Chilf Mária átmeneti tárgyai

Viltin Galéria, 2014. XII. 10–2015. I. 20.

Debreceni Boglárka

Chilf Mária: Családi album 05, 2014, fotórajz, 30x42cm

Chilf Mária: Családi album 05, 2014, fotórajz, 30x42cm

Chilf Mária egy manapság ismét aktuális, aktuálissá tett kérdéskört jár körül. Kiállítása elgondolkodtat bennünket a magyarság fogalmáról, arról, hogy vajon tematizálható-e, illetve milyen módon, hogy ki a magyar? Egyáltalán létezik-e a közbeszédben erőteljesen artikulálódó „igazi magyar” kategória? Mit jelentett magyarnak lenni a múltban, és mit jelent magyarnak lenni a jelenben? Hogyan éljük, élhetjük meg a magyarságunkat, múltunkat és jelenünket egy adott politikai, társadalmi helyzetben? Egyáltalán, hogyan él(het)ünk? Chilf, miközben felkutatja családja történetét, összekapcsolja a II. világháborúban történt eseményeket a mai történésekkel, párhuzamot vonva a múlt és a jelen, a személyes történet és a történelem között. Az emlékezés, a kollektív és az individuális emlékezet metodikájáról, összefonódásairól és eltéréseiről, megnyilvánulási formáinak a „propagandabeszédtől” való különbözőségeiről az elmúlt évtizedekben számtalan művész és társadalomtörténész elgondolkozott már, az egyedi esetek, a mikrotörténeti összefüggések azonban mindig új megvilágításba helyezik az eseményeket, új kontextusokat, összefüggéseket tárnak fel.

Chilf Mária véletlenül talált rá témájára, már ha léteznek véletlenek. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a téma talált rá, egész pontosan egy díszmagyar ruha, aminek története volt, van. Chilfet egy művészettörténész ismerőse kereste fel idén februárban azzal, hogy letétbe kívánnak helyezni egy díszmagyar öltözetet a Magyar Nemzeti Múzeumban, amely a marosvásárhelyi illetőségű Chilf Miklósné tulajdonát képezte az 1940-es évek elején. Egy gyermekkora óta nála levő fénykép alapján ekkor Chilf felismerte, hogy nemcsak név- és korbeli egyezésről van szó, a múzeumnak felkínált viselet azonos nagymamája eltűntnek hitt ünnepi ruhadarabjával. A művész ekkor arra is rádöbbent, hogy két másik tárgy, ami a felvételen megjelenik, szintén váratlanul talált rá az elmúlt évek során. A falikárpitot, mely előtt nagyanyja látható, nagyapja halála után örökségként kapta meg a papa második házasságából származó utódaitól, a kis, félhold alakú, brillekkel kirakott török gyűrűt pedig nagyanyja második férje, mostohanagyapja juttatta el hozzá, mondván, ez őt illeti. Így tehát, az összefüggéseket látva és keresve, Chilf Mária meglátogatta azt a hölgyet, aki letétbe kívánta helyezni a ruhát.

Márta néni, a Balassagyarmaton élő idős asszony, beszélgetéseik során, az elkövetkezendő időszakban rengeteg érdekes történetet osztott meg vele a 40-es évekbeli marosvásárhelyi viszonyokról, a hadapródiskoláról, ahol édesapja intézőként, a művész nagyapja pedig munkaszolgálatosként dolgozott, az iskola 44-es menekítéséről, ami az orosz katonák bevonulásával állt összefüggésben, Bergen-Belsenről, ahová elkerültek, a szülei a Chilf családdal való kapcsolatáról, a család által rájuk bízott tárgyak kalandos útjáról. Ennek az elbeszélésnek a részletei hallhatók a kiállításon. Mivel a történetnek számtalan homályos pontja volt, a művész fényt kívánt deríteni a számára és informátora számára hiányos tényekre, háttérinformációkra. Az elmúlt hónapokban utána járt az erdélyi zsidók gettósításának, a hadapródiskola történetének, kutatásokat végzett a berlini Topografie des Terrorsban, valamint elhozta a gyerekkorában Berlinbe disszidált édesapjánál lévő családi dokumentumokat: leveleket, fényképeket, bizonyítványokat, okiratokat. Számára a nyomozás nagy meglepetéseket tartogatott, hiszen családja eltagadta a zsidó szálat, mintegy két évvel korábban hallott erről először édesapjától, és keveset tudott a zongoraművész nagymamájáról is, aki még jóval születése előtt, fiatalon elhunyt az 1950-es évek közepén.

A Viltin Galéria nagyterme a kutatás egyes stációit, az emlékezés és a feldolgozás folyamatát mutatja be. A galéria ablakára felkasírozott vonatfotó – marhavagonokkal és szögesdrótokkal – az időutazást, az ismeretlen és kegyetlen tájakra való utazást, a névtelenséget és a láthatatlant egyaránt jelképezi. A terem egyik falán a Bergen-Belsent is megjárt, fent említett falikárpit jelenik meg, melyen a nagymama és a nagypapa, a „zsidó” és az „őskeresztény” fotórajzai kapnak helyet, mellette a családi fotók egyes darabjait, illetve a Horthy Miklós marosvásárhelyi bevonulását megörökítő, Kelet felé című videófelvétel képkockáit felhasználó, dobozkeretekben elhelyezett képek kerültek bemutatásra. A másik falon egy, a nyomozói irodák falait imitáló installáció látható: régi fényképek, dokumentummásolatok, térképek, jegyzetek, post-itok zsúfolt egyvelege próbál eligazítani bennünket a múlt útvesztőiben, feltárva az „igazsághoz” vezető út, a nyomozás egyes tényeit, részleteit. A tényszerű adatokat a művész a családi eseményekkel állítja ehelyütt párhuzamba, megjelenik például, hogy 1944. május 4-én 6000 embert gettósítottak Marosvásárhelyen, míg egy nappal később nagyapja hivatalos levelet kapott, hogy mivel felesége őskeresztény, a lányát keresztény hitben neveli és házasságát megelőzően áttért a keresztény hitre, valamint rendszeresen gyakorolja új vallását, nem kötelezhető arra, hogy gettóba vonuljon és viselje a sárga zsidócsillagot. Mivel a legtöbb kitett irat, jegyzék, fotó másolat, a rétegek egymásra rakódásának érdekes, mégis egyéni folyamatának lehetünk szemtanúi, a dokumentum dokumentálása dokumentálásának. Átfedések, beolvadások, átsejlések, melyek valahol természetes, hogy idővel bekövetkeznek, mégis külső beavatkozásnak köszönhetőek.

A galéria kistermében egy videó látható, ami az útkeresésről szól. Chilf Mária nagyanyja ruhájába, díszmagyarba öltözve bolyong Budapest utcáin. Körutat tesz, az otthonától indul, átmegy a Szabadság hídon, eljut a Gellért térre, a Gellért Szállóhoz, ahol Horthy, bevonulása után, 1919. novemberében főhadiszállását ideiglenesen berendezte. Csomagokat cipel, villamosozik, elsétál a Vásárcsarnok mellett, a Kálvin térről a Ráday utcára kanyarodik, majd magyar ételeket, italokat hirdető, kockásabroszos helyek mellett elhaladva végül visszatér kiindulási pontjához, a Lónyay utcához. A zenei aláfestésben egy, a (szintén) zongorista nagyapa által komponált zenedarab részletei hallhatók.

A kiállítás címe: Átmeneti tárgyak. A cím beszédes, mert a pszichológiában használt fogalomra utal, a vigasztárgyra, amely más néven átmeneti tárgy, és amely a gyermeki önállósodás, a szülőtől való leválás eszköze, ugyanakkor a megtapasztalásé is, mivel a gyermek ennek segítségével érzékeli, hogy neki is van hatalma a világ, legalábbis a világ bizonyos szegmense(i) felett. Átmeneti tárgyhoz azonban a gyermek csak akkor képes ragaszkodni, ha korábban erős kötődés alakult ki közte és a gondozója között. Az útkereséshez tehát stabil gyökerek kellenek.

Print Friendly