Heritesz Gábor retrospektív kiállítása

Nemes János Művelődési Központ, Hosszúhetény, 2015. I. 31-ig

Kozák Csaba

A kiállítás címe – Eddig – már jelzi, hogy válogatást láthatunk Heritesz Gábor szobrászművész életművéből, hiszen a tárlat fogadó műve 1972-ben készült, míg a záró darab idén datálódott. A retrospektív – ami a Munkácsy-díjas művésznek Budapesten is kijárna – azért került megrendezésre Hosszúhetényben, ebben a csupán három és fél ezer lakosú településen, mert a művész több mint két évtizeddel ezelőtt a Pécs közelében levő Kisújbányára költözött. Még fővárosi lakosként Heritesz a nyomdászmesterséget – ami ugyanúgy precizitást és szakmai fegyelmet igényel – hagyta oda a szobrászatért. 1968 óta kiállító művész, 1974-től pedig kizárólagosan a plasztika lehetőségei érdeklik. Mesterének tudhatta Laborcz Ferencet, majd Csiky Tibor munkássága is hatott rá. Útja a természeti, organikus formák ábrázolásán és parafrazeálásán át vezetett a minimal art puritánságával átitatott újkonstruktivizmus felé. Az alapok után váltott: ami hajlott/görbült, azt kiegyenesítette, a kanyargó vonalból vertikálist-horizontálist-diagonálist konstruált, a síkot a térbe hajtogatta, rálelt a kockára, a téglatestre, a hengerre, a hasábra. Mindezeket papírban, fában, fémben kivitelezte, ugyanazt a gondolatot más-más matériában valósította meg, majd az elemeket (például az immáron klasszikus fűrészbakokat) sorozattá rendezte.

Heritesz Gábor: Ártéri erdő, 1975 diófa, 40x40x50 cm

Heritesz Gábor: Ártéri erdő, 1975 diófa, 40x40x50 cm

A szigorúan válogatott és szerkesztett anyagot a térben átlósan terítette ki; ez a feszültség bemozgatta és újraértelmezte a teret. A Bonyhádi Művésztelepen készült Borsó (1972) a kiállítás legkorábbi darabja. Erő és dinamizmus sugárzik ebből a műből, szinte érezzük, ahogy a gömbök szétfeszítik és megrepesztik a maghéjat, ahogy azok a burokból próbálnak szabadulni. Az 1975-ös Ártéri erdő 4×4-es osztású. A kuglibábukra hasonlító elemek a fa morfológiáját szimbolizálják/sematizálják. Egy szimmetriatengelyen feleződnek, tükröződnek, az áradó víz felszínére utalva. Itt már erősen érezhető a konstruktivizmus hatása, a szerkesztés szigora. A 2002-es Első negyed és Második negyed már egyértelműen az újkonstruktivizmus szellemiségében készült. A művész a kockát nem csonkolja, hanem újraértelmezi. A sarkokból szeleteket vág ki, így a „sérült” felületeken háromszögek, négyszögek, trapezoidok rajzolódnak ki. Ezáltal a kocka nem kevesebb, hanem több lesz, hiszen a felszíne megnagyobbodik, a statikus test mozgásba lendül. (Érdemes megjegyezni, hogy a második elem fáját még Laborcztól kapta, ami nagy gesztus volt a mestertől, hiszen a faanyag a két háború közötti időből származott.)

A 2006-os, sárgarézből készült Utolsó vacsora szimbolikája egyértelmű: a tizenkét apostol üli körbe az asztalt, illetve Jézust. A tanítványok kockái mind-mind különböző karakterekre utalnak, hiszen más és más a felszínük, míg Krisztus kockája hibátlan; övé a teljesség. A falra helyezett Alaprajz (2007) című műre változatos anyaghasználat jellemző, van itt krómacél, sárga- és vörösréz, rozsdás vas. A munka egyszerre utal egy konkrét építészeti alaprajzra, míg felülnézetből a 3D-s munka egy félkész makettet sejtet, melyben megtalálhatjuk egy leendő ház falait, szobáit, nyitott és zárt tereit, miközben az objekt krómacél tükrébe nézve megpillanthatjuk magunkat, az építő, teremtő embert. A 2008-as Otthon és Augusztus című munkák nem véletlenül kerültek egymás mellé. A plasztikák főleg fekete dióból (más néven amerikai dióból) készültek, strukturáltságuk pedig hasonló, bár az egyikbe egy piciny vasfa kocka is be lett építve. A művek harmincfokos szögben vannak megdöntve, malomkőre hasonlító fatestükbe pedig más-más méretű kockák vannak applikálva. A téglatestek többször áthatolnak a kerek szeleteken, hogy alul a saját talpukra támaszkodva tartsák egyensúlyban a kompozíciót. A felszín változatos ritmikája forgást, rotációt sugall. Olyan, mintha ősi megalitok kereszteződnének csészealjakkal. Az Egy pont és annak a többszöröse a térben (2010) korrekt cím. Ez a kéttáblás munka szintén négyféle fémből van komponálva. Ez a következetes anyaghasználat visszatérő utalás lehet a fénylő évtizedekre és az elmúlásba hulló évekre. A különböző méretű kockák itt is pulzálnak, billentyűkként ritmizálnak, síkban és térben terjeszkednek, egymásba olvadnak és egymás testéből szakadnak ki. A geometrikus absztrakció lélegzik. A 2011-es Önéletrajz az, ami. A szobrászi pályafutás síkban és térben elmesélve: tele átlókkal, kereszteződésekkel, az ismeretlenben megtett, látszatra hiábavaló etapokkal. Két krómacél kocka kommunikál. Két struktúra, melyek zárt világukból nyújtogatják ki csápjaikat, antennáikat. A rétegelt, fénylő fragmentumok egymást éltetik, míg legvégül egymásba kapcsolódnak. A kaotikus építkezés rendet vág önnön világában. Az Emlékezés J. A.-ra (2012) fali objekt hármas értelmezéssel bírhat, hiszen Heritesz vagy egykori kollégája, Joláthy Attila előtt tiszteleg, vagy József Attilához intézi hommage-át, vagy éppen mindkettőhöz. Ennek a kilenctáblás domborműnek a felszínére szintén kockák vannak telepítve. Az érdekes az, hogy minden egyes kockának megvan a maga szilánkos vájata, medencéje, melyek nem igazán passzolnak az adott kubus méretéhez, hiszen lötyögnek azokban. Nem tudnak pontosan illeszkedni. Az egyik megfejtés, hogy a fenti művészek ugyanígy nem tudtak illeszkedni, nem tudtak megfelelni az adott kor társadalmi, kultúrpolitikai elvárásainak.

A 2013-as, tölgyből készült Hidegfront karcosan, zúzmarásan építkezik. Az öt kockából álló sorozat minden darabja fagyott, sérült, felületüket mintha jégcsapok karcolták volna, a tél ékeket vert testükbe. A kocka tökéletes szépségét megkérdőjelezi a mindent felülíró idő. A legfrissebb mű pedig az 1:√2. Heritesz idei munkája a konstruktivizmus továbbéléséről szól, ami immáron parthenogenezissel, azaz szűznemzéssel szaporodik, hiszen a kocka egyik sarka úgy nyílik ki, hogy két kisebb kocka sarjadjon ki belőle.

Print Friendly