Erőss István: Természet-művészet – fotók, installációk

Tolnay Imre

az út kívül-belül. Kis budai utcából tizenegynéhány lépcsővel az enyhén alagsori négyzetes térbe és annak egy belső zugába kalauzoló kiállítótér falain printekkel találjuk szembe magunkat, melyeken a mű maga az alkotó, aki különböző kultúrákba mártózva, helyzetbe hozva önmagát áll előttünk. Nem jelmezes karnevál ez, és nem is a hatvanas-hetvenes éveket idéző experimentális performance-ok dokumentumai. A nagyméretű színes fotók mindegyikén megjelenő Erőss István a csekély hazai autonóm múlttal rendelkező természetművészet egyik itthoni megteremtője, népszerűsítője, önálló hazai oktatásának létrehozója. A személye megkerülhetetlenségére utaló felsorolás itt nem ér véget, ugyanis két évtizede a világot (Európán kívül Afrikát, majd főleg Ázsiát) járva ismerte meg, tette gondolkodása és művészete középpontjává a különböző kultúrák ősi és kortárs produktumainak rétegeit, megnyilvánulásait, a természetet, majd kiállítássorozatok (SZEGMENS), szimpóziumok, előadások, vendégoktatói meghívások következtek, főleg a Távol-Keleten. Könyv formájában is megjelent doktori értekezése szintén a természetművészet témakörében született a lehető legszélesebb idő- és térbeli kitekintéssel, keresztmetszettel. Az őselemekből keletkezett, organikus törvényszerűségekből „felépülő” természet az emberi beavatkozás, ha úgy tetszik, az alkotói helyzetbe hozás, sajátos kiemelés révén alakul művé(szetté) a nature art művészeinek ténykedése nyomán. Bár az elméleti fizikusok szerint nem az a fontos, hogy mi az anyag, hanem az, hogy hogyan rendeződik el – itt és most éppen mindkettő fontos.

kultúrákba mártva. Erőss kulturális mátrixokat helyez vagy inkább enged egymásra-egymásba, csomagolja ezekbe hol ironikusan, hol szakrálisan-rituálisan önmagát, végső soron civilizációs térképeket hoz létre saját teste mikrouniverzumán. S mivel a világot napjainkra egyre inkább az emberi tevékenység révén létrejött hálózatok kusza rendszereként, egymást többszörösen átfedő, különböző jelentéseket hordozó rétegek halmazaként is kell látnunk, az ez alatt (fölött-mellett) leledző (tenyésző-enyésző, sarjadó-pusztuló) természet is mára mindezek olvasataként, erős etikai viszonylatban, holisztikusan értelmezhető-értelmezendő.

Erőss István: Fekete-fehér, 2009, Ghána

Erőss István: Fekete-fehér, 2009, Ghána

A világ hálózatként működik, vagy még pontosabban, mint a beláthatatlan számú hálózatok egyvelege. Bár ez mindig is így volt, ennek a ténynek a felismerése a 20. századig váratott magára, míg a technikai vívmányok lehetővé tették ezt. A hálózatelmélet megfogalmazásáig is léteztek különböző elképzelések a világ szerkezetét illetően, viszont egyrészt ezek csak jelenségeket írtak le, másrészt pedig allegorikus képet alkottak a világról. A Barabási-féle elmélet egyetemes – kiterjeszthető úgy az egészre, mint a részletre – és, ami talán nem mellékes, ábrázolható a térképek segítségével.

Erőss István: Boksz, 2009, Gyergyószárhegy

Erőss István: Boksz, 2009, Gyergyószárhegy

boksz, fekete-fehér és tarka helyzetek. Az egyik fotón Erőss Istvánt sár hatását keltő kenyértészta-bokszkesztyűben látjuk. S bár tudhatjuk-érezhetjük, hogy minden művének hátterében, pontosabban motivációi mögött, etikai elkötelezettség, ha nem is mindig állásfoglalás, de kérdésfeltevés, személyesség áll, itt most személyes történet is. A művész nem „felveszi a kesztyűt”, hanem egy kenyér-kesztyűbe bújik, „a kezére süti az anyaföldet” és az abba zárt magot (gabonát), ugyanis: a kesztyű az édesapja – állam által elvett, majd később visszaadott – földjén termett búzából van sütve. A Fekete-fehér címet viselő mártózás fotóján a művészt és egy kis cingár fekete bőrű srácot látunk egymás mellett: vizuális-kulturális „játék” és mimézis, a jelképes tisztaság demonstratív megjátszása, hogy a „nagy fehér ember” egész karja a „még fehérebb”, a „kis feketének” csak a kézfeje. Eszembe ötlik afrikai művészkollégánk, aki azt kérdezte az itthoni fövenyen aszalódó napimádókat elnézve, hogy „mit csinálnak itt ezek, csak nem olyanok akarnak lenni, mint mi”, és eszünkbe juthat egyebek közt a közelmúltbeli zene- és show-ikon, a fekete Michael Jackson, aki a „halálba radírozta magát” a fehér ólomkatonává válásért.

az állandóság és elmúlás természetépítményei a virtuálisban. A kiállítótér két kis terét elválasztó falfelület elé helyezett nagy monitoron lehet megtekinteni Erőss domináns architektonikát és organikus jelleget egyszerre hordozó installációit, helyspecifikus természetművészeti alkotásait. Azért érdemes ezt ilyen tárgyilagosan leírni, mert közben a természetművészet egyik fontos etikai alapállása a természetet tiszteletben tartó, s közben a galériás-múzeumi intézményrendszerrel nem igazán kompatibilis, immobil művek létrehozása és azok természetbe ágyazottsága, ez által mulandóságuk elfogadása. Itt pedig virtuálisan látjuk (sajnos nem halljuk) a Zene a szúnyogoknak (Abiko – Japán, 2002), vagy a Zenemalom (Kongcsu, Dél-Korea, 2006) című természetbe szánt és készült, az elemekkel kölcsönhatásba szánt munkákat, sok más társukkal együtt az „anyagtalan” virtuális megjelenítésre determinált képernyőn, egy intézmény falai között…

penészesek szoborparkja. Az utóbbi időben több, eltérő európai térségekben hozott-hoz létre olyan szobrokat Erőss István, amelyek az eddig említetteknél is hangsúlyosabban a mulandóság, az enyészet szimbólumai. Efemer szobrászat ez, tiszaviráglétünk plasztikus lenyomatai, letűnő-előtűnő kultuszok manifesztumai. Penészes elvtársa (Bulgária, 2013) például egy bulgáriai kihalt falu kultúrotthonában készült, ahol megállt az idő az ötvenes években. Penészes oszlopa (2012, Németország), Penészes madonnája (2012, Gyergyószárhegy), Penészes figurája (2012, Horvátország) mind egy arcát vesztő, el-eltakaró, kultuszait felejtő, de identitását firtató civilizáció szoborparkjának darabjai, mondhatnók „emberkertjének” kortárs emlékművei.

Erőss István: Zene a szúnyogoknak, 2002, Abiko, Japán

Erőss István: Zene a szúnyogoknak, 2002, Abiko, Japán

Erőss István: Penészes elvtárs, 2013, Bulgária, 300 cm

Erőss István: Penészes elvtárs, 2013, Bulgária, 300 cm

A Kárpátok csíki táján, így bizonyos értelemben Bizánc és Róma (a keleti és nyugati keresztény kultúra) határán, de ugyanakkor Ceausescu Romániájában felnőtt Erőss tehát egy kulturális olvasztótégely pereméről származóként szemlélhette-szemléli a kulturális ütközőzónákat. És emellett régóta úton levőként bőségesen érzékelte – és műveivel hitelesen érzékelteti az inkább Keletről jövő intuitív energiák és az inkább Nyugatról jövő racionalitás törvényszerűségeinek metsződéseit, de törésvonalait, egymásra rakódó s közben pusztuló és újjászülető rétegeit egyaránt.

summa. Annyi házi feladatot talán mindenképp megfogalmazhatunk magunknak így böjt idején felekezetre vagy felekezettelenségre való tekintet nélkül Erőss kultúrákba mártott test-munkáinak fotói mentén, hogy elgondolkodunk ittlétünk és tárgyaink mulandóságán, a bármi áron képben (mainstreamben) lenni hiábavalóságán (vanitas), ha úgy tetszik, feleim, „pur és homu”-mivoltunkon. Igen, tekinthetjük Erőss István ez utóbbi műveit afféle „ecce homo”-olvasatoknak, civilizációs-kritikai parafrázisoknak is. Szemtől szemben áll velünk, majdnem ruhátlanul az ember (az alkotó és a mű egy személyben), pontosabban kultúrákba öltözve (és állunk, szembesülünk mi is általa). Kulturális metaforáinkba, analógiáinkba meríti tehát Erőss önmagát, illetve más égtájak kultúráját. Ha sikerül a tarka, évezredek óta önmagával viaskodó emberiségre egy nagy közösségként tekintenünk, akkor kijelenthetjük, hogy a közös gondjainkról szóló, erős(s)en rétegzett gondolatok személyes, de mégis egyetemes gondolat-gyűjteményét gyarapítja.

 

Vízivárosi Galéria,

2015. február 27-ig

 

Print Friendly