Gondolatok a karrierről Georg Baselitz és Victor Man müncheni kiállítása kapcsán

Georg Baselitz – Back Then, in Between, and Today – Haus der Kunst, München, 2015. II. 15-ig; Victor Man – Zephir, Haus der Kunst, München, 2015. I. 15-ig

Petrányi Zsolt

Georg Baselitz:  Előre, szél! 2007,  olaj, vászon,  Essl Múzeum, Bécs

Georg Baselitz: Előre, szél! 2007, olaj, vászon, Essl Múzeum, Bécs

A Haus der Kunst idei, gazdag év végi kínálatából az alábbi néhány bekezdésben két olyan, többek között vizuálisan is teljesen eltérő kiállítást választottam ki, amelyek megengedik, hogy elgondolkodjunk a művészkarrier kérdésén – általánosságban és konkrétan is. Georg Baselitz a pályáját Nyugat-Németországban a 60-as években kezdő, sztárművész kiállítása bemutat egy egész életművet, míg Victor Man, egy a 90-es években induló, fiatal román festő tárlata az alkotó utóbbi öt évét tekinti át. Az összevetést munkásságukban a festészet értelmezésének eltérő módja, valamint a modernizmus átlépésének kísérlete indokolják.

A művészkarrierek tárgyalása az utóbbi években előkerülő kérdéskör, amely a magyar művészet részleges nemzetközi áttörésének, valójában sikertelenségének okaira is rávilágíthat. S ide tartozhatnak az önértékelési dilemmák és feloldásuk is a karrierépítés során. A fő kérdés pedig az, hogy a 21. század elejének teljesen új, az előzőektől paradigmatikusan eltérő kommunikációs és érvényesülési rendszerében milyen következményekkel járhatnak a hagyományos modellek és intézményi struktúrák átalakulásai. A blogok, linkek és online közösségek korában az, hogy egy művész milyen stratégiákat képzel el önmaga promotálására, egyfelől megkérdőjelezi a korábbi módszereket, másfelől pedig mégsem teszi azt, mert a módok ugyanazoknak bizonyulnak, csak a felületek mások, amelyeken a megismertetés zajlik. Úgy tűnik, a művészet hierarchiája és intézményrendszere alapelveiben nem helyettesíthető mással, még ha a tájékozódási útvonalak egyszerűbbé és globalizálttá váltak is.

Bizonyos értelemben a 60-as évek avantgárd művészeti networkjei, stratégiái nem múlhatók felül: egy mai fiatal is akkor kerül nyerő helyzetbe, ha nem a piaci érvényesülésre, hanem a közösségalkotásra és a teljesítmény folyamatosságára épít. Ez ugyan egy hosszú távú stratégia, és a vásárok, galériák jelenléte mellett nem annyira vonzó, mégis úgy tűnik, a referenciaszerzés egy biztosabb módját jelenti. Sajnos nemcsak az a kérdés, hogy a műalkotás mint termék milyen értékkel rendelkezik önmagában, hanem az is, hogy annak létrehozója mit ígér saját jövőjéről, illetve mit mond el saját múltjáról.

A Münchenben kiállító két művész karrierje más és más, Baselitzé klasszikus, Victor Mané posztmodern, abban az értelemben, ahogy az első következetes pályát épített, és ahogy a második a Plan B galéria tagjaként felrúgta a centrum-periféria viszonyrendszert.

De hogy ne szaladjunk előre, ejtsünk előbb néhány szót a kiállításokról. A müncheni kiállítótér földszinti termeiben került megrendezésre a Baselitz munkásságát bemutató tárlat, ami, szándéka szerint, az életművet a motívumok alakulásának aspektusából vizsgálja, így az emberalak, a portré, a sas és a modernizmust elemző művek határozzák meg. A tizenkét teremben rendezett válogatás hol egy-egy évtizedre fókuszál, hol pedig egy-egy széria egységét mutatja be. A képek kiegészítéseként válogatást láthatunk a művész szobraiból, fa- és azok nyomán készült bronzöntvényeiből. A munkák között nagy szerepet kapnak a Remix-festmények is, amelyek korábbi művek újragondolt verziói, amelyekhez Baselitz nem véletlenül kölcsönözte a DJ-kultúra szakszavát, saját gondolkodásmódjának aktualizálására utalva.

Victor Man kiállításának az adott alkalmat, hogy ő lett a Deutsche Bank „Az év művésze” díjának nyertese. A rendelkezésre álló, intimebb emeleti teret a művész labirintusszerűen alakította át, hogy a kisméretű munkák és sorozatok sejtelmesen és lassan tárulkozzanak fel. A termekben itt is önálló műveket, festményinstallációkat látunk – amelyek az ő esetében egy kép kiegészítéseit jelentik –, vagy sorozatokat. Man kiállításának érdességét annak a felismerés adja, hogy honnan indult, hova jutott, mivé vált az elmúlt évek során, és a jelenlegi érdeklődése hogyan következik abból, amivel eddig foglalkozott.

Ha a két művész karrierjét hasonlítjuk össze, akkor Baselitz egy következetesen építkező alkotó, akinek pályája a 60-as évek legelejétől Berlinhez kötődik. Rövid, egyéves kelet-berlini tanulmányait követően, amelyeket 1956-ban folytatott, kiteljesedését és festészeti érdeklődését az akkori amerikai festészet (például Willem de Kooning) jelentette. Az expresszív festésmódjuk és színhasználatuk miatt a 70-es években a hasonló szemléletben alkotó festőket az Új Vadak elnevezéssel illették, akik a 80-as években nagy hatást gyakoroltak a műfaj magyarországi alakulására is. De Baselitz munkásságának kezdetén még két momentumot ki kell emelnünk. Nevét egy botrány tette ismertté, amit két kiállított képe váltott ki a Werner & Katz galériában, Nyugat Berlinben, 1963-ban. A két, szexualitásra provokatívan utaló művet, a Die große Nacht im Eimert és a Der nackte Mannt visszavonták a tárlatról immoralitásuk miatt. Az ezzel kapcsolatos bírósági eljárás egészen 1965-ig húzódott.

1970-ben Kölnben a Galeriehaus kiállításán állított ki Baselitz először fejjel lefelé fellógatott festményeket. Ez a gesztus, ami mint márkajel kíséri tevékenységét, sokkal inkább szól a festészet érzéki mibenlétéről, a látványtól való elszakadás vágyától, mint pusztán gegről. A festő erről az installálási móddal azt a célt szerette volna elérni, hogy a képet mint képet nézzük témájának tudomásulvételével, és ne feledkezzünk bele a látvány illúziójába.

Munkásságának Münchenben is érzékeltetett íve sok ponton kapcsolódik a 20. századi festészet történetéhez. Számára fontos referenciái (mint Edvard Munch) mellett az anyaghoz és a módszerekhez való viszonya, sorozatainak és témáinak egysége a műfaj modernitását kívánja összefogóan értelmezni. A közhelyes válaszon túl, hogy e klasszikus művészeti ág hogyan tud releváns maradni a technika évszázadában, az ábrázolást az alkotó ember gesztusának tekinti, ezért annak expresszivitását alapvető hozzáállásnak tartja. Ha kritikával él, azt az említett Remix-szériával teszi, mert munkáinak újraértelmező megfestése az egyediséget, a megismételhetetlenséget tagadja a modern művészetek kontextusában.

Vele szemben Victor Man pályája sokkal nagyobb kanyarok után érkezett el arra a festészeti állásfoglalásra, amit a Haus der Kunstban megismerhetünk. 2007-2008 körül még olyan sötét, festményeket is magában foglaló tárgyegyütteseket láthattunk tőle, amelyek művészettörténeti, képi referenciák egymás mellé vagy egymással szembe állításával a művészet mibenlétének konceptuális megközelítését adják. Számára a kultúra esszenciája műfajoktól függetlenül ölthet formát olajképben, szoborban vagy tárgyban egyaránt, ezek együttese képes arra, hogy olyan metaforikus élményt adjon, amiben a jelentés szavak nélkül is megfogalmazódik, és a mű leginkább képi manifesztációk összjátékaként értelmezhető. Ez az alap a müncheni kiállításon csak erősödött azáltal, hogy a munkák itt egy kivétellel mind festmények, ráadásul olyanok, amelyek színeikkel történeti jelentésrétegekre utalnak. Ahogy megjelennek nála a kékek, a zöldek és a kevert vörösek különböző árnyalatai, azok Picassót vagy más 20. századi festő munkáit idézik, amit az ábrázolt alakok csak erősítenek. Egy portré egymás alatt megduplázott szemekkel vagy egy ölbe hajló felismerhetetlen fej képe a festészet erőteljesen lírai megközelítését adják, de úgy, hogy Baselitzhez hasonlóan ez a 20. század művészettörténetének összefogását célozza. Man festményei egységesek, következetes fejlődést mutatnak, amiben korábbi munkái, illetve referenciái egyformán fontos szerepet játszanak. Az installatív irányt vagy a falra rajzolt elemek, vagy a festmény mögé tett állatszőrmék adták néhány esetben, de a kiállítás egységét mégis a kisméretű, klasszikus ecsetkezelésű és technikájú darabok jelentették.

A New York-i Gladstone galériába bejutó művész útja a kolozsvári Plan B galérián keresztül vezetett, aminek karriertörténetét az olvasók a kolozsvári iskola műcsarnokbeli kiállítása kapcsán már megismerhették két évvel ezelőtt az Új Művészet hasábjain. Karriermodelljük, és itt Man mellett említhetnénk Adrian Ghenie-t is, a széleskörű, nyugatorientált kommunikáción alapult, egy olyan határozott stratégián, ami magántőkét mozgósítva juttatta el a Plan B-t a berlini jelenlétig. Művészeik a szocializmus romjain, helyi tradíciót csak utalás szinten követve, globális művészeti nyelvet célzó munkákkal váltak népszerűvé.

A karrier fogalma az újabb és újabb generációk számára új alapokra helyeződött az utóbbi évtizedekben. Nemcsak a politikai térkép megváltozása, az Európai Unió szabadabb szabályai, de a disztribúció új lehetőségei is megnyitották a közlekedési utakat Kelet és Nyugat között. Baselitz a 60-as évek kontextusában a figyelemfelhívás hagyományos eszközeivel élt, és elmélyült munkával tartotta fenn szakmai és piaci sikereit. Victor Man és a Plan B betörése a rendszer okos hackelésével válhatott valóra úgy, hogy egy közösség együtt dolgozva és egymást segítve tudta elfogadtatni magát a nemzetközi közegben. Az utak elkülönülnek, de alapjaik még azonosak. Hogy ez meddig marad így, azt nem tudjuk, a következő generációk döntik majd el. Mi, a művészetet még tárgyiasult formájában kedvelők reménykedünk, hogy a műélvezet hagyományos formái, mint az elkülönített terekben való találkozás (kiállítás) még sokáig fenntartható, és a művészet mibenlétének része marad. Bár lehet, hogy ez csak remény, de ameddig Baselitz és Man vagy a hozzájuk hasonló művészek így folytatják munkájukat, addig kiállításokra még szükség lesz.

 

Print Friendly