Így gyűjtenek ők

Hazai és nemzetközi munkák magyarországi magángyűjteményekben 2010–2014

Új Budapest Galéria, 2015. III. 1-jéig

Hemrik László

Jobbról az Első Magyar Látványtár Gyűjtemény két cigarettacsikkel töltött plexikubusa, míg fölöttük Benczúr Emese Nem minden örök / Minden örök fényreklámja. Az ajtótól balra Nemes Csaba festménye, melynek középpontjában egy Vasarely köztéri plasztika áll, ugyanakkor a kép címe arra sarkall, jobb lenne azt inkább Kassákra cserélni. Nemes festménye alatt Horváth Tibor akciófotója. A Hősök terén álló művész a kezében lévő fotóval kitakarja a Műcsarnok épületét: ligetesíti a Városligetet.

Csákány István:  Az ihlet hirtelen fuvallata, 2012

Csákány István: Az ihlet hirtelen fuvallata, 2012

Ez már így is egy elég erős entrée. Ha hozzávesszük, hogy magángyűjtők művei közé érkeztünk, még nagyobb a svungja. A három kurátor rögtön az elején értésünkre adja, hogy tévedünk, ha azt gondoljuk, itt egy világtól idegen, öncélú esztétikai környezetben lesz a séta, és a kiállításnak becsületére legyen mondva, majd végig fenntartja a kezdeti feszültséget.

A magángyűjtők így gyűjtenek kortársakat, a főváros galériája pedig így rendez a gyűjtemények darabjaiból kiállítást. (Mintha ezek a nagy együttműködési kísérletek határozták volna meg eddig a galéria rövid történetét.)

A kiállított művek az elmúlt négy évben keletkeztek, ennek a társadalmi időnek a szülöttei, de ne áltassuk magunkat, a mögöttünk hagyott négy év, meg az azt megelőző évek folyományai. A kiállítás egyik fontos sarokköve: 2014 végén nem vesztett jelentőségéből a művészet társadalom-indikátor funkciója, sőt.

Olyan időket élünk, hogy a gyűjtőknek be kell vállalni a „nem minden örök” jellegű, sőt az aktuálpolitikai eseményekre reflektáló alkotások piaci kockázatát is. Ez a társadalmi felelősségvállalás egyik formája, és ez még akkor is így van, ha ezekből a gyűjteményekből nyilván egy egészen más karakterű tárlat is megszülethetett volna. A plurális társadalomban a hatalom csak az egyik szereplője a „megrendelői körnek”, sőt az sem lesz elég, ha a magángyűjtő a világtól elzárja a kollekciójában, hogy gyönyörű önképében tetszelegjen.

A kiállítás jól és hatásosan képviseli ezt az üzenetet, miközben a kiállítás kísérőszövegében olvasható tétel, miszerint a látogató előtt artikulálódnak az egyes gyűjtemények karakterei, belső összefüggései, egy ilyen hatalmas merítés esetén nem valósulhat meg.

38 gyűjtemény s több mint 130 alkotó. Mi is csak ebből az összképből kiindulva – mely ráadásul mégiscsak egy szubjektív válogatás – teszünk meg néhány tétova művészetszociológiai megállapítást a kiállítás vázlatos áttekintése előtt. A magyar gyűjtemények 10 százalékát teszik ki hozzávetőlegesen a külföldi művészek alkotásai. Ők már jegyzett, befutott művészek, de a hazai művészek esetében is – a kiállításban rejlő progresszivitás, kritikai attitűd ellenére – a 30 év alatti művészek a 2-3 százalékát jegyzik mindössze az anyagnak, míg a nőművészek 22 százalékos arányban vannak reprezentálva. Szimpatikus fejlemény, hogy a külföldiek között többségben vannak a környező országok alkotói, s köztük megtalálhatók a határon túl élő magyar művészek is. S végül: még mindig a festészeti, a tradicionális képi műfajok a legnépszerűbbek a gyűjtők körében, de az ma már egyre természetesebb, hogy bevállalásra kerülnek videomunkák, a kisplasztikák mellett a különféle objektek, de nagyobb installációk is.

Az Új Budapest Galéria két szélső nagy tereméhez vezető folyosókon és kisebb terekben több tematikai blokk kerül kibontásra, míg a nagy termek többtételes rendszerré kívántak összeállni. Néhány alkotó „belakja” az egész kiállítást, ezzel is erősítve a tárlat szerves egységének képzetét (Benczúr Emese, Kokesch Ádám, Randomroutines).

A galéria jobb oldali nagy terme a nyitó terem antiművészeti-radikális-kritikai felvetéseit továbbgondolva s ahhoz kapcsolódóan reflektál a nagy magyar valóságra, s benne a szociális bizonytalanságra, közérzetre, politikai állapotainkra. Borsos János kifejezetten provokatív akció-dokumentációja mellett jó helye van Czigány Ákos letisztult, minimál bérházfotóinak; most is nagyon erősek a Kis Varsó történelmi-kulturális gyökereinket feszegető alkotásai; miként izgalmas művek vitatkoznak egymással a magyar néplélekről, identitásunk alapköveiről, a magyar táj és város mibenlétéről (Bukta Imre, Ember Sári, Hajdu Kinga).

A bal oldali nagy terem a társadalmi élményanyagot egy személyesebb szűrőn láttatja, illetve a tanulságokat egy általánosabb síkon jeleníti meg, a lokális (társadalmi) tematikát térben és időben kitágítja. Ez a terem talán nem lett olyan feszes, mit az előbb említett, de Csákány István hiperreál szobra – az ihlet súlyától még a szék is összeroppan a művész alatt, nem csoda ha eszünkbe jut Cattelan A kilencedik óra című alkotása – jól összefogja az anyagot, és hatásos referenciapontként szolgál a különböző művészi stratégiák, magánmitológiák, érzékenységek bemutatásához (Szűcs Attila, Roskó Gábor, Tarr Hajnalka, Horváth Tibor, Mladen Miljanovic).

Miként már jeleztük, a két nagyobb egység mellett kisebb „kamara-folyosó-sarokszeglet”-kiállítások láthatók. Így találkozhatunk egy a könnyedség látszatát keltő, fiatalos zsánerkép-válogatással (Bereczki Kata, Bognár Krisztina, Tamási Claudia), majd pedig egy obligátnak tetsző, amúgy igazán remek alkotásokat magába foglaló „felsorolással” a modernista hagyomány folytatásának illusztrálásához. Valljuk meg, kissé direkt módon került egymással szembe a két „iskola”. Az egyik falszakaszon az új geometrikus-konstruktív-opartos művek idézik meg Kassák, de Vasarely örökségét is (Botos Péter, Hans Kotter, Soós Tamás, Thorsten Ridell, Molnár Vera), míg a másikon a lírai-expresszív gesztusfestészeti munkák láthatók (Ádám Zoltán, Bernát András, Sinkó István).

A bal oldali teremhez az érzékiséggel, a testképpel s a lélekmunkával foglalkozó műveken keresztül visz az út: Spoerri pipec kis csapdaképei után jönnek a Verebics testvérek munkái. Erwin Wurm dobozembere vezeti fel a konceptuális alkotásokat (Várnai Gyula, Farkas Dénes) és a magyar performansz és polgárpukkasztás nagy mestereit (Szirtes János és feLugossy László). Velük átellenben az urbánus közeg megjelenítésének látványelvű, szabadszájú, illetve popos kísérletei kerültek a falra (Radák Eszter, Korodi János, Kemény György).

Az anyag hatalmas (mi is csak jelzésszerűen, a tájékozódást segítendő utaltunk néhány alkotóra), s a kiállítás bármennyire is jól kézben tartott, alapos megtekintése igazi kihívást jelent a néző számára. De márciusig van idő a bejárására.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!