Manière

Déri Miklós: Portrék

Cséka György

Déri Miklós Portrék című kiállításán szereplő 15 nagyméretű portréja és egy 36 kisebb képből álló tabló mindössze egy szelete a hatalmas, egy éve tartó portréfotográfiai vállalkozásának, amelyet a fotós folyamatosan a legnagyobb közösségi portálon oszt meg. Az ott lévő anyag jelen pillanatban a 109. portrénál tart. A projekt kezdetben az alkotó számára fontos emberekről készült csoportos és egyébként színes portrékkal indult, de, ahogy Déri nyilatkozta, logisztikai nehézségek miatt – mivel nehéz volt egy helyre szervezni a portrék alanyait – egyéni portrékat kezdett el fotózni, immár fekete-fehérben. Úgy tűnik, későbbiekben a kezdeti személyes elképzelést, a válogatást felváltotta egy tágabb merítés, mivel a fotóst elkezdték megkeresni olyan, a koncepción kívül álló alanyok, akiknek, elmondása szerint, nem tudott ellenállni, azaz mindenkit lefotózott.

20140430_0165A kurátor, Oltai Kata elmondása szerint az anyag végső célja kezdettől egy album, azaz egy jóval nagyobb szelet, hacsak nem a teljes elkészült portréanyag publikálása. A kiállítás így egyfajta előtanulmánya, mutatója, emlékeztetője a kötetnek. A portrék alanyai között elég nehéz megfogható és beazonosítható összefüggést találni, hiszen a legváltozatosabb foglalkozásokat „űzik”, képzőművészeket, zenészeket, fotósokat, politikusokat, filmeseket, írókat, rádiósokat, újságírókat stb. látunk a képeken. Az anyagban mégis kitapinthatóak kapcsolatok, hiszen a portrék jó része a ’80-as és ’90-es évek magyar underground szubkultúrájának jelentős alakjairól készült. Természetesen, bizonyos értelemben, a teljes portréanyagban is létrejönnek összefüggések, hiszen személyes kapcsolatokon keresztül jutott el a hír a portrék alanyaihoz, akik később megkeresték a fotóst, tehát megfigyelhető egyfajta hálószerűség, és valószínűleg pár lépésből mindenkit össze lehet kötni mindenkivel. Szakmai, személyes, rokoni vagy pusztán ismeretségen, tiszteleten alapuló kapcsolatok szövik azt a hálót, amely a portrék alanyait, a budapesti értelmiség egy relatíve jól körvonalazható szeletét összetartja, összefűzi, laza kontextusba állítja.

Így Déri munkájának, a válogatás minden esetlegessége, sőt koncepciótlansága ellenére mégis támad némi halvány körvonala, alakja. A képek megvalósítására egyfajta minimalizmus és uniformitás jellemző, a fotós minden alanyt egyazon háttér és világítás elé ültetett. A képkivágat is ugyanaz, továbbá, mint megtudjuk, minden alanytól azt kérte a fotós, hogy lehetőleg neutrális arckifejezést vegyen fel, pontosabban, eressze el az arcizmait, hogy azok semmit se fejezzenek ki. A képek emellett jelentős utómunkát is tartalmaznak, aminek leghangsúlyosabb és látható eleme a bőr nem egyenletes textúrájának kiemelése. A portréalanyok játéktere az önkifejezésre maximum a fejtartásban manifesztálódhatott, mivel egyéni/egyedi tárgyi rekvizitumok tekintetében is pl. az egész anyagban mindössze egy fogpiszkáló tűnik fel Menyhárt Jenő szájában és egy pipa Halas Istvánéban, emellett kb. 3-4 alanyon van sapka.

1601304_10201582122536936_1622797214_nMivel a fotós pontos elképzeléssel rendelkezett, mit akar látni, a portrésorozat inkább erről az elképzelésről szól, kevésbé az alanyokról. Az eddigi leggyakoribb reakció a szisztematikusan a közösségi hálóra felkerülő portrékra, hogy azok kegyetlenek, és „mindenki csúnyább és öregebb a képein” (Gerlóczy Ferenc). A hozzászólásokban gyakran fel is merül, hogy potenciális alanyok mondják vissza a fotózást, mert visszarettennek attól, ami Déri képein lesz belőlük. A fotók kegyetlenségét, bizonyos értelemben illúzióromboló vagy dezilluzionista jellegét, pontosabban: hatását egyrészt a fekete-fehér nyersanyag puritánsága adja, másrészt a minimális világítás, harmadrészt az utómunka bőrkiemelő, azaz minden ráncot, pórust, pattanást, sebet, szőrszálat, azaz az ideálisnak vélt sima bőrhöz képest minden hibát előtérbe helyező jellege, negyedrészt a fotós instrukciói, amivel az elképzelését, azaz egy elképzelt semleges, de inkább lehangolt arcot húz az alanyok arcára.

A portréfotográfia kedvelt fogása, ami természetesen jórészt az alanyok vágyteljesítése, hogy a különböző eszközökkel, de a fotós lágyítja a képet, így egyfajta, hol kisebb, hol nagyobb mértékben idealizált arcot mutatnak, adnak át az embernek. Elkendőzik a hibát, az esetlegeset, és a „lényeget” mutatják meg. Déri fotói az ellenkező végtelet képviselik, szinte az alanyok ellenére alkotja meg és mutatja fel arcuk esetlegességeit, hibáit, öregedését. Mégpedig mindegyik alanynál ugyanúgy. A képek így, bár különböző emberekről készültek és ezt látjuk is, mégis egyformák, egyetlen arcot mutatnak, amit Déri elképzelt. Ennek az arcnak a jellegzetességeit elég jól ismerjük pl. a szociofotóból, a szándékosan „keményen fényképezett”, megrázó, hatást kelteni kívánó fotográfiából.
Déri bizonyos értelemben a budapesti értelmiség egy szeletét szociofotózta meg. A képeken az alanyok mintha egy időutazás részesei lennének és jövőbeli, megöregedett, kiábrándult és szomorú arcukat viselnék, mégpedig mindenki ugyanazt az arcot. 1926064_10201632493196171_1195648383_o

A portréfotográfia talán az egyik legnehezebb műfaja a fotográfiának, éppen mert, ha jó akar lenni és valóban a portré alanyáról szólni, közel kell hozzá mennie, meg kell kicsit ismernie vagy rá kell éreznie arra a pillanatra, amikor az önmaga. Ezt a képzelt vagy valós „önmagát” vagy „önmagaságot” kell kibontania az arcból. Minden portré, a szerzői kézjegyen túl, egy kicsit arról az emberről is szól, akit lefotóznak, több-kevesebb mértékben természetesen. Déri Miklós portréi, bár a stílusjegyek egy visszafogott, neutrális, dokumentarista jellegű ábrázolást sejtetnének, a portréfotózás könnyebb útját választva uniformizáló „művészi” eszközeivel, túlmennek ezen a szándékon, és inkább egy szociofotós gyökerű víziót vagy inkább toposzt mutatnak fel, egyfajta manírt. 15 vagy 36 vagy 109 portré helyett egyet látunk, amit már elég jól ismerünk.

A munkának persze van egyfajta dokumentum-, illetve hiánypótló jellege, éppen extenzivitása miatt, igen sok egykor vagy most is jelentős alkotót, személyiséget, arcot mutat fel és ment meg a feledéstől. Ebben az értelemben, az alanyok kiválasztásának esetlegessége, a hiányzó koncepció miatt a műnek valóban legtökéletesebb megvalósulása, formája minden portré, válogatás nélkül egy kötetben, vagy akár kötetek sorában való publikálása, ami így kiadhat egyfajta szolid arcképcsarnokot.
Deák Erika Galéria

2015. január 15 – február 14.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:47+00:00 február 2, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!