II. Egri Országos Akvarell Triennále

Kepes Intézet, Zsinagóga Galéria, Eger, 2015. III. 15-ig

Révész Emese

Chilf Mária:  Lak, 2011

Chilf Mária: Lak, 2011

Akvarell! 2011-ben a londoni Tate Gallery nagyszabású kiállításon mutatta be az angol akvarellfestészet elmúlt fél évezredét, a kora középkori kódexektől, a reneszánsz botanikai illusztrációktól, a 18. századi topografikus tájképfestészet nagymesterein, Thomas Girtin és Turner festészetén át a kortárs akvarell olyan fenegyerekeivel zárva az áttekintést, mint Anish Kapoor vagy Tracy Emin.1 A fanyalgók mondhatják erre, hogy no persze, az angoloknak könnyű, hiszen ott az akvarell a felvilágosodás óta a nemzeti festészet megbecsült és kiemelt ága. Pedig nekünk sem lenne szégyenre okunk. Ha képzeletben bejárnánk a magyar akvarellfestészet történetét bemutató reprezentatív tárlatot, akkor az olyan klasszikus mesterek vedútáival indulna, mint Barabás Miklós vagy Libay Károly Lajos, majd teremről teremre járva a magyar festészet legszebb, akvarellbe oldott fejezetei következnének: Szőnyi István, Vaszary János, Ámos Imre, Gadányi Jenő, Bene Géza, Bornemissza Géza nevével, majd zárásképp olyan kortársakkal, mint El Kazovszkij, Ujházi Péter, Bukta Imre vagy Roskó Gábor. Aki a felsorolt nevekhez képzeletben műveket is társított, annak szemernyi kétsége sem lehet arról, hogy a magyar akvarellfestészet bátran állná a versenyt az angolokkal.

Tegyük hozzá mindjárt, hogy ez a nagyszabású történeti áttekintés valamilyen formában már megvalósult, igaz szakaszosan tördelve, időben elhúzódva, de az egri akvarell biennálék kitartó szemlélői előtt már lepörögtek e történet legfőbb fejezetei. Mondhatnánk úgy is, hogy Egerben már felvázolták egy jövendőbeli magyar akvarelltörténeti kiállítás szinopszisát. Az 1968-ban indult egri kiállítások sorozatának már második tárlatán, külön szekcióban szerepeltek Bornemisza Géza vízfestményei, s azóta a biennále minden alkalommal felvállalt egy-egy történeti kísérő tárlatot is. (Ezúttal Radnóti Miklósra emlékeznek, korábbi illusztrációkkal és kortárs reflexiókkal.2) Mindeközben az egri kiállítások maguk is történelemmé váltak, hiszen aki majd egykoron a magyar vízfestés históriájának megírására vállalkozik, annak legfőbb forrásai maguk a biennálék lesznek. Katalógusaik éppúgy őrzik a történeti elemzéseket, mint a kortársi értelmezési kísérleteket, miközben a kettő áthatja egymást: a felvázolt történeti kontextus visszahat a jelenre. Így aki ma az akvarellt választja kifejezési eszközül, két évszázados hagyomány részeként helyezheti el magát. Mindez Eger nélkül nem lenne lehetséges: amit a magyar akvarellfestészetről tudunk, azt az Egri Országos Akvarell Biennáléknak köszönhetően tudjuk.

Triennále? Eger a hazai biennálék egyik sikertörténete. Ha felmerül a kérdés, hogy mi indokolja egyáltalán az időközi technikai (műfaji) seregszemlék létét, akkor Eger példája igazolja, hogy az efféle áttekintéseknek döntő hatásuk lehet egy képalkotó eszköz helyzetének újragondolásában. A tárlatok sorát megőrző katalógusokon és az azokra reflektáló recenziókon keresztül kirajzolódik egy technika műfajjá érésének folyamata, kortársi újraértelmezésének története. A biennále születése körül a 60-as évek paternalista kultúrpolitikája bábáskodott, vidéki befogadóhelyek kijelölésével gondoskodva a kellő mértékű decentralizációról, egyszersmind biztosítva a kortárs alkotók szabad (beadásos), ám mégiscsak szelektált (azaz zsűrizett) és látható (s így megfigyelhető) nyilvánosságát.3 Túl a zárójeleken, a technika kellőképpen ártalmatlannak tűnt ahhoz, hogy szabad játékteret nyújtson a kortársak számára. 1968-ban, az első tárlat bevezetőjében Németh Lajos még némi önkritikával állapíthatta meg: „Mintha az akvarell a megüresedett impresszionista látvány utóvédévé vált volna és a művészettel inkább csak műkedvelői szinten foglalkozók menedéke [lenne]”.4 A szervezők vállalt célja épp a műkedvelői, „rajztanári” tradíció levetkőzése volt, a technika „helyzetbe hozása”, bevezetése a legfrissebb kortárs képi gondolkodásba. Az ügy iránt elkötelezett szervezők tudatos témaválasztása, a díjazottak és résztvevők folyamatosan frissülő névsora egy évtized múltán már beteljesítette vágyaikat.5 A hagyományos technikai kereteket és ábrázolási formákat szétfeszítő nyitást bizonyította a hetedik, 1980-ban megrendezett tárlat hívószava: „Az akvarell és határesetei”.

A tárlatsorozatnak is köszönhetően, a 80-as évekre az akvarell ismét a képi kísérletezés kedvelt eszközévé vált, s az egri biennálék a kortárs művészet releváns színtereként működtek. Hivatásuk, változó színvonaluk továbbra is viták kereszttüzében állt, de létük önmagában serkentőleg hatott, már csak a „beszédre bujtogatás” révén is.6 Hiszen a szakmailag is egyre magasabb színvonalú katalógusok bevezetőiben és a kapcsolódó kritikákban művészettörténészek, kurátorok elmélkedtek újra és újra az akvarell képalkotói metódusáról, alkalmanként újradefiniálva, újrapozícionálva a kifejezőeszközt. Mindeközben a befogadó város múzeumának gyűjteményében létrejött az ország legnagyobb és legátfogóbb akvarellgyűjteménye, majd az összefogás platformjaként a kifejezésmód elkötelezettjei a Magyar Vízfestők Társaságát is megalapították.

Kell-e ennél több az efféle seregszemlék igazolására? Úgy tűnik: kell. A művészeti biennálék rendszerváltás óta tartó, tapasztalható felfutása 2007 környékén érezhetően megtört. Az egymásra torlódott, egymással konkuráló rendezvények problémáját a rendezők a három észak-magyarországi seregszemle, a Miskolci Országos Grafikai Biennále, az Egri Akvarell Biennále és a Salgótarjáni Rajzbiennále összehangolásával oldották meg, így 2006 után Eger is triennáléra váltott.7 Ez azonban távolról sem oldotta meg helyzetét: a 2009-ben megrendezett, első Triennálét követően elmaradt a soron következő, így a tavaly decemberben megnyílt tárlat öt és fél év után ad áttekintést a hazai akvarellfestészetről.8 Vitathatatlan szakmai eredményei önmagukban azonban nem teszik automatikusan a nagyközönség számára is vonzóvá. Míg Belgiumban, Kínában vagy Mexikóban az akvarell biennálék széleskörű publicitással kísért, kiemelt jelentőségű művészeti eseménysorozatot jelentenek, nálunk még csak vágyálom, hogy a tárlat kilépjen a múzeum falai közül, és valóban a város, a régió arculatát is meghatározó művészeti fesztivál legyen.

Kortárs. Pedig a két helyszínen felvonuló, csaknem másfélszáz alkotó munkái megérdemelnék ezt a figyelmet.9 Az efféle seregszemlékkel szemben a legáltalánosabb vád, hogy nélkülözik a kurátori koncepciót, így nem többek szalon jellegű névsorolvasásnál. Kétségtelen, a grafikai biennálék kortárs művészeti rangját jelentősen emelné, ha alkalmanként teret adnának egy-egy elismert kurátor válogatásának is. A szubjektív, intellektuális olvasat mellett azonban a szabad beadású művek szemléjének is helye van, amely a jelenkori képalkotás másfajta (kereszt)metszetét nyújtja. Az értelmező struktúrát jelen esetben H. Szilasi Ágota kiváló rendezése teremti meg, amely a világos, levegős (a műfajnak igencsak megfelelő) kiállítótér két szintjén a művek heterogén masszájából világos szerkezetet épített. Márpedig egy technikaközpontú triennále legfőbb hivatása éppen ez: áttekintést nyújtani a médium alkalmazásának uralkodó metódusairól, kirajzolva trendeket, csoportokat, a változások csuklópontjait és irányadó mestereit. Utóbbiak közé tartozik az előző triennále nagydíjasa, Szily Géza, aki szervezőként és alkotóként a műfaj egyik legelkötelezettebb képviselője. Félárnyékban neszező rágcsálóinak világát éppen az akvarell elmosódott, bizonytalan karaktere teremti meg, tele (bal)sejtelemmel, figura és sötétség közti neszezéssel, átmenetekkel, illanó fénnyel és növekvő homállyal.

A most bemutatott művek több mint fele a technika sajátosságaira alapozott absztrakt kompozíció, írásos, gesztusos vagy biomorf formákból kirajzolódó kép. Ilyenek Mészáros István monumentális gesztusfestményei, amelyeken a tekercseken szétfolyó festék megőrzi a vizes alapú pigmentek primer lendületét, egyszeri és szubjektív karakterét. Szemben ezek kirobbanóan közvetlen expresszivitásával, a nonfiguráció meditatív irányát képviselik Szűts Miklós mélyfekete téralakzatai (félúton absztrakció és figuráció között), amelyek éppen az akvarell sajátos anyagszerűsége révén nyerik el egyedi, süppedős textúrájukat.

A művek másik része éppen a vízfesték technikai sokszínűségére támaszkodik. M. Novák András agylenyomatokat idéző kompozícióin a primer gesztus, lenyomat és figuratív embléma rendeződik mustrává. Szintén egyfajta pop artos frissesség jellemzi Mayer Berta talált képeit, figura- és jeltöredékeket használó kompozícióit. Mások az akvarell fogalmához kapcsolódó naiv-dilettáns képalkotás sztereotípiáira reflektálnak, mint Sóváradi Valéria wellness-aktjai vagy Herenyik Zsuzsa népművészeti ihletésű, a műkedvelő képalkotás naiv formaképzését szofisztikált emblémákká formáló kompozíciói. Az akvarell eredendően áttetsző, fényáteresztő karakteréből adódóan kapnak metafizikus jelleget Bikácsi Daniela és Lipták Ágnes téralakzatai vagy Kolláth Zsuzsanna középkori üvegablakokat idéző színstruktúrái. Hasonló monumentális téri szerkezeteket alkotott az Eszterházy Károly Főiskola díját elnyerő Ferenc Réka.

Az idei triennále minisztériumi fődíját és Eger város díját a zsűri két olyan alkotónak ítélte oda, akik akvarellel monumentális, figuratív festményeket alkotnak. Földi Péter vizes pácot használó, jellegzetes, mitikus figurái és Fehér László nagyméretű gouacheportréi élő cáfolatai annak, hogy a vízfestmény feltétlenül valami kicsiny, intim, áttetsző, vázlatszerű képződmény. Ősrégi dilemma ez, miszerint az akvarellel készült kép színes rajz vagy írott festmény. Műveik annak meggyőző bizonyságai, hogy a technika önmagában nem jelent méretbeli vagy akár tematikai korlátot, nem a grafika kiterjesztett érdekköre és nem is a festészet előszobája, hanem autonóm, festői kifejezőeszköz. Az állítás fontos fejezete az akvarell rehabilitálásának. De csak a lehetséges interpretációk egyike.

A másik értelmezés ugyanis nem palástolja, hanem épp kiemeli és alapvető képalkotói stratégiaként használja a technika mediális sajátszerűségeit. Ilyenek Nagy Gábor Fűkatedrálisokból leszármazott Tájképletei, amelyek úgy is felfoghatóak, mint az akvarell évszázados tájábrázolásaira adott válaszok. Csakhogy szemben a vízfesték illanó, atmoszférikus látványélményeket megragadó plein air karakterével, e művek inkább a tájlátvány analízisei, az akvarell változatos kifejezésmódjaiból építkező „technikai szótárak”. És ilyen médiatudatos művek Chilf Mária ágas-bogas fa-televényei, amelyek az akvarell szétfolyásából az irányított véletlen elvén kapnak formát. Álomszerű süppedékeikben bolyongnak emberek és mindennapi tárgyaik, de másként megformálva, egy másik téri és valóságdimenzióból ideszakadt emlékképek gyanánt. Angol és kontinentális akvarell (vizes vagy kötőanyagos) itt kép- és értelemalkotó eszközzé válik, az akvarell választása itt mással nem helyettesíthető tudatos döntés eredménye.

Már önmagában ezért a tanulságért is érdemes volt bejárni ezt a fél évszázados utat.

Jegyzetek

1 Watercolour. Ed.: Alison Smith. Tate Britain, London, Tate Publishing, 2011.

2 A régi zsinagógában bemutatott kísérő tárlat anyagának régebbi illusztrációit a Petőfi Irodalmi Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből válogatták.

3 Révész Emese: Mérlegen a hazai grafikai biennálék. Múzeum Café, 2014/3, 18–25.

4 Német Lajos: [Bevezető] In: I. Országos Akvarell kiállítás. Eger, 1968.

5 Az egri biennálék történetének összefoglalása: H. Szilasi Ágota: Víz-fény-szín-tér. Stílusvariációk egy technikára. Egri Országos Akvarell Biennálé 1968–2004. In: Víz-fény-szín-tér. Eger, 2005, 4–19.

6 A fogalmat Michel Foucault-tól kölcsönöztem.

7 Az utolsó, XX. biennále megrendezésére 2006-ban került sor.

8 Mivel a jelenlegi tárlat átnyúlik 2015-re, visszaáll a triennálék korábban megakadt ritmusa.

9 Az egri Dobó István Vármúzeum szervezésében megvalósult tárlat két helyszínen zajlik: a Kepes Intézetben és a Zsinagóga Galériában. 142 alkotó munkája tekinthető meg.

Print Friendly