Lóska Lajos: Karctű és monitor. A magyar sokszorosított grafika 1945–2010

Budapest, 2013, 196 oldal

Balázs Sándor

Vélt vagy valós igény kielégítésére vállalkozott Lóska Lajos, amikor a magyar grafika, szűkebb értelemben a sokszorosító – rézkarc, litográfia, szita, ofszet és számítógépes – eljárásokkal készült grafikai alkotások elmúlt félszázadának feltérképezésére vállalkozott? Hiszen már túl vagyunk azon időszakon, amikor a grafika – az egyedi és a sokszorosított – a magyar képzőművészet vezető, húzó, kiemelkedően fontos műveket termő ágazata tudott lenni. Viszont, ha jelentősen átalakulva is, a műfaj tovább él, alkalmanként a korszakot meghatározó alkotásokkal.

Pataky Dénes, valamint Solymár István a magyar grafika történetének háborút követő időszakát részben már feldolgozta, ám a 60-as évektől jelentkező új fejlemények rendszeres felmérésére még nemigen került sor. Lóska Lajos munkája elsősorban ezen időszakra fókuszál, sorra számba véve az egy-egy periódusban domináns technikai eljárások legrangosabb hazai képviselőit.

A bevezető tanulmány több alkalommal a vizsgálódásoknak irányt szabó szempontokat rögzít. „A magyar grafika és a kortárs magyar művészet értékét […] a jó értelemben vett regionalitásban látom, mert az egyetemes művészet értékeit az egymástól eltérő karakteres irányzatok teremthetik csak meg.” A választott, mindamellett kedves, a szerzőt régtől foglalkoztató tárgy megközelítési módját, annak mikéntjét illetően, a lehetőséglatolgatások közepette parallel kijelentés fogalmazódik meg. Alapvető szempontnak bizonyult „az egyetemes irányzatoktól eltérő, sajátos helyi színeket” kereső, kutató, a magyar grafika egyéni arculatát feltáró hozzáállás, noha természetesen érződik – többnyire már említést sem nyerve – az egyetemes tendenciák háttérsugárzása.

A kötet címében jelzett technikai intervallum találó, pontos, némileg nemzedéki jelleget, illetve elköteleződést hordoz. A szerző a vésett vagy karcolt rézlemezektől a pixelek rendezett labirintusáig vezeti olvasóját – kissé talán tovább is. Akik az előbbivel élnek, s még módjukban állhat, nemigen kockáztatják meg, hogy az utóbbiban eltévedjenek, és fordítva; akik az alkotói mesterség kézműves jellegébe születtek bele, nemigen kedvelik vagy értik az előbbi természetét, és fordítva. Rendhagyó példák természetesen adódnak.

Az összekötő, közös jegy az alkotások megsokszorozhatósága, az akár korlátlan, ámbár többnyire kötött számú megismételhetőség, a multiplikálás. Eltérő, hogy míg a nyomólemez nemigen tűri a hibákat, emellett idővel elfárad, megkopik, a megismételt ugyanaz idővel már valami másnak is hordozója, addig az aktív technikai segédlettel létrejövő alkotásokat csak ritkán érheti ilyen baleset.

A bilingvis, magyar és angol nyelvű, szépen adjusztált kiadvány második szerkezeti egységében a korszakot meghatározó alkotók jelennek meg munkáik egy-két illusztrációjával, illetve azok elemzéseivel. A rávezető, a művekhez utat nyitó szövegek egyaránt utalnak az életrajzi események determináló hatására, az alkotók konkrét vagy feltételezhető élményvilágára, ám alkalmanként a gyakorolt technika ismertetése sem marad el.

Úgy tűnik, s tudjuk ezt régtől, hogy az adott kor kínálta új eljárások alkalmazása, a technikai hozzáférés, a multiplikálás: hatalom – ámbár nem mindenható. Továbbra is döntő, nélkülözhetetlen az első kéz jegye, jele, jelenléte.

Print Friendly