz darab van különböző gyűjteményekben. Azután régi, 1967-68-ból származó számítógép-alaplapokra festettem (nyersanyagul egy számítógépes cégvezető gondosan összegyűjtött kollekcióját kaptam meg), illetve ágyaztam be azokat szobraimba és képeimbe. Majd a kaptafák következtek, amelyekből hihetetlen formagazdagság létezik Franciaországban.

Milyen munkák láthatóak még a kiállítássorozaton?

N.J.: Ahogy a francia–angol nyelvű katalógusban is, a kanalak és a kaptafákból készült applikációk alkotnak egy csoportot. A másik, a közönség számára ugyancsak ismeretlen egység az ékszerek; Nyugat-Európában hosszú hagyománya van, hogy művészi szintű, kisszériás ékszerek tervezésére képzőművészeket kérnek fel. A harmadik csoport plasztikus munkákból áll, dobozműveket készítettem festett papírreliefekből. A közös nevező az eltérés a bevett kép- vagy műtárgyformától. A sámfákról asszociálva, franciául is létezik a mondás, suszter maradjon a kaptafánál. Na, de egy művész?

Print Friendly