Művészet és művészek az első világháborúban

Vaszary Villa, Balatonfüred, 2014. X. 9–I. 4.

Pataki Gábor

Herman Lipót: Önarckép, 1915

Herman Lipót: Önarckép, 1915

Jó adottságú kiállítótérrel rendelkezik, magas színvonalú tárlatokat s programokat kínál a kissé a Nemzeti Galéria „titkos filiájának” is nevezhető füredi Vaszary Villa, mégis kár, hogy kizárólag itt látható (ráadásul késő ősszel és télvíz idején) a világháborús emlékév szakmailag talán legfontosabb kiállítása, a Művészet és művészek az első világháborúban című összeállítás. A témával már több évtizede foglalkozó Szücs György, Róka Enikő és a korszak művészetéről is hihetetlenül sokat tudó Balázs Eszter történész – alapvetően az MNG anyagára támaszkodva – magas színvonalú, izgalmas, továbbgondolkodásra sarkalló kiállítást hozott létre. Akinek módja van, látogasson el Füredre, addig is – a katalógus alapján – röviden bemutatnám az anyagot.

Belépéskor néhány, az elmúlt évtizedekben készült és kortárs művel szembesülhetünk: Paizs László immár emblematikussá vált szarvasbogaras plexiöntvénye, Kéri Ádám rozsdálló tölténye s tábori lapjai, Somogyi Győző szitanyomata mellett a Societé Réaliste két európai évezred határváltozásait domborműbe véső labirintusa figyelmeztet a Nagy Háború (s alapvetően minden háború) irracionalitására s tragikus következményeire.

A következő nagyobb egység a háborús emlékművek kérdéskörével foglalkozik. Ne feledjük, a manapság gyakran s joggal használt „kulturális emlékezet” fogalma s az ezt intencionáló emlékezetpolitika az első világháborúban s az azt követő években vált tömegessé (s egyáltalán tényezővé) az európai kultúrában. A háborús katona-halottakra való emlékezésben kiváló propaganda-gyúanyagot remélő hivatalos politika remekül csatlakozott rá az egyes kisebb közösségek, (falvak, városok, ezredek, társadalmi státuszok) szívből jövő kommemoratív igényeire. Így nem meglepő, hogy az első sebtében ácsolt fakeresztek, ideiglenes emlékhelyek, a hátország áldozatkészségére apelláló vasvitézek és fakatonák után az ország városaiban s falvaiban ezernél is több emlékkő, obeliszk, figurális szobor emeltetett, általában a templomok közelében, a szakrális tér virtuális meghosszabbításaként. A reális-konkrét szobrok (rohamozó, lerogyó honvéd) mellett – főleg a nagyobb településeken – a hősiesség és áldozatkészség nemzeti és mitikus toposzai is hamarosan megjelentek. A kiállításon szereplő vázlatok, modellek, fotók meglehetősen pontosan érzékeltetik e folyamatokat.

Már a szobrok, emlékművek esetében is nyilvánvaló, hogy ez a kiállítás (s általában az ilyen kiállítások) nem szorítkozhatnak csupán a művészi szempontból is kiemelkedő műalkotásokra. A háború átalakította, meghatározta a társadalom működésének egészét, s benne a művészeteket is. Ekkor még – ellentétben a negyed századdal későbbivel – a hadvezetés komoly propagandalehetőséget látott a képzőművészetben, s így szinte rögtön megszervezték a sajtóhadiszállás művészeti részlegét. Más művészek frontkatonaként szembesültek a háborúval.

Csakhamar kiderült azonban, hogy az új harcászati alapelvek – a hosszú frontvonalak, a lövészárkokra alapozott állóháborús stratégia – gyakorlatilag lehetetlenné tették a klasszikus toposzok, a mozgalmas, kavargó csatajelenetek, a „férfias” párviadalok felelevenítését. A festő és rajzoló tudósítók amúgy sem kerülhettek igazán az éles harci cselekmények közelébe, a lövészárkok mélyén zsúfolódó társaik sem rögzíthették frissen benyomásaikat. Elmaradtak hát a diadalmas győzelmekről festett dicshimnuszok, de a háború borzalmait megidéző művek is inkább később, évek múltán szakadtak ki a művészekből. Maradtak hát a vonuló, pihenő, őrt álló katonák s a tájképek, a csaták „post mortem” helyszínei. Furcsa háborús művészet volt ez, a vezérkari tisztek akadémikus portréival, de amúgy hősök nélkül, inkább passzív, mint cselekvő katonatömegekkel, fáradt lovakkal, sáros utakkal, csupasz fákkal, varjakkal, üres, szemetes harcmezőkkel. Az allegorikus ábrázolások között csakhamar feltűnt a kaszás halál, s vágtatni kezdtek az Apokalipszis lovasai. Nemcsak a legnagyobbak, Mednyánszky, Vaszary és Nagy István művei közvetítették a háború monumentális értelmetlenségét, a szürke és sárbarna színek árnyalataiba fulladó kilátástalanságát, de tulajdonképpen minden frontot járt művész hasonlóan érezhetett. „Stílusa” tehát nem volt a világháborús művészetnek, de latens üzenete igen.

Némiképp máshogy alakult a hátország háborúval összefüggő vizuális kultúrája. A kelet-erdélyi és észak-keleti határszéltől eltekintve a háború közvetlenül nem érintette a lakosságot, s ezért a politikai vezetés azt remélhette, hogy a propagandagépezet hatékonyan tudja mozgósítani az emberek hazafias lelkesedését, együttérzését és pénztartalékait egyaránt. A fővárosban és vidéken rendezett hadikiállítások, mű-harcterek különféle izgalmakat kínáltak a borzongó, adományokat gyűjtő hölgyeknek s a kalandokra éhes kiskamaszoknak. A polgár egyszerre próbálta bizonyítani hazafias elkötelezettségét s valahogy feledni a háború okozta korlátozásokat. A plakátok szerint legalábbis lelkesen jegyezte a hadikölcsönöket, mikulásbélyeggel támogatta a hadirokkantakat, az erdélyi menekülteket, az Urániában megnézte a tengeralattjárókról szóló filmet, s csak aztán látogatott el az orfeumba. S a fronton harcoló katona? Lelkesen kapkodott a kiváló „Szanitéc” tetűpor után (tábori csomag, 1 korona). S akkor sincs veszve minden, ha elvesztette valamelyik végtagját: Csabai Ékes Lajos és Ékes Árpád plakátján (a kiállítás talán leghátborzongatóbb darabján) zord arcú, katonasapkás, de népviseletbe öltözött székely suhogtatja kaszáját a táj fölé magasodva – mindezt a művégtaggyártás legújabb eredményeinek köszönhetően.

Egyszóval lehet, hogy sokan lelkesedtek kezdetben a békeidők posványát felváltó, új erkölcsi kihívást ígérő háborúért, ám a korszak hivatalos és nem hivatalos művészete, sőt némiképp még a propagandája is a kiábrándulást, pontosabban az elhúzódó harcokba, szenvedésekbe való belefásulást tükrözte. S az ilyen „minden mindegy”-állapotokból csírázhatnak ki forradalmak és ellenforradalmak…

Külön kell szólni Balázs Eszter katalógustanulmányáról. A világháborúról szóló történeti narratíva az utóbbi évtizedekben kezdett differenciálásának minden eddiginél teljesebb magyar nyelvű összefoglalója. Hiszen nem kell tagadni, a történelem hivatalos verzióját sokáig kizárólag a győztesek szemszögéből írták. Eszerint 1914–18 között a liliom-ártatlanságú antant hatalmak álltak szemben a vérengző germán és K.u.K.-fenevadakkal. Utóbb azért kiderült, hogy a francia nacionalizmus semmivel sem volt kisebb intenzitású a németnél. Ne beszéljünk most a nemes egyszerűséggel „boche” (a németek francia gúnyneve) mételyként minősített kubizmusról, a gyanakvással szemlélt francia és letelepedett művészek (Matisse, Dufy, Picasso) erőltetett, gall kakasos próbálkozásairól, Léger és Marcoussis kamuflázs- (katonai álcázás) vállalkozásairól, Malevics ellenséget kaszáló katonamuzsikjairól. Nem is beszélve arról, hogy a cenzúra talán a militáris Németországban volt valamivel liberálisabb.

Nem kell persze mosdatni a szerecsent: Meier-Graefétől Worringerig eleinte sokan hittek a német kultúra határokon is túlnyúló fölényében, de a háborút kezdetben megváltásként üdvözlő német művészek nagy része hamarosan kiábrándult a lövészárkok övezte hazafiságból. De el kell mondani, hogy a „gyűlölet vetése”, függetlenül a frontok két oldalától, epidémikusan terjedt tova szerte Európában, s ha túlzás is az „írástudók árulásáról” (Jjulien Benda) beszélni, az értelmiségiek és a művészek közül a megfontolt gondolkodás és tudás helyett túl sokan és túl gyorsan tettek téteket a meggondolatlan, reflektálatlan cselekvésre. Döntésük következményei máig érezhetők…

Print Friendly