Salvatore Ferragamo híres cipői

P. Szabó Ernő

 

Salvatore Ferragamo Katherine Dunham táncosnővel 1949-ben

Salvatore Ferragamo Katherine Dunham táncosnővel 1949-ben

Aki végigjárta már egyszer is a körutat a Piazza Michelangelótól leereszkedve az Arno partjára, az Ospedale degli Innocentin, a Santa Maria Novellán keresztül a Duomóig és a Piazza della Signoriáig s onnan a Ponte Vecchión át, a Palazzo Pittit érintve újra a Piazza Michelangelóig, az tudja, hogy igaza volt az egykori cipészmesternek, Salvatore Ferragamónak (1898–1960), amikor egy egész életet szánt a tökéletes cipő titkának a megfejtésére. Nem csak keresett, talált is, olyannyira, hogy kegyeiért világhírességek vetélkedtek. Készített cipőt Marlene Dietrichnek és Greta Garbónak, Anna Magnaninak és Madonnának, a windsori hercegnőnek és Marilyn Monroe-nak,  így joggal írhatta le: „az én cipőimmel az emberek máshogyan érzik magukat, szenvedés nélkül képesek járni. Ez a cipő legfontosabb feladata – így hát boldogok. Ez a felfedezés az – nem a stílus, a design vagy a kézműves kivitelezés, de azoknak a százaknak, ezreknek a komfortérzése, akiknek cipőt csináltam – amellyel megalapoztam a szerencsémet.”

Óriási karriert futott be a 14 gyerekes avellinói családban született Salvatore, aki már 9 évesen elkészítette az első lábbeliket lánytestvéreinek, s aki 1914-ben emigrált Bostonba, hogy hamarosan megkezdje anatómiai stúdiumait a Kaliforniai Egyetemen az emberi láb titkainak megismerésére. Már jó nevű mesterként tért vissza Amerikából a harmincas években Firenzébe, ahol sikerei tovább folytatódtak. Az általa megalapozott cég ma Itália fontos brandjei közé tartozik, divat nagyhatalommá vált, amely 2013-ban alapítványt hozott létre fiatal divattervezők támogatására, s amely immár két évtizede múzeummal emlékezik az alapítóra az általa még az 1930-as években megvásárolt, Firenze belvárosában álló Palazzo Spini Feroniban.

Ebben a múzeumban látható április 15-ig az Equilibrum – Egyensúly című kiállítás, amelynek alapkérdése természetesen arra az egyensúlyra vonatkozik, amely állás, járás, különböző mozgásfolyamatok során meghatározza az egyén helyzetét, amely azonban természetesen távolról sem csak anatómiai vagy éppen lábbelikészítési szempontból szemlélve izgalmas, hanem a művészet történetét, illetve jelenét illetően is. Ennek megfelelően antik görög és etruszk plasztikáktól kezdve Dante Isteni színjátékának Botticelli készítette illusztrációin át egészen Bill Violáig terjed a kiállításon megidézett művek, alkotók sora, a kölcsönzők között nem kisebb múzeumokat találunk, mint az Ermitázst, az Uffizit, a Musée d’ Orsay-t, s a felsorolást folytathatnánk tovább, ahogyan a nagy nevekét is Picassótól Fernand Légeren, Paul Kleen és Marino Marinin keresztül Bruce Naumannig.

Alberto Giacometti: Kötéltáncos, 1943

Fernand Léger: Cirkusz, 1950

 

A kortársaknál persze érdemes megállni, hiszen például Bill Viola 2013-as Inner Passage című videója, amelyet Richard Longnak, a land art vitathatatlanul legnagyobb mesterének szentelt, a természeti jelenségek és a művészi teremtés párhuzamát érzékelteti, azt a folyamatot írja körül, amelynek során a különböző anyagokból, töredékekből esztétikai kategóriákkal értelmezhető mű születik. Marina Abramovic Shoes for Departure című, ametisztből készült 1991-es munkája viszont a természeti képződmény, a féldrágakő tartósságát, tökéletességét és az emberi egyensúly törékenységét állítja szembe egymással. Másik, Ulay-jal közös munkája, a kínai nagy falon forgatott The Lowers, The Great Wall Walk (1988-2010) egyszerre szól egy emberi kapcsolat lezárásáról és a különböző kultúrák közötti nyitás szándékáról.

Indulásként egy több millió éves kapcsolatot villant fel a tárlat, az előember 3,6 millió évvel ezelőtti, Afrikában tett első lépéseitől 1969-ig, amikor ugyanaz a mozgássorozat a Hold felszínén ismétlődött meg. A kettő között Eadweard Muybridge képsorai kerültek a falra, amelyek a történeti korok helyett az emberi életkorok mozgásformáit ábrázolják, megmutatva a mozgás valódi mechanizmusát, járás, futás és ugrás közben. Külön termet szentel a kiállítás a cirkusz hőseinek, az akrobatáknak, kötéltáncosoknak, akinek alakja a XX. század elejétől, Pablo Picasso műveitől kezdve Gino Severini, Paul Klee, Fernand Léger, Marino Marini, Georges Rouault művein át egészen Giulio Paoliniig, s akiknek együttesét Alexander Calder maga hajlítgatta drótból készült figurák együttesével, az ezekkel előadott (báb)színházi produkciókkal idézte meg.

Egy másik teremben a XX. század híres személyiségeinek a járását ábrázolják a képsorok Benito Mussolinitól Adolf Hitleren és Joszif Sztálinon át Teréz Anyáig, Margaret Thatcherig. A kiállítás utolsó termében látható művek újra csak egyrészt különböző történelmi korszakokat kötnek össze, másrészt a mozgás és a mozdulatlanság állapotának a szembesítésével igyekeznek megteremteni azt az egyensúlyi állapotot, amely a harmonikus emberi létezés alapfeltétele. A bejáratnál a Kr.u I. században született, táncoló menádokat ábrázoló márvány relief, amely olyan nagyságokat inspirált, mint Raffaello és Canova, a terem közepén a pop art egyik legnagyobb mestere, George Segal akrobatája, amelyet Edgar Degas, Auguste Rodin, Antoine Bourdelle, Marino Marini és Joan Miró plasztikái vesznek körül. Ha hamarabb nem, ennek a műegyüttesnek a láttán biztosan eszünkbe jut a szállóige: Suszter, maradj a kaptafánál! Vagy inkább mégsem?

Lewis Hine: Icarus az Empire State Building tetején, 1931

Lewis Hine: Icarus az Empire State Building tetején, 1931

Equilibrum, Firenze

Museo Salvatore Ferragamo

2015. április 15-ig

 

Print Friendly