Niki de Saint Phalle-retrospektív Párizsban

Fekete Vali

Niki de Saint Phalle: Hon

Niki de Saint Phalle: Hon

Utoljára huszonegy évvel ezelőtt volt retrospektív kiállítása Niki de Saint Phalle-nak. Halálát (2002) követően pedig ez az első, amely rendezésében, szcenikájában is magával ragadóan tárja elénk egy különös, autodidaktából nemzetközileg is elismertté vált alkotó életművét. A kiállítás kurátora, Camille Morineau elkötelezett, kora különféle művészeti irányzataiban fontos szerepet játszó, a szociális kérdések iránt érzékeny, a társadalom megkövesedett és sokszor hazug normáival szemben lázadó, a nőiség sztereotípiáit megkérdőjelező és nők jogaiért szót emelő művész teljes portréját kívánta megrajzolni. Sikerrel.

A rendezés tematikus rendben Niki de Saint Phalle alkotói korszakait és egy regénybe illő élet történetét követi, amelyben a katolikus, félig amerikai, félig francia nemesi származású, burzsoá család ugyancsak negatív szerepet játszott. A korabeli társdalom hipokrízisének látleleteként Niki itt korán szembesült egy álságos erkölcs és egy hazug értékrend fennhatóságával. Különféle katolikus iskolákba és internátusokba járatták, amit utált. Kijelentésével, miszerint nem hisz istenben, itt óriási felháborodást keltett. S bár férje nyilvánvaló hűtlenkedései kezdetben megviselték Niki anyját, később neki is lettek szeretői a család New York-i vagy párizsi otthonának gyakori vendégeiként. A vasárnapi szent misén pedig az egész család szentáldozáshoz járult, majd a francia nemesség kiemelkedő tagja, Daddy, az Apa egy szép nyári délután a nyaralójukban saját 11 éves lányát zaklatta szexuálisan.

Ez az a család, amely, a nőiség problematikája mellett, folyamatosan visszatérő eleme Saint Phalle életművének – érthető okoknál fogva. Ezekből a sérülésekből táplálkozik dühe, amelyet óriási energiákat megmozgatva az alkotásba transzformált. Lövések /Tires/ című akcionista sorozatában a gipszbe beültetett festékes ballonokra lőtt. “1961-ben lőttem apára, minden férfira, a kicsikre, a nagyokra, a kövérekre, az öcsémre, a társadalomra, az egyházra, a kolostorra, az iskolára, a családomra, az anyámra, a férfiakra, Apára, magamra” – írta.

1961. február 12-én a fiatal műkritikus, Pierre Restany, aki Yves Kleinnel egy évvel korábban hozta létre az Új Realisták csoportját, elragadtatottan látta Saint Phalle karabinerrel készült képeit, és nyomban felajánlotta, hogy dolgozzanak együtt. Így Niki, mint valamiféle 60-as évek-beli Jean D’Arc, egyedüli nőként csatlakozott a férfiakból – Arman, François Dufrêne, Raymond Hains, Martial Raysse, Daniel Spoerri, Jean Tinguely, Jacques Villeglé, César, Mimmo Rotella, Gérard Deschamps, Christo – álló csoporthoz.

Niki de Saint Phalle: Gwendolyn, 1966-1990

Niki de Saint Phalle: Gwendolyn, 1966-1990

A jelenlegi kiválóan felépített kiállítás az assemblage-októl kezdve vezeti a nézőt Niki világába. A válogatásnak köszönhetően a New York-i művészeti irányzatokhoz – az új dadaistákhoz, Robert Rauschenbergerhez és Jasper Johnsonhoz – is kötődő, eddig kevésbé hangsúlyozott kapcsolata is markánsan kirajzolódik. A jól ismert hatalmas, kerekcsípőjű, nagymellű, óriáscombú, apró fejű, tarka színekben pompázó arctalan nőalakjainak őseredeti darabjai a Grand Palais kiállításán drámai erővel tárják elénk a nőiség tragikus, szomorú vagy groteszk determináltságát.

Az egzisztencialista eszmerendszer részeként a női szerepek megkérdőjeleződtek, a kialakult kortárs női, illetve feminista művészet fő témája így a női test és a nemi identitás problematikája lett. A feminista művészet első generációja Amerikában (Miriam Schapiro, Judy Chicago) azokat az erotikus, szexuális jelleggel bíró formai elemeket kereste, amelyek alapvető hordozói a női princípiumnak: ilyen a kör, a gömb és a félgömb, a centrális elrendezés, az ellenpontozás a kint és a bent között stb. Niki ezekkel az irányzatokkal Amerikában találkozhatott.

A mozgalom elméleti hátterét Simone de Beauvoir átütő jelentőségű műve, A második nem jelentette, amelynek hatására az alkotók a nyugati férfitársadalom művészetének idealizált nőképe helyett a nő saját testi tapasztalatait, érzéseit és vágyait, sőt, a női test tabuként kezelt vonatkozásait (menstruáció, terhesség, szülés) tették művészetük témájává. További irányt jelentettek az ún. „Istennő-mozgalom” képviselői, akik a női teremtőerő és hatalom primer megjelenési formáihoz nyúltak vissza. (Fontos egybeesés, hogy Saint Phalle anyjától kapott becenevét, a Nikit azért is tartotta meg művésznévként, mert Nikével, a győzelem istennőjének nevével azonosította.)

1963-64-től Saint Phalle különféle textilekkel kevert gipszet vitt fel a festővászonra, ezzel hozta létre a képek sűrű, hangsúlyosan anyagszerű textúráját. A fehérre, rózsaszínre vagy barnára festett gipszbe ágyazott applikációk tematikájukat tekintve a különféle női szerepekre reflektáltak, amelyek között helyett kapott a szülő nő ábrázolása éppúgy, mint a domináns, gyermekét „felfaló” anya, a boszorkány, az utcanő vagy a menyasszony. 1965 áprilisában egy barátnője terhességétől inspirálva papírmaséból és vászonból létrehozta Dubuffet későbbi szobraira emlékeztető óriás szoborsorozata, a Csajok (Les Nanas) első darabját.

A kiállítás végigvezet minket a Nanák univerzumán, amelynek egyik csúcspontja a stockholmi múzeum számára készített Hon mintha Courbet A világ eredete című művére reflektálna: ez egy óriási méretű, átjárható női nemiszerv-torzó, amelyet installációjáról készült képekkel és filmekkel prezentálnak. A másik csúcspont szerintem az önéletrajzon alapuló Daddy című filmből készült képek, nyomatok sorozata, illetve az ezekkel párhuzamosan a deformált testű matrónák, amelyek már nem a feminitás dicséretét, hanem a hazug és agresszív burzsoá és kispolgári társadalom kritikáját egyaránt képezik. És persze a Lövések-sorozat, amelyet a Daddy című ,1972-ben készült film részleteivel és az akciókról készült filmfelvételekkel együtt láthatunk. A kiállításon megtekinthetjük a Daddy című ,gipsz-aplikációkkal készült képet is, valamint a gipsz szárnyasoltárokat, amelyeket szintén hasonló eljárás alá vetett. „Soha nem lőttem az Istenre. /…/ Az egyházra lőttem” – mondta számos interjújának egyikében.

Niki de Saint Phalle: Daddy

Niki de Saint Phalle: Daddy

Niki de Saint Phalle: Violence

Niki de Saint Phalle: Violence

A papírmasé nőalakok később átalakulnak különös, meseszerű lényekké, állatokká, egyre gazdagabb díszítésekkel, egyre élénkebb színekkel, gyakran tükörmozaikokkal borítva, mint például az 1980-ban készült Toscanai Jardin de Tarot modelljén, amely Gaudi Güell Parkjának hatására született. Fantasztikus képi világa egy gyermeki mitológia lenyomata lesz, tündérmesék miliőit idézi. Mintha az apjával való leszámolás, a Daddy c. film szimbolikus gyilkossága visszaadta volna az egykor elvesztett gyerekkor fantáziavilágát – amelyben azért hemzsegnek a szörnyek.

A Grand Palais kiállítása nem csupán ritkán látott művekről nyújt átfogó keresztmetszetet, de olyan munkákat tár elénk, amelyek ma, amikor a nők jogai változatlanul kérdésesek, még mindig aktuálisak. Niki de Saint Phalle ma is provokatív.

Grand-Palais, Párizs
2015. február 2-ig

Print Friendly