Kortárs magyar üvegművészet, 2014–2016

HuGlass 2014, B55 Galéria, 2015 I. 9-ig; Üvegszobor Project 2014–2016, Erdész Galéria, Houston, Laguna Beach, Palm Springs, Hamptons, New York, Miami, San Francisco, Velence

Andor Anna

Kiállításbelső Lukácsi-művel Lukácsi László:  Bronz legyező, 2013,  laminált, csiszolt, savazott  tükör és üveg, 55 cm

Kiállításbelső Lukácsi-művel Lukácsi László: Bronz legyező, 2013, laminált, csiszolt, savazott tükör és üveg, 55 cm

 

Két éven belül másodszor rendezett nagyszabású kiállítást a Magyar Üvegművészeti Társaság Budapesten, a Falk Miksa utcában, illetve annak „vidékén”. Míg a 2012-es bemutatónak a Qualitas Galéria, addig a mostaninak a Balaton utcában lévő B55 Galéria adott otthont, a házigazda szerepét pedig Erdész László, a szentendrei Erdész Galéria tulajdonosa vállalta, aki már a korábbi években is rendszeresen bemutatta a kortárs magyar üvegművészet néhány képviselőjének a műveit, s aki az idén is folytatni kívánja az Egyesült Államokban tavaly elindított kortárs magyar üvegművészeti kiállítássorozatot.

Ezzel, úgy tűnik, az üvegművészetben is érezhető válság néhány esztendeje, illetve a két évvel ezelőtti biztató újrakezdés után valóban újra folytatódnak, tovább gazdagodnak azok a nemes tradíciók, amelyek a magyar üvegművészet 19-20. századi történetéhez kötődnek. Magyarországot sosem emlegették az üvegművészet legfontosabb központjai között, de kevesen tudják, hogy például bár az irizáló-lüszteres üveg ugyan az amerikai Louis Comfort Tiffany nevéhez fűződően vált világhírűvé, feltalálója azonban nem volt más, mint egy magyar orvos, természettudós, Pantocsek Valentin Leó (1812–1893), aki az 1840-es években dagerrotípiával, az 50-esekben fotográfiával is sikeresen kísérletezett, s aki az üveggel először az utekaci, majd 1848-tól a Nógrád megyei zlatnói gyárban foglalkozott. Találmányát 1856-ra kísérletezte ki, s 1862-ben a londoni, 1873-ban a bécsi világkiállításon mutatta be. Az üvegművészet tradícióit olyan jeles mesterek vitték tovább, mint például Sovánka István, Róth Miksa, a második világháború után pedig egy olyan alkotónak köszönhetően indult meg a középszintű üvegtervezői képzés, mint a 30-as években a Bauhausban tanult Báthory Júlia. Az Iparművészeti Főiskolán a díszítőfestő szakon 1953-tól tanítottak üvegfestést, a Szilikát Tanszéken 1965-ben hozták létre az önálló üveg szakot, a tanszéket vezető Z. Gács György művészi és pedagógiai tevékenységének köszönhetően egyszerre ismerték meg a hallgatók az üveg építészeti, iparművészeti alkalmazását és az autonóm képzőművészetben való megjelenésének a lehetőségeit. Ebből a szempontból nagy szerepe van annak is, hogy 1968–1974 között itt kivitelezték Schaár Erzsébet és Vilt Tibor üvegszobrait.

A kortárs magyar üvegtervezés máig meghatározó alkotói ebben a művészi-szellemi környezetben formálódtak, közöttük például Bohus Zoltán szobrászművész, aki egy galériás számára egy alkalommal e szavakat vetette papírra: Light makes Life – a fény éltet ad –, s aki 2006 augusztus-szeptemberében a budapesti Iparművészeti Múzeumban rendezett retrospektív kiállításának a következő címet adta: Fényterek. Az első 40 évem. Nos, az „első negyven év” s a magyar üvegművészet más képviselői, a magyar stúdióüveg-mozgalom kialakulása számára a másik döntő lökést az 1960-as évek elején elindult amerikai stúdióüveg-mozgalom adta, amely itthon is tudatosította, hogy az üvegművész a gyáraktól függetlenül, saját műhelyében is magas szinten gyakorolhatja mesterségét. Hogy ez a magyar alkotóknak hogyan sikerült, azt jól bizonyítja az az immár több mint harmincöt éves esemény, amikor is az egyesült államokbeli Corning Museum of Glass 1979-es kiállítására beválogatták Bohus Zoltán Térspirál II. című, ragasztott, réteges üvegplasztikáját is, egy amerikai szaklap pedig a kiállított 270 mű közül besorolta a tíz legfontosabb alkotás közé, de ott voltak a legjobbak között Katona Erzsébet, Mészáros Mari és Vida Zsuzsa művei is. 1984-ben Londonban Bohus Zoltán, Buczkó György, Kertészfi Ágnes, Lugossy Mária műveiből rendeztek tárlatot Új magyar üveg címmel, a magyar üvegművészet képviselői ezektől az évektől kezdve fontos szereplőkké váltak a kortárs nemzetközi üvegművészet színpadán, s máig is azok. Immár több mint négy évtizede például, hogy megrendezik a nagyszabású üvegművészeti kiállítást Detroitban, amelyen nyolcvan-száz művész vesz részt. Közülük ötven-hatvan az amerikai, a fennmaradók között volt olyan, hogy öten képviselték Magyarországot (Bohus Zoltánon és Lugossy Márián kívül, akik 1986 óta állítottak ki a tárlaton, M. Tóth Margit, Lukácsi László és Borkovics Péter), ami mindenképpen a magyar üveges iskola szép eredményének nevezhető. Hasonlóképpen az is, hogy 2008 októberében az üveg szak hallgatói állíthattak ki a strasbourgi városházán két francia főiskola növendékei társaságában, sőt több kiállított művüket meg is vásárolták. A legutóbbi években elsősorban talán Lukácsi László ismétlődő nagy nemzetközi sikerei Japánban, az Egyesült Államokban, Németországban bizonyítják a kortárs magyar üvegművészet energiáit.

Az említett országokban az üveg műalkotásoknak komoly gyűjtőkörük is van, a médiának ugyanis sikerült olyan hangulatot keltenie, hogy a műtárgyakba való befektetés jó dolog, ezért ott vásárolják az üvegplasztikát. Ami az üvegművészet itthoni helyzetét illeti, nemcsak a gyűjtő, a műbarát, a műértő kevés, de a köztéri művek és a közönség közötti párbeszéd sem indult meg. Ahogyan Bohus Zoltán fogalmaz, az „üveg nyelvét” ma is méltatlanul kevesen ismerik, használata nem vált általános igénnyé. A rendszerváltozás utáni évek fejleményei között volt jó néhány biztató, hiszen 1991-ben a bárdudvarnoki Goszthonyi-kúriában megindultak a nemzetközi találkozók, s 1996-ban megalakult a Magyar Üvegművészeti Társaság, elindult az Üvegpiramis Galéria. Ez azonban néhány év után megszűnt, több üveggyár, például a tokodi, a salgótarjáni és a parádi is bezárt, noha ezek korábban a művészeti kísérletezés terepét is jelentették, az ajkai gyárban például a 80-as évek közepén, a 90-es évek elején is szerveztek szimpóziumokat.

Az előrelépések és megtorpanások váltakozása közepette üvegművészek generációi nőttek fel, s állítanak ki együtt a magyar Üvegművészek Társasága kiállításain, vagy mutatkoznak be kisebb csoportos vagy egyéni bemutatókon. A B55 Galéria tárlatán a társaság majd félszáz tagjának nyolcvannál több munkája szerepelt, kivételes alkalmat jelentve arra, hogy az érdeklődő generációk közötti kötődéseket, az egyes üvegművészeti technikák, eljárások iránti érdeklődés folyamatosságát, illetve változásait, a funkcionális üvegtárgyak és az üvegszobrászat közötti egyensúly alakulását, a figurális és a nonfiguratív üvegplasztikák arányát érzékeljék. Smetana Ágnes irizáló, növényi motívumokból épülő tárgyai például egyszerre kapcsolják a kortársakat a magyar üvegművészet 19. századi hagyományaihoz és a fúvott üveg sok évszázados tradícióihoz, ahogyan L. Szabó Erzsébet, Lendvai Péter, Pattantyús Gergely, Soltész Melinda és James Carcass is fúvott üveggel van jelen a tárlaton. Az első generáció egyik meghatározó mestere, Vida Zsuzsa Hatás-ellenhatás című plasztikája ragasztott és fúvott üveg, mintegy összekötő láncszemet jelent a kiállított művek másik nagy csoportjával, a ragasztott, csiszolt, polírozott üvegekkel. Ezek sorát Bohus Zoltán Rétegek és Sarki fény című plasztikái indítják, Botos Péter Két ékje, Gáspár György White hole-ja, Lukácsi László Bronz legyezője, Polyák János Kiterjedés V.-je, Szőke Barbara Híd I–II.-je, Virág Hajnalka Space Trafficja folytatja, és a legfiatalabb kiállító, az 1991-es születésű Ábel Tamás 4000 gr tolerance-sza zárja le. A sor azonban csak látszólag ilyen egyszerűen kapcsolódó láncszemekből áll, hiszen az alapvető technikai jellemzőkön túl mindegyikükre egyéni megoldások jellemzőek. Technikája szerint ide tartozik például, de indíttatása, formavilága alapján alapvetően „különutasnak” mondható Füri Judit 1943 nyarát megidéző szobra.

Hasonló a helyzet a formában vagy kemencében összeolvasztott üvegek (Kecskés Krisztina, Kertészfi Ágnes, Melcher Mihály, Varga Gyöngyvér, M. Tóth Margit, Sipos Balázs, Virág Hajnalka), illetve az öntött (Jegenyés Jusztin, Varga Dóra) és az öntöttet betonnal ötvöző művek (Szilágyi Csilla) és a rogyasztott alkotások (Homoki Anikó, Birgit Köblitz) esetében is. A különböző, síkban megjelenő alkotások pedig kötődhetnek az ólmozott üveg hagyományaihoz (Thomai Ioannidou, Hefter László), megjelenhetnek faliképként (Dárday Nikolett, Németh Hajnal, Kórodi Zsuzsanna, Czebe István). László Kyra térben függesztett hajlított üvege egyensúlyi viszonyokat elemez, Buczkó György melegen alakított üvegből formált Függőónt.

Hogy azután a látogatót inkább Gonzáles Gábor hajlított, savazott üvege, A tenger azúr hulláma, esetleg Sipos Balázs, M. Tóth Margit plasztikáinak finom humora vagy Edőcs Márta „titkos” technikával üvegtörmelékből készített tálainak finomsága, Birgit Köblitz anyagtársítása, Lendvai Péter maszkjainak titokzatossága, Biliczki Ágnes, Barabos Anita, Farkas Vajk, Homoki Anikó, Kertészfi Ágnes műveinek anyagszerűsége ragadja meg? Erre a kérdésre nehéz felelet adni. Az üveg köztudomásúan áttetszően tiszta anyag, de képes rá, hogy megőrizze a rábízott titkokat.

Print Friendly