Matéria-rejtélyek

A Matéria Művészeti Társaság kiállítása

REÖK, Szeged, 2015. I. 18-ig

Wehner Tibor

Záborszky Gábor: Korlátozott mozgástér, 2012 80x100 cm vegyes technika

Záborszky Gábor: Korlátozott mozgástér, 2012 80×100 cm vegyes technika

A történet kezdetét keresve viszonylag rövid múltra tekinthetünk csak vissza: a Matéria Művészeti Társaság a magyarországi művészeti egyesület- és társaság- (újra)alakítási hullám lecsendesedése után, a korábban létrehozott szerveződések felbomlásának, megszűnésének, lassú elhalásának időszakában, 2009-ben alakult meg. Előzményei ennél néhány évvel korábbiak: 2006-ban Találkozások címmel Szekszárdon négy alkotó: Bartl József, Dréher János, Gáll Ádám és Serényi H. Zsigmond festőművész mutatta be azokat a kompozícióit, amelyek kép mivoltát, festőiségét domináns módon a matéria, a képalkotó anyag határozta meg. E kiállításon Bartl József plextolba kevert porfestékmasszával megalkotott művei, Dréher János vakolat- vagy stukkótechnikát alkalmazó képtáblái, Gáll Ádám perlittel dúsított, akrillal színezett homok, kőpor és őrölt papírpép-kompozíciói és Serényi H. Zsigmond a képfelületet rejtett textil- és hullámpapír-applikációval gazdagító munkái voltak hivatottak a bemutatkozó művészek közötti összefogó jegyet hitelesíteni.

A 2009-es hivatalos megalakulást követően a szentendrei Régi Művésztelepi Galériában és 2010-ben Dunaszerdahelyen, a Kortárs Magyar Galériában nyolc alkotó, Bartl, Dréher, Gáll és Serényi mellett Birkás István, Kis-Tóth Ferenc, M. Novák András jelentkezett friss műveivel, illetve bemutatták Paizs Lászlónak az életműre visszapillantó, régebben keletkezett munkáit. 2012-ben a fővárosi, még a Szabadsajtó úton működő Budapest Kiállítóteremben újabb alkotók is csatlakoztak a laza szerveződésű csoportosuláshoz: így a szobrászművész Harasztÿ István és Jovánovics György, valamint a festő Baksai József, Szikora Tamás, Tölg-Molnár Zoltán és Záborszky Gábor. Ez a csapat (amelyből hiányzott ezúttal Kis-Tóth Ferenc) 2014 őszén-telén a szegedi REÖK-ben megrendezett Matéria Művészeti Társaság-tárlaton tovább bővült: a 2009-ben lezárult Paizs László-oeuvre, a 2012-ben megszakadt Szikora Tamás-munkásság mellett a 2006-ban művészettörténeti fejezetté nemesedett Kovács László-életművet reprezentálva korábban született műveket is felsorakoztatott, mintegy jelezve, hogy a különleges anyaghasználat a magyar művészetben nem csupán napjaink új művészeti jelensége (és nem kizárólagosan az e társaságba tömörült művészek privilégiuma).

A REÖK tárlatán bemutatkozó művészek és a felvonultatott művek mellett még számos további mozzanatra, párhuzamra, variációra hivatkozhatunk az anyagvonatkozásokat mérlegelve: gondoljunk Bálint Endre, Lakner László, Altorjai Sándor, Konkoly Gyula, Erdély Miklós, Frey Krisztián, Donáth Péter, Kéri Ádám, Molnár Sándor, El Kazovszkij, Nádler Tibor, Samu Géza, Pauer Gyula, Csáji Attila, Ujházi Péter, Bukta Imre, fe Lugossy László, ifj. Szlávics László, Lois Viktor, Bogdándy Szultán Zoltán, Swierkiewicz Róbert és Lovas Ilona azon munkáira, amelyeken a hagyományos anyagok mellett rongy, spárga, textil, vatta, bőr, üveg, tükör, bitumen, ragasztóanyag, kátránypapír, karton- és hullámpapír, papírpép, fotó, műgyanta, üvegszálas poliészter, furnír, gipsz, föld, samott, fa, nád, nejlon, fólia, gumi, csont, marhabél, szőr, alufólia, homok, kőpor, perlit, vakolat, különböző fémek, meghatározhatatlan eredetű és összetételű szemét stb. különböző állagú, szerves és szervetlen matériája – esetenként a talált tárgyak, eszközök, alkatrészek, rekvizitumok kollázsszerűen az idegen anyagba illesztett vagy ütköztetett alkotóelemeivel együtt – jelennek meg. (Mindemellett külön fejezetben foglalkozhatnánk a természet élő elemeit, az élő – vagy holt – organizmusokat műbe építő vagy művé avató művészeti produktumokkal.)

A tradicionális művészeti technikákat áttekintő, az eszközöket és használatukat művészettörténeti fénytörésben tárgyaló A képzőművészet iskolája című könyv 1941-es első kiadásának előszavában Szőnyi István a sienai festőtestületek 1355-ben kelt regulájára hivatkozik: „A festőművészetben nem szabad lelkiismeretlenül dolgozni. Tilos felhasználni hamis ezüstöt vagy aranyat, vagy más, a szerződés értelmében meg nem engedhető festékeket, ötvözött fémet finom arany, ónt ezüst, indigót azúr, terra rossát vagy míniumot cinóber helyett.” A 20. századi helyzetet analizálva aggódva megjegyzi: „A festő és az általa munkájánál használt anyag közötti szoros kapcsolat a technika és a gyáripar fejlődésével nagyon meglazult, sőt már majdnem teljesen megszűnt. Napjainkban a festő alig-alig tudja, hogy a boltban készen vásárolt festék miből áll, hogy a megvett tubus mit tartalmaz. Teljesen ki van szolgáltatva a jól-rosszul tájékozott gyáros jóhiszeműségének.” Szőnyi István hivatkozása és megállapítása a még hagyományos anyagminőségekhez kötődő alkotói szemléletet tanúsítja. A képzőművészet iskolája bővített, 1976-os kiadásában Solymár István már azt regisztrálja, hogy „az új anyagok, technikák az utóbbi évtizedekben olyan mértékben jelentkeztek a képzőművészet területén, hogy ezeket már sehogy sem lehetett volna bepréselni az eddigi keretbe. (…) A legújabb eljárásokat, s a velük összefüggő tudnivalókat a második kötetben gyűjtöttük össze”. Ám ha fellapozzuk e második kötetet, akkor alig-alig tájékozódhatunk az anyagokat és technikákat jellemző nagy fordulatról: Z. Gács György festőművész az akrilfestésről és az építészethez kötődő technikák kapcsán a betonról, Kocsis Imre festőművész az új sokszorosító grafikai eljárásokról és néhány kevert technikáról, Vilt Tibor szobrászművész a szobrászat egy-egy új matériájáról (műanyagok, vas) és a kinetikus plasztikákról értekezik. Az ekkor már érzékelhető anyag- és technikai áttörést nem követte a szakirodalom, és az avantgárd már régen lezajlott új jelenségeire érdemben nem reflektált a hivatalos művészetkritika.

A megszokott, a technikát és az anyagot pontosan meghatározó jelzések mellett a 20. század második felében vált mind gyakoribbá a vegyes technika definíció, amely úgy olvasztotta eggyé a képalkotó eljárást és az eljárás során felhasznált anyagot, hogy semmit sem jelölt meg pontosan: gyakran feltűnik ez az ún. idegen anyagokat és általánosan nem ismert képalkotó eljárásokat egyaránt homályban tartó megnevezés a Matéria Művészeti Társaság kollekciójában is. A térbe helyezett anyagtömegek, a talált tárgyakból szerkesztett domborműkollázsok, az objektek mellett a tradicionális, a falra függesztett – a befogadást a szemlélő álló testhelyzetéből lehetővé tevő – képpozíciót a társaság alkotói is megtartották, és általában fennmaradt a hagyományos képformátum, a négyzetes vagy a fekvő, illetve álló téglalapalakzat is. A dolgok a képmezőben, a képfelület alatt és a képsíkot szétdúló, erőteljes fakturális nyomokat hagyó építkezések, rétegződések, beavatkozások – hozzáadások és elvételek, hiányteremtések – révén történnek. A történeti szemléletet érvényesítő művészeti múzeumok egynemű műtárgyállománya – a végeláthatatlan termekben függő, olajjal vászonra festett, sík kompozíciók – helyébe a kubista és dadaista kezdeményezések tanulságait kamatoztató, formai változatosságban pompázó, kavalkádszerű anyaghasználattal élő együttesek léptek. E kompozíciókon nem válik el élesen egymástól az anyag és megmunkálásmódja, s nem ismerhetők fel a mesterség gyakorlásának konvencionális mesterjegyei – mint például a lebilincselő ecsetkezelésé az olajfestészetben, a bravúros rajzé a grafikában, a virtuóz faragásé a szobrászatban –, nem tudható, hogy miből mi keletkezett, milyen folyamatok zajlottak le a mű létrejötte során, mit produkált maga az anyag, és mi az, ami a művész beavatkozásainak s ugyancsak ismeretlen eszközhasználatának eredményeként született meg. Sokszor megfejthetetlen, hogy valójában mi is a mű anyaga, melyek az összetevői. A matéria-mű maga a megtestesült rejtély.

Néhány, az új anyaghasználatot jellemző konvencióra e tárlat kapcsán is felhívhatjuk a figyelmet: csaknem kizárólagosan elvont, absztrakt, túlnyomórészt szabadon alakított, tasisztikus vagy geometrikus-konstruktív hangvételű kompozíciók születnek, csak elvétve tünedeznek fel a valóságelemekre hivatkozó vagy jelszerű, szimbolikus utalásokat hordozó motívumok. Fontos műalkotó elem a faktúra, amely egy-egy rendet, finomságot, tisztaságot sugalló geometrikus kompozíció mellett leginkább a maradványszerűség, a töredezettség, a roncsoltság, a megsértettség, a meggyötörtség, a lepusztultság emócióit sűríti, kelti és tolmácsolja, felületének megjelenítésében, hatásvilágának kibontakoztatásában pedig fontos eszköz a fény. Mellőzöttek a harmóniák: nyers érzékiség, ambivalens emóciókkal dúsított emlékszerűségek, disszonanciák, rútságok munkálnak a kompozí-ciókban. Más és más érzetet közvetít egy kopott-koszlott, repedezett falfelületre hivatkozó képtest és egy csillogó, törékeny kátrányfelület, más világ sugallatát hordozza egy bántón színes, bár kissé megviselt textilfoszlányokkal burkolt képmező, mint a fémhulladékokból vagy a faragott bútoralkatrészekből szerkesztett dombormű-kollázs. Az anyagok asszociációs források is: utalásokkal terheltek, jelentéseket idéznek.

A már lezárult életművek alkotói: a meditatív indíttatású Kovács László, az olajfestéket domborművű párnákba építő Bartl József, a dolgok elmúlása ellen expresszív anyagroncsolásokkal tiltakozó, megőrzésükért zárványszerű plexikiemelésekkel fellépő Paizs László, a dobozok és a fiókok, a zárt rendszerek, a fények és árnyékok misztikumát kutató Szikora Tamás munkái a közelmúlt magyar művészetének lazán összefüggő egyéni alkotói útjait és folyamatait jelenítették meg. A múlt század 60-as és 70-es évtizedének fordulóján, majd a 70-es évek második felében indult nemzedék anyagiságokban fürdő művei – s a hozzájuk kapcsolódott két fiatalabb alkotóé, Baksai Józsefé és Dréher Jánosé – a 20. század utolsó harmadában és az új évszázad első másfél évtizedében oly hangsúlyossá vált, látszólag formai jegyeik révén összefűződő áramlat reprezentánsaiként kaptak teret a szegedi REÖK-palotában. Karakteresen önálló az aurája Jovánovics György frottázsainak és Harasztÿ István ironikus hangvételű domborművű tárgykollázsainak, ellentétes indíttatásúak a világos színek árnyalataiba foglalt Dréher János-, a hófehér geometria által megszólaltatott Serényi H. Zsigmond-, a drámai mélységeket feltáró, sötétségekbe burkolózó Gáll Ádám-kompozíciók. Más megmunkálási módszerekkel él a színek és a formák kaotikus kavargását megteremtő M. Novák András és az egy-egy motívumra koncentráló, redukált szín- és formarendbe foglalt munkák alkotója, Tölg-Molnár Zoltán. Különös hangsúlyokat kapnak az eredeti funkciójukat és dekorativitásukat csak nyomokban őrző fa alkotóelemek Birkás István vegyes anyaghasználatú reliefjein, mitikus sugárzásúak Záborszky Gábor képmezőbe ágyazódó, fémesen csillogó felületei és motívumai. Miként a festő előd Bartl József, Baksai József is a festékrétegekből képzett, mélytűzű kolorittal éltetett plasztikus motívumok hatásvilágát aknázza ki műveivel.

Fülep Lajos művészetfilozófus a műalkotást mint anyagi és szellemi egységet szemlélte. E tétel érvényességét a legújabb kor művészeti történései úgy igazolták és igazolják, hogy az anyagi összetevőt is – az érzékiségek tolmácsolásán túl – szellemi természetű tartalmakkal gazdagították, lényegítették át. Az anyag már nem puszta közvetítő, nem egyszerűen technikai jellegű hordozó vektor, nem médium, hanem a műalakítás közvetlen tanúja, a szellemivel szétválaszthatatlanul összeolvadó elem. Az anyag, az anyagiság immár a szellemi mű maga.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!