Alice emlékére

Jozefka Antal kiállítása

P. Szabó Ernő

Jozefka Antal: Elárultatott hogy megfeszíttessék

Jozefka Antal: Elárultatott hogy megfeszíttessék

A színek mérnökének és varázslójának nevezi a katalógus bevezetőjében Wintermantel Zsolt Jozefka Antalt, nem véletlenül, hiszen a Hajnal, Az alagi láp, a Homoklabirintus című lapjain a megfigyelt természeti jelenségek olyan maguktól értetődő természetességgel kerülnek át a művészet szférájába, ahogyan a víz feloldja a festéket, s az egymásra rakódó rétegek egymást átszínezve olyan gazdag összhatást eredményeznek, amelynek köszönhetően az akvarell felveheti a versenyt minden más művészi eljárással, technikával. Egyébként régen nincsen már szó a klasszikus angol akvarell vagy másféle anyaghasználat dominanciájáról, manapság a legfontosabb, ahogyan néhány évvel ezelőtt az Egri Akvarell Biennále kurátora, H. Szilasi Ágota írta, „az, hogy a vízzel oldódó festékek és a velük kombinálható anyagok közt valójában oly szabadsághoz, kifejező- és hatásrendszerhez juthat a művész, mint kevés hagyományos festészeti vagy grafikai eljárás esetén. Így a stílusváltozatosság lenyűgöző, ahány művész, annyi sajátos nyelvezet.” Hosszú időn keresztül éppen az egri biennálék jelentették a magyar akvarellfestészet legfontosabb fórumát, ez a rendezvénysorozat néhány éve triennáléként született újra, s természetes, hogy a résztvevők között ott találjuk Jozefka Antalt is. Nélküle, az ő sajátos nyelvezete nélkül éppen úgy nem lehetne teljes a rendezvény adta körkép, mint ahogyan az akvarellfestészet más fórumai is hiányérzetet keltenének munkái nélkül.

Miközben persze sajátos nyelvezetről beszélünk, természetesen azt is látjuk, hogy ezen a sajátosságon belül nagyon is tág Jozefka Antal festői világa. Megidéz természeti jelenségeket, emberi létállapotokat, mint a Szeptember, van lapja, amely az idő mélyét kutatja s van, amely a tér tágasságát. A történelem mélye felől vezetne tehát a kozmikus tágasság felé, azt az utat bemutatva, amelyet Jozefka Antal a kiállítás művei által reprezentált több mint négy évtized alatt bejárt? Vagy a figurális, a világ látható elemeit megidéző, átíró, sűrítő alkotásoktól a geometria világát is a magába sűrítő kompozíciókon át a teljesen elvont művekig? Ebben is van valami igazság, hiszen egyes képek, például a Beregszentmiklós, a Busójárás, az 1703 és 1956, az És Berda József is elment, erősen átírva, tömörítve, de mégiscsak az itt és most látható látványelemekből, emberi figurákból, konkrét, a táj elemeiben sűrűsödő hangulatokból eredeztethetők, s nem hiányoznak a figurális elemek jó néhány más akvarellből sem. Például az Anellából, amelyen egy jellegzetes részlet, egy fiatal nő figurája emlékeztet rá, hogy a színekben gazdag lap Rippl-Rónai József művészete előtt tiszteleg. Hasonlóképpen a Nagybányai kötelezőn egy templomtorony is elég ahhoz, hogy ráismerjünk a magyar festők generációit inspiráló környezetre a Zazar folyó partján. Az Elárultatott, hogy megfeszíttessék című lapon a domináló vörös árnyalataiból egyetlen apró kereszt rajzolódik ki – azt már talán csak én látom bele a piros-fehér-zöld színek együttesébe, hogy a bibliai drámát 1956 tragédiájává transzponálja az alkotás. Más, kifejezetten történelmi, a magyar múlthoz, vagy a mitológiához, tehát narratív elemeket feltételező témához kötődő műveiben viszont kifejezetten a színek és csak a színek dominálnak. És Jézusnak áldozák Margitot – emberi figura nem jelenik meg, színek párbeszéde idézi meg a Nyulak Szigetének lakóját, Ariadné fonalán is legfeljebb egyetlen grafikai jellegű elem utal a mitológiai témára.

Hasonló a helyzet az irodalomhoz kötődő műveinél is. Hogy a szavakkal nehezen körülírható munkák milyen közel képesek kerülni nagy irodalmi alkotásokhoz is, jól mutatja Az ember tragédiája inspirálta tizenöt kép is, amelyekkel kísérve a Kossuth Kiadó 1998-ban megjelentette a művet, amely a következő évben sikeresen szerepelt azon a frankfurti könyvvásáron, amelynek Magyarország volt a díszvendége – ez a közelmúltban újrafogalmazott sorozat a születésnapi tárlat egyik fő egységét képezi. „S így körénk varázsolva az elveszett édent” – a mondat, amit Madáchtól idézve egyik akvarelljének címéül adott, a kiállítás többi művével kapcsolatban is elmondható.

Jozefka Antal: Homoklabirintus

Jozefka Antal: Homoklabirintus

Jozefka Antal művei színekben, árnyalatokban gazdag együttessé állnak össze, amelyben vissza-visszatérő módon szerepelnek figurális részletek, geometrikus elemek, amelyek legfontosabb eleme a szín, amely az árnyalatok végtelen gazdagságával, az egymásba hatoló, egymást átszínező tónusok változatosságával ragadja meg a mű szemlélőjét. Mintha csak a természeti folyamatok spontaneitása révén alakuló színegyüttesek jelennének meg előttünk különböző tájakban, folyton változó időjárási körülmények, fényviszonyok között, vagy mintha hirtelen olyan ókori, középkori falképekre bukkannánk, amelynek festékrétegét, az egykori mesterek munkáját egyszerre lerombolva és újjáépítve, az idő, az eltelt évszázadok hatása folytatná tovább. De ahogy a Szent István című akvarellen megidézett közismert, szimbolikus iniciálét nézem, arra is gondolhatok, hogy mintha a középkori mesterek közé tartozna maga is, akik egyszerre ismerték a festés és a festékkészítés, az anyagok átváltoztatásának titkait, a színek, formák titkos szimbolikáját. És persze az az alázat, kitartás sem áll távol tőle, amely a régi mestereket jellemezte, akiknek nem foglalkozás volt a művészet, de lehetőség a lélek távoli tájai felé való kalandozásra.

Nem járunk távol talán az igazságtól, ha erre gondolunk – megjegyezve, hogy ugyanakkor kiváló humora van, ahogyan azt a Nazca kutya vagy a Vörös szakáll című lapjai mutatják –, hiszen abban, hogy ilyen egységes, ugyanakkor egyéni világgal szembesülhetünk, valóban a szó szoros értelmében annak van döntő szerepe, hogy „civil” foglalkozást is választott. Jozefka Antal évtizedeken át vegyészmérnökként kísérletezett ki olyan pigmentanyagokat, papírfajtákat, amelyeknek köszönhetően látomásait, érzeteit adekvát módon fejezheti ki. Persze, már azelőtt rajzolt, festett, mielőtt a Budapesti Műszaki egyetem Vegyészmérnöki Karán diplomázott volna, a Derkovits-körben Nagybányai Nagy Zoltán volt a mestere. A kétféle, egymást erősítő tevékenység eredménye az a különleges világ, amelyet akvarelljei képviselnek, no meg persze a különleges személyiségnek a lenyomata. Hiszen amennyi szakmai gond, annyi filozofikusság, olykor líra, máskor irónia, önirónia jellemzi a lapokat, játékosság a különböző színek, tónusok egymásba futtatásánál, és játékosság a címadásban, amivel művei nézőjének képzeletét is igencsak meglódítja olykor.

A majdnem tökéletes fényabszorbáció – írja fekete négyzetet ábrázoló műve alá, azután viszont az Égi labirintus felé tágítja ki a világot, majd a semmi és a minden között az alkimistához fordul segítségért az anyag átlényegítéséhez. Nos, alkimistával nem szolgált neki a történelem vagy éppen az egyéni sors, de kapott egy nagy-nagy ajándékot, amely nélkül aligha jöhetett volna az életmű, s amely nélkül aligha találta volna meg Ariadné fonalát, amelyet követve ki lehet jutni az emberi sors, a művészi pálya labirintusából a Minotaurosz legyőzése után. Alice-nak hívták ezt az ajándékot, s most Jozefka Antal az ő emlékének szentelte ezt a kiállítást, mi több, két Alice-t idéző akvarellt is kiállít. Ez teszi valóban teljessé a születésnapi tárlatot.

Jozefka Antal: Búcsú egy baráttól

Jozefka Antal: Búcsú egy baráttól

Alice emlékére,

Újpesti Galéria,

2015.  február 4 – március 1.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:47+00:00 február 9, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!