A Nagy Háború

Emlékező kiállítás a Vigadóban

Vigadó, 2014. XII. 4–2015. I. 18.

Andor Anna

Gaál József: Phantasma szobrok, 2011–2014, vas plasztika

Gaál József: Phantasma szobrok, 2011–2014, vas plasztika

Szinte napra száz éve annak, hogy Bolgár Tivadar, a Pécsi harctéri kiállítás (1914. október 19–november 16.) megvonta a tárlat mérlegét: az eredetileg egyhetesre tervezett eseménynek, amelyet a nagy siker miatt meg kellett hosszabbítani, 9701 látogatója volt, s a tiszta bevétel 3204,53 koronára rúgott. Ezt az összeget jó részben a fronton harcoló magyar honvédség téli ruházatának a kiegészítésére fordították. A kiállításon, amelynek másik szervezője a pécsi festőakadémista, Gebauer Ernő volt, szerepeltek a háborús helyekről származó emléktárgyak, kiállítottak fel nem robbant srapnelt. Láthatták az érdeklődők Gebauer műveit a 8-as huszárok, a 19-es honvédek, a 69-es „közösök” vitéz tetteiről, csatahajóról és pilótáról, szerepelt Füschl (Forbát) Alfréd 52 eredeti rajza, volt háborús dioráma csatatéri jelenetekkel, ember nagyságú bábokkal kiegészítve, s voltak háborús újságok, például az ostromlott Przemysl városából, s kiállították a Bosnische Post különkiadását, amely a világon elsőként adott hírt a trónörököspár szarajevói meggyilkolásáról. A kiállítás közepén pedig az agg uralkodó, Ferencz József szobrát helyezték el, virágokkal körülvéve, nyilván a hódolat jeleként az iránt az ember iránt, aki a „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” jelszóval küldte hadba a monarchia katonáit, akik közül milliók estek, tűntek el vagy rokkantak meg a következő években. A későbbi események tükrében micsoda szürrealisztikus vízióvá álltak össze a részletek!

Hogy mi fog történni, azt persze akkoriban még nem lehetett sejteni. A katonák nem jöttek haza, de akkor talán még nem hullottak le a levelek, amit az agg császár a hazatérés határidejének megszabott. A későbbiekben pedig a K. u. k. Kriegspressequartier (KRQ) – amelynek egyik osztálya volt az úgynevezett Kunstgruppe, a hadifestők, -szobrászok és -fényképészek szervezete – propagandisztikus kiállítások és más művészeti események szervezésével igyekezett egyrészt a katonaság harci kedvét élénken tartani, másrészt a nagyvilágot úgy informálni, hogy a kép a monarchiáról a legkedvezőbb legyen. Szerveztek ilyen kiállításokat külföldön is, például Amszterdamban, Hágában, Koppenhágában, a legnagyobb, legsikeresebb kiállításra (ez nem a KPQ-nek volt köszönhető) 1917-ben Stockholmban, a LiljeValchs Konsthalban került sor. Josef Hoffman volt a kurátor és az installáció tervezője is, és mintegy hatszáz műtárgy igyekezett meggyőzni a svéd közönséget, hogy a monarchiában a „háború alatt a művészi tevékenység zavartalanul folytatódik”. A nyomatékot elsősorban Gustav Klimt művei jelentették, de szerepelt Egger-Lienz, Schiele, Kokoschka, Anton Faistauer és még számos más újat kereső fiatal művész alkotása is. 1916-ban a berlini Sezessionban került sor hasonló tárlatra, az 1917. decemberi kiállításon Grazban pedig az itáliai frontokat és Galíciát végigharcoló Schützenregiment No.3. jótékonysági tárlatán, amelynek a bevételét hadiözvegyek és -árvák megsegítésére fordították, a műtárgyak mellett szerepeltek fegyverek, zsákmányolt tárgyak és háborús szuvenírek is. A gyűjtő (Der Kunstsammler) című folyóirat 1917-es különszáma kötetnyi információt közölt a művészet és a háború kapcsolatáról.

A pécsi kiállításról nem esik szó az összeállításban. Most, száz évvel később azonban, a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának Emlékező kiállításán Prutkay Péter Sirató 1914–2014 és a Gleccserkatonák emlékére című alkotásai – tárgykollázsoknak, dobozmunkáknak, plasztikus képeknek vagy síkplasztikáknak egyaránt nevezhetjük őket – a különböző anyagok, motívumok, képi világok társításával ugyanazt az érzést kelti a nézőben, mint a száz évvel ezelőtti pécsi tárlatról közölt fotók: különböző értékrendek egymásmellettiségével teremt meg egy sajátos atmoszférát, amely természetesen erőteljes hatást gyakorol a mű nézőjére, de nem befolyásolja ítéletében, hanem legfeljebb elindít benne egy asszociációsort, amelynek végén a maga számára megfogalmazza az ítéletet mindarról, ami 1914 és 1918 között Európában és a világban egyebütt történt.

Ennél többet végül is aligha tehet műalkotás – és valójában éppen ez az, amire meglehetősen sokáig kellett várni – és a Kárpát-medencében talán még többet, mint egyebütt. Márpedig a művészet felől érkező sugallatok nélkül a Nagy Háború – immár több mint hatvan év óta egyszerűen csak I. világháború – igazságai az egykori harcosok és hátországiak unokái, dédunokái számára valószínűleg örökre rejtve maradnak. A történelem a győztesek szájíze szerint alakul, a ki nem mondott tények nem is léteznek. A halottakat eltemették, az elszórt fegyvereket, lőszert, hadifelszerelést összeszedték, az ágyúk, tehergépkocsik, tankok, lelőtt repülőgépek roncsait a hulladéktelepekre szállították, hogy fegyver helyett immár szerszámokat gyártsanak belőlük, amelyekkel a lerombolt épületeket újraépítik. A föld beitta a vért és az olajat, az a vér pedig, amely az Isonzóba folyt, már másnap elkeveredett a tenger sós vizével, mintha sohasem ömlött volna ki. Ahogyan az Emlékező kiállításon Kuti Dénes festményének a fázisai mutatják, a lövészárkok szürkésbarna földjét lassan benőtte a fű, majd lassan feltöltődtek, eggyé váltak a környezettel. A háború véget ért? Nos, éppen az újabb húsz évvel későbbi dráma bizonyítja, hogy a rossz békeszerződések miatt az első világháború korántsem ért véget a nyomok eltüntetésével, s a kelet-európai országok tragédiája, majd az elhibázott rendszerváltások sora jelzi, hogy az, ami 1914–18 között történt, s ami nyilván más sokkal korábban elkezdődött, máig érezteti a hatását.

Aligha véletlen – amint az az Új Művészet folyóirat augusztusi, a Nagy Háborúnak szentelt összeállításának kiállításlistája is érzékelteti –, hogy egész Európában nagyszabású kiállítások sora foglalkozik a témával, s Magyarországon is több tárlatot rendeztek. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) képzőművészeti tagozatának a bemutatója abban különbözik mindegyik korábbitól, hogy nem kutatói gyűjtőmunka eredményeként kerültek egymás mellé a műalkotások, hanem a kiállítók szándéka szerint. A kiállítást a képzőművészeti tagozat szervezte (kurátor Prutkay Péter grafikusművész és P. Szabó Ernő művészettörténész) a film- és fotóművészeti, valamint az iparművészeti tagozat közreműködésével, az akadémiai tagok, illetve néhány olyan meghívott művész részvételével, akiknek érvényes mondandójuk van a témával kapcsolatban. Innen nézve a kiállítás nem egyszerűen több évtizedes hiányt pótol, de a magyar művésztársadalom százéves adósságából törleszt valamit. Hiszen az első világháború időszakában sem csak a mozgósítás plakátjaival, a hadifestők hivatalos megbízásaival kezdődött meg az események képi feldolgozása, kommentálása, de a harcokban gyakran az első vonalban részt vett művészek személyes képi beszámolóival is. Ezek közül azonban éppen olyan kevés dolog került a nyilvánosság elé a háború éveiben, mint a két világháború között, amikor nem az egyéni dráma, vagy a háború felvetette egyetemes emberi kérdések megfogalmazása volt a kívánatos, hanem a magyarság szenvedése a háborús években és a trianoni diktátumok igazságtalansága. Magyarországon azonban, ahogyan arra szellemesen utal Orosz István plakátja, az 1948-as kommunista hatalomátvétel után megtört, évtizedekre megakadt az emlékműállítás folyamatossága is, hiszen a hatalom számára a hősökre, áldozatokra való emlékezés – a lehető legtermészetesebb emberi szándék – egyet jelentett Trianon revíziójának a szándékával, ami számára elfogadhatatlan volt. Így hát a 20. század második felében nemcsak az első világháborús emlékművek állításáról nem lehetett szó, de a kortárs magyar művészet egésze számára is tabutéma volt a világháború. Így is születtek azonban olyan művek, amelyek bár többnyire nem kerülhettek a széles nyilvánosság elé, a folyamatosságot jelentették, az emlékezés fontosságára figyelmeztettek. Ezek közé a művek közé sorolható például Paizs László 1970-es plexi munkája, A trónörökös párt meggyilkolták, amelynek egyik, magántulajdonban lévő változatának reprodukciója a Nagy Háború című kiállítás katalógusának a borítójára is rákerült. A 70-es évek óta foglalkozik az első világháború témájával Somogyi Győző festő-, grafikusművész, aki egész munkásságával arra törekszik, hogy a szép és az igaz fogalmának azonosságára figyelmeztessen, s annak az értékrendszernek az újraalkotásában részt vegyen, amelynek felbomlása éppen a 20. század tragikus történelmi eseményeivel indult el Magyarországon is – tőle a tárlaton a Galícia 1914 című lap szerepel. Ugyancsak az 1970-es évektől foglalkozik az Osztrák-Magyar Monarchia időszakával, a 19-20. század fordulója képi kultúrájával Prutkay Péter grafikusművész, aki 1987-ben készítette el I. világháborús fészekemlékművét, s aki az elmúlt években a centenáriumra egész sorozat olyan művet alkotott, amely a Nagy Háborúra emlékezik – ezek közé tartozik a tárlaton bemutatott két alkotás.

A centenárium alkalmat kínál néhány olyan mű bemutatására is, amelyek ugyan korábban születtek meg, de a tematikus tárlat összefüggésrendszerébe helyezve mintegy a művek párbeszédének katalizátoraként működhetnek. Ilyen mű például Deim Pál Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére című plasztikája, amelynek alternatív címe is van: A hazáért meghalt hősök és áldozatok emlékére. Róluk van szó ezen a kiállításon. Azokról, akiknek emlékművét, ahogyan Balla András fotósorozata mutatja, lassan-lassan benőtte a borostyán, béke helyett semmivé oszlatva az emlékezést. Róluk, az „égbe menő huszárokról”, akik Csáji Attila nyomatán éppen olyan lelkesen vonultak a csatatér felé, mint a világháború elején a legtöbb hadviselő fél harcosai, s akik Maradék hősökként tértek vissza (Elekes Károly), legyengülve, bizonytalan léptekkel, s összefogódzva keresték a nem létező utakat (Filep Sándor: Vak vezet világtalant). A katona történetét idézi meg Véssey Gábor expresszív sorozata, a névtelen harcos auráját határolja körül az immár üres hadikórházi ágy fölött-körül Barabás Márton installációja. Különös átalakulási folyamatot figyelhetünk meg Szabó Tamás Zászlófejeitől Gaál József Holtvilág I-IV.-ének roncsolt arcaiig, Schrammel Imre lövéssel szétfröccsentett formáiig, a lövészárokban fekvő halottakig (Hauser Beáta), az enyészetnek átadott testekig (Kovács Péter, Kusztos Endre, Sáros András Miklós, Varga Mihály). Jakobovits Miklós, M. Novák András, Megyer Márta, Kéri Bálint Bence, Szunyogh András alkotásain egyenruhadarab, átlőtt sisak, fedezékben hagyott lőszeresláda emlékeztet azokra, akik egy-egy gyilkos roham előtt viselték, használták őket. Megjelennek a front mögötti világ, a hátország képei (Ősz Ilona, Somogyi Győző) az elpusztult város (Aknay János), amelynek romjai Jovián György számára a Conditio humana megfogalmazására ad alkalmat. Vae victis, mondja Vinczeffy László, jaj a legyőzöttnek!…

A romlás e képeiből építi vízióját magáról a pusztulásnak a természetrajzáról Földi Péter, Háger Ritta, Kárpáti Tamás és Stössel Nánda, s a meg nem született emlékművek helyett e romlás minden áldozata előtt tiszteleg szubjektív, egyszemélyes emlékművével Ilyés István, Jakobovits Márta, Kókay Krisztina, Kő Pál, Olasz Ferenc és Polgár Csaba. Utóbbi nagyméretű installációja a korszak egyik legtehetségesebb magyar költője, Békássy Ferenc előtt tiszteleg. Butak András, Katona Szabó Erzsébet, Kelecsényi Csilla a névtelen áldozatok üzeneteit „továbbítja” száz évvel elküldésük után, Haris László panorámaképével mintegy új koordinátarendszerbe helyezve igyekszik dekódolni az egykori monumentumok üzenetét. És születnek új emlékművek is! Például Bartusz György (Juraj Bartusz) emlékműve, s ebben hiába is keresnénk a hősi pózokat, amelyek annyi köztéri művet jellemeznek – ezt az emlékműtervet a személyesség jellemzi, a személyes érdekeltség abban, hogy a Nagy Háborúra való emlékezés egyszerre legyen az időben egyre távolibb események elemzése és mélyre hatoló önvizsgálat, mert helyes következtetésekre csak így jutunk.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!