Párhuzamos művészpályák, avagy van élet(mű) a monografikus tárlatokon túl?

Rippl-Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015. IV. 6-ig

Krasznai Réka

Rippl-Rónai József: Patakiné portréja, 1892 olaj, vászon, 46x38 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Rippl-Rónai József: Patakiné portréja, 1892 olaj, vászon, 46×38 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A városban járva-kelve hol egyik, hol egy másik profilból ábrázolt, kalapos nőalak köszön vissza a plakátokról, és csalogatja sejtelmesen a járókelőket a Budavári Palotába. Közel állnak egymáshoz, már ami az ábrázolásmódot illeti, de közel sem egy művész alkotta őket. Az egyik a modern magyar festészet egyik atyjának, Rippl-Rónai Józsefnek a műve, míg a másik annak az Aristide Maillolnak az alkotása, aki később az ecsetet vésőre cserélve a modern szobrászat egyik megalapozójaként vált híressé. Mégis mindkettő egyazon kiállításra invitál: a Magyar Nemzeti Galéria Rippl-Rónai és Maillol művészbarátságának történetét bemutató tárlatára.

A Magyar Nemzeti Galéria fontos szakmai küldetésének tekinti életmű-kiállítások formájában feldolgozni és bemutatni a 19. és 20. század nagy magyar festőinek munkásságát. Ilyen volt az elmúlt években Mednyánszky László (2003), Vaszary János (2007), Ferenczy Károly (2011) és Derkovits Gyula (2014) monografikus tárlata. A Nemzeti Galéria mostani kiállítása azonban nem ebbe a sorozatba illeszkedik, egészen másról szól. Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítására már 1998-ban sor került. A már „jól feldolgozott” életművek esetében vissza-visszatérő probléma, hogy lehet-e még újat mondani, s ha igen, hogyan. Egy ilyen vállalkozás szinte lehetetlennek tűnik egy olyan művész esetében, akiről könyvtárnyi irodalom született, és akinek műveit számtalan egyéni és csoportos kiállításon mutatták már be. Egyetlen megoldás kínálkozik: új perspektívában – jelen esetben egy másik művésszel való összefüggésben – láttatni az életmű egy szeletét. Ezzel a gyakorlattal a Nemzeti Galéria a Musée d’Orsay példáját követi, amely a közelmúltban bebizonyította, hogy lehetséges tartalmasan és újszerűen újból bemutatni olyan neves és sokat tárgyalt festő művészetét is, mint Vincent Van Gogh. Párizs második legjelentősebb múzeuma az író Antonin Artaud meglátásait és elemzéseit segítségül hívva, a festményeket a szövegekkel „összeolvasva” teljesen új szemszögből láttatta a 20. század egyik „festő-evangélistájának”1 művészetét.2

Az elmúlt évtizedben folytatódott a Rippl-Rónai-életmű egyes fejezetei-nek mélyebb feltárása. Ez idáig csak a szakma előtt volt ismert Aristide Maillol és Rippl-Rónai József barátsága, az érdeklődő közönség előtt viszont nem. Földi Eszternek, a kiállítás kurátorának érdeme, hogy kutatásai során számos izgalmas összefüggésre, párhuzamos törekvésre derített fényt. Így vált világossá igazán, hogy e két művész baráti kapcsolata mennyire meghatározó volt művészetük alakulása szempontjából.

A bemutatott gazdag anyag csaknem huszonöt év művészi terméséből válogat. Elsősorban azt az időszakot tárgyalja, amikor a két művész közvetlen és állandó kapcsolatban állt egymással. A helyszín, ahol e művészbarátság története játszódik, Franciaország, két legfontosabb állomása az 1890-es évek Párizsa, majd a századfordulón Banyuls-sur-Mer, a dél-francia-katalán bortermelő vidék, Maillol szülőföldje.

A műalkotások sorát James Pitcairn-Knowles arcképe vezeti fel. A skót művész kulcsszerepet játszott Maillol és Rippl-Rónai barátságában: az ő révén ismerkedtek meg, és kötöttek életre szóló barátságot egymással 1890 táján. Személye Rippl-Rónai pályájának kezdetén ennél is nagyobb jelentőségű, ő volt az, aki a Munkácsy árnyékából kilépni vágyó festőt megismertette a korszak legfrissebb művészeti irányzataival, és közös otthonukban folytatott eszmecseréiknek köszönhetően segítette saját művészi elképzelései megformálásában. Ezt tudva, nem meglepő, hogy Rippl-Rónai több, a kiállításban is látható képet kapott barátjától, a művészbarátok ugyanis nemcsak eszmét cseréltek, hanem műveket is – aminek köszönhetően Rippl-Rónai szép kis gyűjteményre tett szert (tulajdonában volt több Gauguin-, Maillol-, Sérusier-, Vuillard-, Bonnard-, Ranson-, Vallotton-, illetve Maurice Denis-alkotás). Így az a felfedezés is értelmet nyer, hogy Knowles egyik metszetét3 Rippl-Rónai két képének4 a hátterében is megfestette. Ez a fajta baráti „főhajtás” erősen emlékeztet Gauguin és Émile Bernard „barátság-képeire”, nevezetesen azokra az önarcképeikre, amelyek hátterében – a „kép a képben”-motívum5 évszázados hagyományát megújítva – egymás portréját is megfestették.6 Esetükben a történet pikantériáját fokozza, hogy mindketten harmadik, közös barátjuknak ajánlották és küldték el önarcképüket: Vincent Van Gogh-nak. Ez a baráti hármasfogat hasonló Rippl-Rónai, Maillol és Knowles hármasához, amelyről Rippl-Rónai így emlékezett meg: „Mi hosszú évekig csak hárman tartottunk össze – mi csak egymást kultiváltuk, és nagyon törekedtünk – mindegyik a maga zsánerében – az ízléses és szép dolgok megteremtésére”.7

Mindamellett, hogy kölcsönösen támogatták, bátorították egymást művészi törekvéseikben, nem egyszer hatással voltak egymás pályájának alakulására. Rippl-Rónai volt az, aki bemutatta Maillolt a Nabiknak, amely kedvező fordulatot jelentett a katalán művész életében: Vuillard révén új mecénásokkal került kapcsolatba, és nagyobb megrendelésekhez jutott. Mindeközben Maillol Rippl-Rónai biztatására egyre többet foglalkozott szobrászattal, Rippl-Rónai pedig Maillol ösztönzésére fordult az iparművészet felé. Végül nagy hatással volt Rippl-Rónai művészi fejlődésére az a négy hónap, amit barátjánál töltött Banyuls-sur-Merben 1899-ben. A dél-francia partvidék látványa nagyban hozzájárult látásmódjának megújításához, átmenetet képezve „fekete” korszakából egy „színesebb” piktúra felé.

Természetes, hogy e művészek egymás műveit is jól ismerték, s ezek megtermékenyítően hatottak saját munkásságukra. Rippl-Rónai visszaemlékezése szerint „Maillol például nem egyszer hangoztatta, hogy az én dolgaim oly revelálólag hatottak rá, mint Manet művei”.8 Források ugyan nem bizonyítják, de az egymáshoz oly közel álló profilportrékat tekintve igen valószínűnek tűnik, hogy Rippl-Rónai Maillol festményeinek ismeretében hozta létre korai arcképeit. Az analógiák és a párhuzamba állított művek jól érzékeltetik e termékeny kölcsönhatások jelentőségét, amely kimondottan átütő erejű olyan kultúrtörténeti helyzetben, amikor az egyes művészek több ihletet merítettek kortársaik munkáiból, mint a művészeti stúdiumaik során szerzett tudásból.

Ugyanakkor a Rippl-Rónai- és Maillol-művek együttes bemutatása nem csupán a szembeszökő egyezések szemléltetését teszi lehetővé, hanem az alkotói szuverenitás kidomborítását is. Rippl-Rónai művészete éppen azért oly kiemelkedő, mert bár nem független (nem is lehet) kora művészetétől, a századforduló szecessziós, szimbolista törekvéseitől, valamint a vele közvetlen kapcsolatban álló művészbarátok szellemi-művészi hatásától, mégis jellegzetesen egyéni, és maradéktalanul szuverén. Ezt már kortársai is így látták. Idézzük fel Schöpflin Aladár, a Nyugat neves kritikusa sorait: „Nem mondom, hogy nem jutott bele művészetébe egy s más, amit mástól tanult, talán kora levegőjéből

[…]. Akik ismertük, tudjuk, hogy teljesen független, mindenfelé befejezett egyéniség volt, nem tartozott senki máshoz és semmi máshoz. Külön tudta választani magát az egész világtól, bizonyos mértékig a hozzá legközelebb állóktól is. Egocentrikus volt, mert valóban ego volt. S az embernek ez a függetlensége a művész függetlensége is volt.”9

Ki kell emelni a kiállítás kitűnő grafikai anyagát. Az újrafelfedezés magával ragadó élményét adják Rippl-Rónai különleges aurájú, „fátyolozott színű”10 pasztellképei, amelyek a kiállításban elszórtan jelennek meg. Ilyen Márkus Emília víziószerűen ábrázolt arcképe vagy Rippl-Rónai magántulajdonban lévő Vörös hajú nője, egy halovány, már-már látomásos portré, amely feloldódni látszik a vászon szövetében. Ilyen Rippl-Rónai degas-i hagyományokat folytató Mosónője vagy a különleges, ritka ikonográfiájú Szappanbuborékot fújó nő. A legmegragadóbb, igazán kivételes esztétikai élmény minden kétséget kizáróan: eredetiben látni Piátsek Margit különlegesen szép arcképét.

Külön grafikai szekcióban kaptak helyet a Nabis művészcsoport alkotásai. Rippl-Rónai és Maillol egyaránt szoros, állandó kapcsolatban álltak a Nabikkal; tulajdonképpen ők képezik azt a kontextust, amely elengedhetetlen a Rippl-Rónai-életmű e szakaszának megértéséhez. A századforduló progresszív művészei felfedezték a művészi grafikában rejlő lehetőségeket, amely rendkívül alkalmas volt kísérletezésekre és a művészi nyelv megújítására. A kiállítás főszereplői mellett Bonnard, Vuillard, Ranson remekművei is szerepelnek a Szépművészeti Múzeum grafikai anyagából. Rippl-Rónai kitűnő grafikái kvalitásukban, invenciójukban és modernizmusukban cseppet sem maradnak el a francia kortársak újító szellemiségű alkotásaitól. Az olyan műveken, mint a szokatlan nézetben ábrázolt Hímző nő vagy a síkszerű, nagy felületekből építkező Karosszékben ülő nő (amelyen néhol áttűnik Rippl-Rónai vázlatfüzetének jellegzetes, kockás mintája), a japán fametszetek hatására kialakult modern képlátást és az autonóm vizualitásra való törekvés ékes példáit fedezhetjük fel.

Ez utóbbi tekintetében érdemes kiemelni a Rippl-Rónai által az „egyik legszellemesebb francia művész”-nek nevezett Bonnard litográfiáját, A kis mosodáslányt. A szokatlan perspektíva, a decentralizált kompozíció, az átlós tengely használata, valamint a sziluettszerű alak hátulnézetben való ábrázolása mind a japán fametszetek jellemzői – nem hiába kapta Bonnard művészbarátaitól a „nagyon japános Nabi” titulust.

A kontextus része ugyanakkor a korabeli Párizs, a modern metropolisz, a maga pezsgő kulturális életével, bohém művészvilágával és azzal a sajátos hangulatával, amelyet Bonnard Néhány kép Párizs életéből című sorozatának darabjai is visszatükröznek. A párizsi kávéházak jellegzetes világa Rippl-Rónait sem hagyta érintetlenül: kávéházban ücsörgő hölgyei11 majdnem oly kevéssé vonzóak, mint Toulouse-Lautrec nőalakjai, a téma pedig óhatatlanul eszünkbe juttatja Degas Abszintjét.

Noha Rippl-Rónai banyuls-i tájképei fordulópontot jelentettek az életműben, nem ezek Rippl-Rónai legjobb képei; másfajta minőséget képviselnek. Ebben a szekcióban láthatjuk a tárlat egyik fő kuriózumát: azt a portrét, amelyet Rippl-Rónai festett Maillolról 1899-ben Banyuls-ban. A festmény, e művészbarátság kulcsemléke, ma a Musée d’Orsay gyűjteményét gazdagítja, s közel nyolcvan év óta először látható Magyarországon.

Szintén ebben az egységben látható a mailloli életmű összetettségét és alakulásának folyamatát szemléltető műcsoport, a számos különböző műfajban (vöröskrétarajz, fametszet, festmény, bronz dombormű) kivitelezett A hullám. Az alkotások lehetővé teszik, hogy végigkövessük a művész felfogásának változásait, amelynek során eljutott a síkábrázolástól a plasztikáig.

A kiállítás záró egysége a Rippl-Rónai hazaköltözését követő időszakot, a két művész további életútjának alakulását mutatja be. Noha útjaik elváltak, a barátság nem szakadt meg; leveleikben nem mulasztottak el hírt adni egymásnak életük és művészetük alakulásáról, sikereikről. A baráti humorral fűszerezett, karikatúrákkal teletűzdelt levelek kedves emlékei e szoros barátságnak. A levelek mellett kapcsolatuk különleges dokumentuma az az újonnan előkerült archív fotó, amelyet Rippl-Rónai küldött Maillolnak Fekete fátyolos hölgy című festményéről.

Végezetül említésre méltó a kiállítás szemet gyönyörködtető látványvilága: a falakat a századfordulós szalonok tapétáit idéző dekoratív ornamentika díszíti. A művészeti ágak sokszínűségének (festészet, szobrászat, grafika, iparművészet) és a dokumentumok érdekességének (levelek, archív fotók, mozgóképek) is köszönhető, hogy a kiállítás összetett élményt ad.

Úgy tűnik tehát, hogy van életmű a monografikus tárlatokon túl. Sőt, bizonyos szempontból szerencsésebb s indokoltabb az ilyen típusú, több művész kapcsolatát bemutató tárlat. Noha a monografikus tárlatok egységében mutatnak egy egész életművet, nagy hátrányuk, hogy zárványként kezelik azt, lemondva az inspirációt nyújtó kapcsolatok, a párhuzamok és kölcsönhatások bemutatásáról, s ezáltal megfosztják a képeket attól a kontextustól, amelyben megszülettek. Rippl-Rónai esetében, aki pályája elején a párizsi művészeti közegben fejlődött és működött, elengedhetetlen a nemzetközi összefüggések feltárása és bemutatása, hiszen ez adja meg művei értelmezésének kereteit.

A kiállítás nem kevesebbet tesz (s igen meggyőzően), minthogy bemutatja: Rippl-Rónai József Maillol nélkül nem lett volna ugyanaz a Rippl-Rónai, ahogyan nélküle Aristide Maillol sem válhatott volna a művészettörténet által ismert Maillollá. Fontos lenne ezeket az új kutatási eredményeket a nemzetközi szakirodalomban is ismertté tenni. Ez a közeljövőben meg is valósulhat: a kiállítás jövőre – a Musée Maillol meghívásának köszönhetően – Párizsban is látható lesz.

Jegyzetek

1 Werner Hofmann nevezte így Van Gogh-ot, Seurat-val, Cézanne-nal és Gauguinnel egyetemben. Ld.: Werner Hofmann: A modern művészet alapjai, Budapest, Corvina, 1974 [1966], 152.

2 Van Gogh / Artaud. Le suicidé de la société, Párizs, Musée d’Orsay, 2014. március 11–július 6.

3 James Pitcairn-Knowles: Les Tombeaux [Sírkövek], fametszet, 1895.

4 Rippl-Rónai József: Alkonyat egy intim szobában, 1896 körül, Janus Pannonius Múzeum, Modern Magyar Képtár, Pécs; Rippl-Rónai József: Madame Compagnon, 1895-96, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.

5 A „kép a képben”-motívum egyik legszebb példája Rippl-Rónai életművében a kiállításon is látható Önarckép barna kalapban (1897, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest), amely egyben a művészi önreprezentáció manifesztuma. Rippl-Rónai később kaposvári enteriőrképein is előszeretettel alkalmazta ezt a motívumot.

6 Paul Gauguin: Önarckép Émile Bernard portréjával (Les Misérables), 1888, Van Gogh Múzeum, Amszterdam; Émile Bernard: Önarckép Gauguin portréjával, 1888, Van Gogh Múzeum, Amszterdam.

7 Rippl-Rónai József levele Lázár Bélához, Kaposvár, 1907. augusztus 31. MTA BTK MI Adattára, ltsz. MKCS-C-I-36/560. Idézve a kiállítási katalógus 29. oldalán.

8 Ibid.

9 Schöpflin Aladár: Rippl-Rónai emlékére, Nyugat, 1929, I. félév, 72. Idézi: Gergely Mariann: Kései elégtétel. Rippl-Rónai József vitatott „pöttyös” korszaka. In: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, szerk. Bernáth Mária, Nagy Ildikó, kiállítási katalógus, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1998, 81.

10 Rippl-Rónai saját szavai. Ld. Rippl-Rónai József emlékezései. Beck Ö. Fülöp emlékezései. Budapest, 1957, 48.

11 Rippl-Rónai József: Hölgyek a kávéházban, 1891–93, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!