Oszlopok és áramlások

Lencsés Ida újabb munkái

Lóska Lajos

 

Lencsés Ida: Áramlás II. 2012, vászon, akril, vegyes technika, 60x50 cm

Lencsés Ida: Áramlás II. 2012, vászon, akril, vegyes technika, 60×50 cm

A kortárs magyar textilművészet iránt érdeklődő tárlatlátogatók Lencsés Idát elsősorban gobelinművészként ismerik. Kárpitjainak sajátos, kitüntetéseket, érdemrendeket tartó-rögzítő, textilháromszögekre emlékeztető formája szinte művészete emblémájának tekinthető. Nem véletlen tehát, hogy az első ilyen, az 1980-as évek második felében készült, csúcsára állított háromszög falikárpitjainak motívumai, mint a fém vagy bronz érdemérmeket tartó kis textilkitűzőké, geometrikus formavilágúak (Kitüntetés I, 1987).

Néhány esztendő elteltével aztán apró, színes neogeós alakzatok tűnnek fel alkotásain (Bermuda I-III, 1995), később pedig építészeti elemek, például oszlopok (Örökség, 1996).
Lencsés Ida legújabb, szabadon lebegő textíliára vagy klasszikus vakkeretre feszített vászonra festett, zömmel sárgás-feketés, kollázs elemekkel gazdagított képeit nézegetve arra a megállapításra jutottam, hogy a textilművészek közül egyre többen próbálják ki magukat más műfajban. Most hirtelenjében példaként csak Péreli Zsuzsa, Nagy Judit vagy Hauser Beáta nevét említeném. A klasszikus gobelinkészítés meghatározó mesterei úgy gondolták, hogy a kötött, hosszú ideig tartó kárpitkészítés mellett más műfajokkal, technikákkal is érdemes kísérletezni. És az új kifejezési formák közül mindegyikük a képzőművészeti alkotások alapjának tekintett rajzolást választotta. A rajzot, mely egy olyan univerzális kifejezésmód, amivel nemcsak jegyzeteket készíthetünk, hanem amivel a pillanatnyi érzelmeinket, gondolatainkat is viszonylag gyorsan és frissen rögzíthetjük.

A Ferencvárosi Pincegalériában jelenleg bemutatkozó Lencsés Ida viszont nem állt meg a rajznál, tovább ment, mint gobelinművész kollégái. Ő ugyanis nemcsak a ceruzát, hanem az ecsetet is a kezébe fogta, és a szövéssel felhagyva − vagy mondjuk inkább úgy, hogy azt szüneteltetve − szorgalmasan festeni kezdett. Ez a műfajváltás nála valamikor a 1990-es évek második felében következett be. Eleinte kollázsokat készített, emlékezzünk csak az 1996-ban született Rend– vagy Örökség-szériákra. Az utóbbi két-három esztendőben viszont, ahogy kiállított művei is bizonyítják, mindenekelőtt fest. Noha napjainkban merőben más műfajban dolgozik, motívumai, oszlopai vagy felülnézetből ábrázolt épületekre, romokra emlékeztető ábrái – melyek már kárpitjain is megjelentek − megmaradtak, átmentődtek, átalakultak: egy megrajzolt, megfestett áramló, örvénylő háttér középpontjába kerültek. Ezt az állandó mozgást hangsúlyozandó adta egyik legnagyobb sorozatának az Áramlás címet.

A világmindenség, a mikro- és a makrokozmosz lényege az örök mozgás. Elképzelhetetlenül hatalmas pályákon keringenek a bolygók, a csillagok, sőt a galaxisok. És ugyancsak a mozgás a lényege az anyag legkisebb részeinek is: az atommagban rezegnek a protonok és neutronok, illetve ezek kisebb testvérei a kvarkok. Mindennek, az emberi életnek is, a mozgás az alapja, sugallják Lencsés Ida kompozícióinak lüktető alakzatai.

Más alkotásain viszont jelen vannak a kultúra állandóságára utaló szimbólumok is, az ősrégi oszlopok, oszlopfők, romok, épület alaprajzok. Ezek a posztmodern szemléletmódot juttatják eszembe: nemcsak azért, mert Lencsés pályája a figurális művészet, a new wave festészet, a posztmodern kifejezési formák felfutása idején indult a 80-as években, hanem azért is, mivel motívumai most is erre az ábrázolásmódra, szimbólumvilágra utalnak. A posztmodern fogalma, mint Umberto Eco, a jeles olasz polihisztor megjegyzi, nem egy időrendileg körülhatárolható irányzat, hanem inkább szellemi kategória, alkotásmód, Kunstwollen. A posztmodern az örök jelenben élő, a múltat végképpen eltörölni akaró neoavantgárd kifulladása, megszűnése után lépett fel nálunk a képzőművészetben az újfestészet megjelenésével a 80-as években, az irodalomban valamivel korábban, miután az avantgárd eljutott a saját analizáló módszerének a végpontjáig. Mint Eco írja: „Az avantgárd lerombolja, eltorzítja a múltat: Az Avignoni kisasszonyok tipikus avantgárd gesztus; majd az avantgárd tovább megy, a figura lerombolása után meg is semmisíti azt, és eljut az absztraktig, az informálisig, a fehér, az összetépett, az elégetett vászonig…” , a zenében pedig a csendig (emlékezzünk csak Cage-re), az építészetben pedig a puszta, purista szerkezetig. Az avantgárddal szemben a posztmodern újra fölfedezte a történelmet, a figurális és a narratív kifejezésmódot, a színeket, tehát gazdagítja a művészet formanyelvét, miközben ironikusan idézőjelbe is teszi azt.

Lencsés Ida: Áramlás III. 2012, vászon, akril, vegyes technika, 60x50 cm

Lencsés Ida: Áramlás III. 2012, vászon, akril, vegyes technika, 60×50 cm

Lencsés Ida képein az áramló szaggatott vonalkák a permanens mozgásra utalnak, de az örökké pulzáló részecskék között ott vannak az állandóságot jelképező toposzok, konkrétan a művészet örökkévalóságát szimbolizáló görög oszlopfők és a még régebbi kultúrákra utaló falmaradványok. Lencsés Ida legújabb festményei, szabadvásznai tehát egyéni formai megoldásaikkal, mondandójukkal egy klasszikus filozófiai módszert modellálnak, a dialektikát: az állandóságra és a változásra egyaránt utalnak.

 

Ferencvárosi Pincegaléria,

2015. január 21 – február 12.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:47+00:00 február 5, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!