Templomok ékességei

Gótikus művészet Magyarországon (1300–1500)

Magyar Nemzeti Galéria, Régi Magyar Gyűjtemény, új állandó kiállítás

Mikó Árpád

Az első teremben különleges, meghökkentő látvány fogadja a látogatót. Az elsötétített térben, az ajtóval szemközti falnál stilárisan és minőségét tekintve igencsak kevéssé összeillő, időben sem egyszerre készült négy faszobor áll. Az első a kiállítás egyik legrégibb darabja, az 1320–1330 körül készült Madonna, mögötte, mintegy kísérőfigurák gyanánt – második helyen –, Mária és Szent János Evangélista a 15. századból, együttesüktől jobbra, külön fülkében kiemelve pedig a gyűjtemény egyik legszebb, leghíresebb szobra, „a” toporci Madonna. Közöttük nagyméretű archív fotó látható, amely megadja e furcsa együttes magyarázatát, minden szöveges kommentár nélkül is: a négy műalkotás egyetlen felvételen – valami közelebbről nem meghatározható helyen, egy fal előtt – látható, Toporcon. A képet Divald Kornél készítette 1903-ban, amidőn felfedezte a toporci templomban – ebben az Isten háta mögötti falucskában, valahol a Magura lejtőjén – a négy középkori szobrot. Divald érdeme volt, hogy végül ezek is, akárcsak sok, általa ekkortájt föllelt gótikus szobor és táblakép közgyűjteménybe került. Úgy gondolom, telitalálat a kiállítás felütése; megmutat mindjárt két főművet – mert az „első” toporci Madonna is az, csak kevésbé népszerű –, utal az eredeti helyükre, és arra is, hogy e szép szobrok megismer

Előtérben a Szűz Mária oltár a liptószentmáriai Szűz Mária templomból, 1450–1460, mögötte oltárszárnyak ünnepi oldala Berzenkéről, 1450 körül

Előtérben a Szűz Mária oltár a liptószentmáriai Szűz Mária templomból, 1450–1460,
mögötte oltárszárnyak ünnepi oldala Berzenkéről, 1450 körül

se, múzeumi megőrzése és mai láthatása több tudós nemzedék lelkiismeretes munkájának köszönhető. Nyugodtan mondhatjuk: kézről kézre adták őket, egyik nemzedék a másiknak, óvó figyelemmel.

A megújult állandó kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Galéria királyi palotabeli „D” épületének földszinti teremsorában látható néhány hete, egy korábbi, ugyanott felállítottat váltott fel, amellyel anyaga kilencven százalékban azonos is. Az időhatárok ugyanazok: a 14. századtól a 15. század végéig tárja a látogatók elé a gótikus faszobrokat és táblaképeket. Az előző állandó kiállítás koncepciója a 70-es évek végén született, és a budai várba felköltöző Régi Magyar Gyűjtemény egyik első bemutatkozása volt. A műveket korábban hosszú évtizedekig nem láthatta senki. Többnyire a Szépművészeti Múzeum raktáraiban lappangtak, javarészt romos állapotban. Ahhoz, hogy a nagyközönség elé kerülhessen ez a fantasztikus együttes, a Nemzeti Galériának fel kellett költöznie a királyi palotába, ahol végre méltó helyet kapott a Régi Magyar Gyűjtemény is. Hosszú ideig tartott, míg az összes középkori kép és szobor, szárnyasoltár restaurálása befejeződött vagy eljutott a kiállíthatóság fázisáig. Az előző kiállítás – amelynek folytatása a Trónteremben ma is szinte változatlanul látható – a klasszikus képtári koncepción alapult, vagyis a műtárgyakat önmagukban, önálló művekként mutatta be, lehetőleg kronológiai rendben, szellősen rendezve, tiszteletben tartva a teremsor architektúráját, szabadon hagyva például az ablakokat. Akkor nagy újításként – kivált a Nemzeti Galériában – a képek és a szobrok átgondolt rendben, egymás mellé kerültek. Ez még a Szépművészeti Múzeumban sem volt divatban, ahol a képeket és a szobrokat szigorúan elkülönítették egymástól.

A korábbi gótikus kiállításnak persze csak az általános koncepciója volt régi, maga az anyag folyvást cserélődött, szerencsés vásárlások, szerzeményezések, átgondolt restaurálások miatt az anyag „mozgott”, és a 90-es évek elején sikerült klimatizálni is a kényes fatáblákkal, festett-aranyozott szobrokkal megrakott termeket. Kissé kopott eleganciájával hosszú ideig talpon maradt a kiállítás – ahol a kopottságot a múzeum csekély, egyre szűkülő anyagi lehetőségei biztosították, az eleganciát pedig az a szellemi műhely, a „Régi Magyar”, amely – eleinte Mojzer Miklós vezetésével – a gondját viselte. Olykor nem kicsiny gondját.

Az új kiállítás – a döntést talán jelképesnek is szánva – megfordította a haladási irányt, és tapintatosan szakított a klasszikus képtári szemlélettel is. Az első teremről már volt szó, benne az időrendet félretoló bevezetéssel. Még két új elem lép itt be: az egyik a kétnyelvű magyarázatok sokasága, a másik néhány liturgikus ötvösmű bemutatása. Mindkettő didaktikus célzatú, abból indul ki, hogy nemcsak – például – Toporcról nem tudja az átlagos látogató, hol van, hanem azzal sincs egészen tisztában, hogyan nézett ki a középkori Magyarország. Attól tartok, nem csupán a külföldi látogatót kell útba igazítani. A képeket és szobrokat ez a szemlélet nem csupán műtárgyaknak tekinti, hanem legalább annyira kordokumentumoknak is, amelyek magyarázatra szorulnak. Ezt a történeti felfogásmódot erősíti a kétvitrinnyi, gondosan válogatott liturgikus ötvösmű a Nemzeti Múzeum gyűjteményéből. Az elképzelés mintha nem igazán számolna azzal, hogy e művek önállóan is esztétikai élményt tudnának nyújtani. Szerencsére a didaktikus „mankó” elég diszkréten áll az érdeklődők rendelkezésére.

A kronológiai sor tehát a második teremben kezdődik. Ide kerültek a zömmel a 15. század első felében készült művek, középütt kiemelve a németújvári Fonó Máriát. Ez a középső, tengelybe állított, vendégfalra helyezett kép csalja be a látogatót ide, nagyon hatásosan. Jobbra kaptak helyet a korai darabok, a malduri három női szent és egy finom figuratöredék; a térbe került az egyetlen térbe állítható Madonna-szobor, amely Csepregen bukkant fel néhány évtizeddel ezelőtt. Itt állnak a gyűjtemény igen jelentős korai szobrai, a barkai Szent Katalin és Szent Dorottya, valamint a szlatvini Madonna – valamennyit az utolsó évtizedben restaurálták. A jakabfalvi Szent Jakab apostol egyenest erre a kiállításra készült el, a podolini Szent Katalin restaurálása folyamatban van. A vendégfal háta mögé kerülve találjuk a két korai dunántúli táblát, vagyis egy szétfűrészelt fatábla két oldalát, amelyek a Fájdalmas Szentháromságot és Szent Péter és Pál apostolokat ábrázolják. Tulajdonképpen ebben az ajtóban – vagyis a második és a harmadik terem közötti átjáróban nyílik ki a további látvány, a legvégén felragyogtatva a jánosréti főoltár középső részét. Ettől kezdve főleg a 15. század közepének, illetve második felének alkotásai következnek egymás után.

A harmadik terem súlypontja a középütt álló liptószentmáriai főoltár két hatalmas szárnya. Mellette, a falon, e szárnyak hátoldaláról származó két kép függ. Mindkettő újdonság. Egyikük már helyre hozott állapotban van (miként a középütt felállított nagy szárnyak is), a másikat épp restaurálás közben tanulmányozhatja a látogató. Ez is a didaktikus vonulathoz illeszkedik; feltehetően hamarosan a műhelybe kerül. Itt állították ki a hervartói oltárszárnyakat, amelyeket egészen kiváló módon restauráltak, és amelyek sok éve várták, hogy kijussanak az állandó kiállításra. A bártfai Madonna és a liptónádasdi Madonna két önálló függőkép, ereklyetartós keretük is eredeti, bár az ereklyék már rég elvesztek belőlük. Látványuk ritka pillanatot kínál a látogató számára, amikor klasszikus képtári darabbal állhat szemben. A kiállított művek zöme ugyanis kisebb-nagyobb szárnyasoltárokból származó töredék, vagy valamilyen más együttes része.

A negyedik teremben látható a kiállítás egyik nagy ajándéka: a dunántúli és a feltehetően dunántúli eredetű művek kollekciója. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nemcsak a Felföldön – közismert, újkori nevén, a Felvidéken – és Erdélyben maradtak fenn középkori művek, hanem a Dunántúlon is. Jóval kevesebb persze, mert csak a nyugati karéjt nem szállták meg az oszmán hódítók, s ezt a csekély sávot is nem egyszer végigpusztították. A nagytótlaki két oltárszárny (a magyar szent királyokkal), a soproni Storno-gyűjteményből származó két táblácska, vagy a németújvári Szent Katalin misztikus eljegyzése-kép mellé szerencsésen társulnak a Jankovich-gyűjteményből való táblák, amelyeket szintén dunántúliaknak gondolunk. A kiállítás rendezője, Poszler Györgyi ezt az anyagot különösen jól ismeri, doktori disszertációjában monografikusan is feldolgozta. A két, Tüskevárról származó Madonna-szobor egészen egyedülálló mű, főképp stílusukat tekintve; a későbbi darab a Régi Gyűjtemény egyik legkvalitásosabb szobra. A dunántúliakkal szemben, a másik hosszanti falnál a felföldiek szerepelnek. Az „igazi” szepességi darabok között szinte megbúvik a gyöngyösi ferencesektől a múzeumba került sorozat, amely arra lehet példa, hogy a Szepességben működő oltárkészítő műhelyek távolabbra is szállítottak műveket megrendelőiknek. Itt tekinthető meg a kassai Madonna a rózsával és a Vir dolorum-tábla, amelyek szintén az önálló függőképek számát szaporítják. Talán túlságosan is besűrűsödik e helyen a főművek sora: a kassai Mária halála-dombormű, vagy a két függőkép több önállóságot vagy levegőt érdemelne, igényelne, de ehhez sokkal több helyre volna szükség, az meg nincs. Én is úgy gondolom, vétek volna bármelyiket raktárban tartani.

Az utolsó terem kellős közepére, tengelybe állítva a jánosréti Szent Miklós-főoltár került. Eddig is ez volt az egyik főszereplője a kiállításnak, most azonban ezzel a kétségtelenül kissé teátrális beállítással el is foglalta az őt megillető helyet. Megvilágítása remek; a két szárny hátoldalának szép festményei is jól láthatók. Két oldalára került a templom két mellékoltára, a Passió– és a Mária és Szent Dorottya-oltár. Ezek szerényebb minőségűek, de a hármas együttes igen hatásos látvány.

Ebben a teremben kapott helyet a mosóci Fájdalmas Szentháromság-oltár öt táblája is. Dicséri a rendezőt, hogy merte őket egymástól elválasztani, a műtárgy újkori muzealizációját elfogadva. A középkép az ajtótól jobbra függ, a két félszárny, külön-külön kettéválasztva, az ajtó másik oldalán. El kell fogadnunk, hogy elődeink az oltárok mozgószárnyait olykor önálló táblákra fűrészelték szét, hogy egyedi festményekké bontsák az úgyis funkciójukat veszített, mindkét oldalukon festett szárnyakat. A mosóci oltár esetében az is indokolja ezt a választást, hogy a szárnyak alsó része Turócszentmártonba került (a Szlovák Nemzeti Múzeum ottani részlegében őrzik őket), így teljes rekonstrukcióról szó sem lehet. Nem kell mindenáron rekonstruálni azt sem, amit efféle akadály nem nehezít. Bőven elég, ha a gyöngyösi, vagy a szintén szétválasztott svábfalvi oltárszárnyakat – amelyek egyébként szintén az újdonságok közé tartoznak, korábban egyik sem lévén kiállítva – egymás fölött és mellett helyezik el, önálló entitásként őrizve meg őket. Látványnak szebbek, kiállítani egyszerűbb, a szárnyasoltárok elvi rekonstrukcióját pedig bízzuk a művészettörténészek tudományos fórumaira.

Az újonnan megnyílt kiállítás installációja diszkrét és szakszerű. A vitrinekben nem fulladnak meg a tárgyak. A feliratok hasznosak, informatívak. Az átgondoltság mutatja, hogy a rendező, Poszler Györgyi több mint harminc évet töltött el ezeknek a műtárgyaknak a társaságában, elölről-hátulról alaposan ismeri őket, nem egyet feldolgozott tudományos közleményben. Így könnyű új állandó kiállítást rendezni, sóhajthat fel bárki. Én inkább azt mondom: csak így lehet.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!