A világképalakítás terei: Vajda Júlia életmű-kiállítása

Tolnay Imre

Úgy van az, még mindig, hogy különösen 20. századi hazai képzőművészetünk meghatározó alakjainak többnyire férfiakat tartanak, legalábbis a köztudatban és kulturális kánonban, pedig. Több művészfeleségről tudunk, akik maguk is fontos, karakteres életművet hoztak létre alkotóként, de párjuk árnyékában, s férjeik nevét és még a világ nőkre rótt egyéb terheit is viselve kissé elfelejtődnek.

Vajda Júlia: Kettős portré, 1942, Nudelmann-gyújtemény

Vajda Júlia: Kettős portré, 1942, Nudelmann-gyújtemény

Vajda Júlia, Vajda Lajos felesége viszontagságos, bár a két világháború és a vészkorszak magyarországi viszonyai között nem ritka sorsúként indult. Trencséni zsidó család harmadik gyermekeként születik Richter Júlia néven, apja korai halála miatt a család elszegényedik, és nem tudja őt taníttatni. Budapestre költözve beiratkozik az Iparművészeti Iskola textiltervező szakára, amelyet később Vajda tanácsára hagy ott, majd Aba-Novák Vilmos szabadiskolájába és a Képzőművészeti Főiskolára jár. Vajda Lajost származása miatt 1940-ben munkaszolgálatra viszik, ahonnan hamar elbocsátják tuberkulózisa miatt, a következő évben azonban meghal a budakeszi tüdőszanatóriumban.

Vajda Júlia a holokauszt idején hamis papírokkal bujkál, ’45 után a Szabad Szakszervezet tagjaként részt vesz minden jelentősebb kiállításon. Megismerkedik második férjével, a szobrász Jakovits Józseffel – akinek szürreális-mitikus-szimbolikus világa szintén ezekben az években bontakozik ki -, majd megszületnek ikreik, Iván és Vera, Júlia pedig csatlakozik az akkoriban alakult Európai Iskola művészcsoporthoz. 1948-ban kényszerből közös lakásba költözik húgával, annak férjével, Bálint Endrével és a gyerekükkel. Ez a Rottenbiller utcai miliő a közös nyomor és az intenzív szellemi-alkotói légkör ellenére Vajda Júliát függetlenedésre, saját belső útja további kitaposására ösztönözte, az időszak a sztálinizmus elhatalmasodásával számára ugyanakkor a belső emigráció kezdete is. Az 56-os forradalom leverése után gyerekeivel egy évre Svédországban élő nővéréhez utazik, majd 1961-63 között Párizsban él. Második férje, akivel házasságuk már korábban megromlott, ’65-ben kivándorol az Egyesült Államokba. Vajda Júlia 1948-tól mintegy 26 éven át csak illegális kiállításokon szerepelhetett, néhány évvel ezen időszak után súlyos beteg lett, majd 1982-ben meghalt. Végakarata szerint Vajda Lajos sírjába temették. Talán nem eléggé ismert életműve okán is érdemes volt életútját így végigtekinteni.

Vajda Júlia: Zöld láng, 1948, magántulajdon

Vajda Júlia: Zöld láng, 1948, magántulajdon

Vajda Júlia munkásságát folyamatos keresés jellemzi, ezt a felületes, közhelyszerű megállapítást azonban hamar ki kell egészítenünk azzal, hogy formai kísérletei mind rendkívüli szellemi alámerülések és a világ mélylélektani összefüggéseit firtató, bonyolultnak vélt összefüggésrendszereiből építkező letisztult olvasatok. Éles (belső) látású, hatásokat integrálni, de szelektálni és szintetizálni tudó autonóm alkotó volt. A mostani győri tárlat első termében lévő, némileg eltérő stílusú, de többnyire így is emblematikussá érlelt művek már erre utalnak (Kettős portrék, Szentendre, Zöld láng, Tánc I-IV., Úrvacsora).

Vajda Júlia: Szentendre, 1948, 50 x 42 cm, Nudelmann-gyűjtemény

Vajda Júlia: Szentendre, 1948, 50 x 42 cm, Nudelmann-gyűjtemény

Az Európai Iskolára nagy hatást gyakorló művészek közül a kolorista Korniss konkrétabb érzékisége, a filozófiai általánosításokra hajló és a „végső ikont” kereső Vajda munkássága kiegészítik egymást, művészetük egymástól eltérő, s sok szempontból mégis összecsengő tanulsága ennek megfelelően az akkori fiatal alkotók egész nemzedékére hatott. Ez a nem narratív, tömör, nem csupán konstruktivista fegyelmen alapuló, hanem szürreális sejtéseknek is teret adó művészet lett e generáció legtöbb tagja számára meghatározó. Köztük volt tehát Vajda Júlia is, akinek korai, gyakran mozgalmas, könnyed munkáit az iménti hatások révén statikusabb, ikonszerűbb kompozíciók váltják fel.

A hatvanas évek legelején készült könnyed, de erőteljes kapcsolódásokat hordozó szénrajzok igazi gondolat- és indulat-koncentrációk, a rajzeszköz kémiai elemének molekuláiba és a papír rostjaiba zárja-sűríti az egyetemessé lényegített történéseket. A képzeletünkben tovább növő-alakuló rendszer táji, ásványi, növényi elemekből tisztul önálló formarenddé. Az ezt követő évek művei komorabb, szikárabb, gyakran monokróm barnákból szőtt személyes hálók, egymásnak feszülő erők, egymással küzdő áramlások, egymást metsző történések (sorsok) képi dokumentumai, vonalak, pontok, kampók, olykor dekoratív rendszert alkotó szövevényei. Ugyanakkor ezekből az évekből származik néhány, törékenységében is megrendítő erejű képe, mint a Fa és a Zöld fej. A hatvanas éveket lezáró időszak után a markáns, homogén, sokszor tüzes színek és a geometria relációinak vallatása jellemzi Vajda Júliát, szinte haláláig. Kontrasztos, szuggesztív, erőt és biztonságot árasztó formák, szilárd képzetek, tovább nem fokozható mértani viszonylatok (négyzet, kör és olykor perspektív származékaik). Mindez egy hamarosan gyógyíthatatlan beteg nő derékszögek közé zárt festői vallomásaiként. Talán nem a legerősebb képei ezek, de a legkérlelhetetlenebbek.

Bolyong az ember a zegzugosságában is ünnepélyes barokk palota világos múzeumi tereiben képtereket keresve, és nem könnyen feldolgozható, vagy nem egyértelmű találkozásokban részesül Vajda Júlia képein, hanem keresésekkel. Az alakulás-alakítás folyamatban lévő tereivel, a keresés térképeivel szembesülünk, bensőnkbe és sorsunkba vezető 20. századi (analóg?) GPS-ekkel. Talán soha meg nem talált, legbensőbb énünkben megélt és megőrzött arcokkal, tájakkal, helyekkel. Kell-e vajon több?
Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Esterházy-palota, Győr
2014. december 14 – 2015. február 1.

Print Friendly