Kepes és Moholy-Nagy nyomdokain

Interjú Bordos László Zsolttal

Muladi Brigitta

09-BordosLaszloZsolt

Bordos.ArtWorks és Alkotótársai: 2012 Show Must Go On! Paint Up 2012 – 3D mapping interaktív epilógussal, Műcsarnok, Budapest (szerep: 3D-művész, művészeti vezető)

Bordos László Zsolt pályafutása a magyar kortárs képzőművészet egyik nagy dimenziójú sikertörténete, 2000 óta foglalkozik videovetítéssel, VJ-ként kezdte a budapesti underground kultúrában. Pár napja jött haza az ausztrál Adelaide Fesztiválról, ahol tizenegy olyan jelentős művésszel együtt vett részt, mint Bill Viola és Tony Oursler.

Tanulmányait itthon az MKE-n és a MediaLab UIAH-on (University of Art and Design), Helsinkiben végezte. A 2000 és 2004 közötti 3D-animációs VJ-munkáival és formabontó vetítéseivel, illetve a 2007-es Heavent párizsi projektjével a 3D-mapping műfaj első generációjához tartozik. Számos nagyszabású architekturális vetítés sikere után Bordos.ArtWorks és Alkotótársai néven művészbarátaival, Kovács Ivóval és Szalkó Dániellel dolgozott együtt. Beláthatatlanul nagy távlatokat jártak be világszerte panoráma- és holografikus vetítéseikkel, VJ-show-kkal és képzőművészeti tevékenységükkel többek között Los Angelesben, New Yorkban, Dubajban, Párizsban, Genfben, Kölnben, Rómában, Temesváron, Jerevánban, Moszkvában, Quebecben, Shanghaiban és Budapesten.

Bordost aktuálisan a szóló művészeti projektek foglalkoztatják, kisebb tárgyvetítésekre (object mapping installációkra), képzőművészeti kiállításokra, valamint színházi és operadíszlet-vetítésekre koncentrál, emellett az egyik legfontosabb számára a vetítés történetéről, az épületvetítésről összeállított előadássorozata.

2015-re számos művészeti projektre kapott felkérést, májusban Mexikó Cityben dolgozik, júniusra Peter Weibeltől, a ZKM igazgatójától kapott meghívást tíz művésszel együtt nagyszabású épületvetítésre, októberben Prágában szerepel majd. Legközelebb Budapesten áprilisban a Budapest Galéria szervezésében, Paksi Endre Lehel kurátori fényművészeti kiállításán vesz részt.

Arról kérdeztem, hogy miként jutott el, az MKE-n végzett festőművész odáig, hogy elképzelhetetlenül nagy volumenű fényművészeti projektekben a legnagyobb sztárokkal dolgozhasson, és őt idézve: azt csináljon, amit akar.

Neved az utóbbi években összefonódott a többdimenziós, mozgóképes vetítéssel, aminek szinte a magyar nagykövete vagy, számos külföldi projektben találkozunk munkáiddal, amik a mai művészet egyik legaktuálisabb nyelvén szólnak, de a technikai bázis megteremtésének nehézségei miatt valószínűleg a közeljövőben nem válnak széles körben művelhető műfajjá. Hogyan kerültél kapcsolatba végzett festőként ezzel a területtel, és hogyan jutottál ilyen magas szintre?

Bordos László Zsolt: A Magyar Képzőművészeti Egyetemre, akkor még Főiskolára, festő szakra jártam, és a személyi számítógépek megjelenésével egyre jobban frusztrált az ismeretek hiánya, de mint gyakran a művészek, az ismeretlen felé fordultam: egyre nagyobb vonzást éreztem a 3D-s animációk, a számítógéppel létrehozható grafika iránt. A 3D-animációban nem a filmiparból ismert vizuális világ ragadott meg, hanem az a lehetőség, hogy művészként egy új eszközt próbálhattam ki. Autodidaktaként képeztem magam eladdig, hogy végül festő szakos hallgatóként 2002-ben a diplomamunkám egy számítógépes 3D-animáció lett. Akkoriban ez szokatlan volt. Fél évig dolgoztam ezen a 11 perces filmen, iszonyú nagy munka volt mögötte.

A diploma után miként sikerült mégis közel maradni a digitális képi animációhoz, hiszen nem volt meg hozzá a saját technikai bázisod.

B. L. Zs.: Az animációimban, amelyeket készítettem, már kezdetben is a teret próbáltam értelmezni, azt feltérképezni, hogy mit lehet a 3D-s animációban elérni, hogyan működnek a szoftverek. Ismerőseim között, a baráti körömben voltak olyan partiszervezők, akik az elektronikus zenei kultúrában jelentősen részt vettek, és így lettem VJ (Visual Jockey), aki képtartalmakat készít zenei ritmusra, ami a képvers egy formája lehetett volna, sőt igazi művészet is, de nem lett az, mert egy másik szemlélet győzedelmeskedett, éspedig: töltsünk le innen-onnan képtartalmakat, és keverjük össze. Sugár János ezt „mixergyalázásnak” nevezte – sokáig én is ezt csináltam, de ez akkor fontos volt, ki kellett élni az ilyen típusú alkotást. Ebben a partiközegben találtam meg azt a fiatal közönséget, akik kívántak is látni valami újat. 2002–2004 között Budapesten szinte mindenhol megfordultam, minden hétvégén vetítettem. Annak ellenére, hogy ez az időszak jelentette az első találkozást és folyamatos munkát a projektorokkal, a vetítéstechnikával, mégis elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy már komolyabb projekteket szerettem volna készíteni, olyanokat, amikből meg is lehet élni és amelyekhez a lehető legjobb technikát tudom megvásárolni.

Hogyan sikerült megkapni ezeket a komoly megbízásokat, amik hozzásegítettek az önállósodáshoz?

B. L. Zs.: Említettem, hogy mínuszból kezdtem, még számítógépem sem volt, a semmiből kellett mindent összehozni. Elegem lett abból a függőségből, hogy azért nem tudok dolgozni, mert nincs vetítőm, nincs projektorom, nincs egy jó számítógépem. Akkor kezdtem el nagyméretű vetítésekben lehetőséget látni, amikor a Raypainting csapatnak dolgoztam, akik ipari diavetítőkkel állóképeket vetítettek különböző épületekre, például a Matáv-székházra. Mindig ott motoszkált bennem, hogy ezeket meg lehetne csinálni mozgóképekkel, animációkkal is, de az igaz, hogy csak 2005-ben jelentek meg azok a fejlesztések, amelyek lehetővé tették, hogy videoprojektorokkal ekkora képeket jó minőségben lehessen vetíteni. Nagy szerencsém, hogy 2005-ben megismertem egy párizsi céget egy vetítéstechnikai kiállításon, akik birtokoltak olyan nagy teljesítményű projektorokat, amik fényerejükkel alkalmasak voltak nagyméretű animációk vetítésére. Elkezdtem velük dolgozni, 2007-ben ez a cég kihívott a nemzetközi porondra, hatalmas projektekben kezdtem el dolgozni, Dubajban a Pálmaszigetek megnyitóján például, ahol Kovács Ivóval és egy francia művésszel, Giovanni Bourgeois-val dolgoztunk együtt, és ahol a világ akkori legfejlettebb technikáit próbálhattam ki, egy 300 méteres vetítéshez készítettük a nagyfelbontású 3D-animációkat. Szeretem mindig világosan hangsúlyozni, hogy ez a projekt a show-businesshez tartozó műfajban készült, nem tekintem művészetnek, ugyanakkor a dubaji gigaprojektnek köszönhettem, hogy később azt csinálhattam, amit akartam. Nem utolsó szempont az sem, hogy itt próbálhattam ki olyan eszközöket és technikákat, amelyek elképzelhetetlenek lettek volna a művészeti életben.

2009 és 2010 tájékán az volt a legnehezebb, hogy a hihetetlenül drága vetítéstechnikát a művészeti projektek számára megszerezzem. Nem mindig jött össze, számos művészeti projektet önköltségesen valósítottam meg kommersz munkák elvállalásával. Szerintem ma már nem működik az a régi modell, hogy a szegény művész kimegy külföldre, és kenyéren-vízen él. Főként, hogy a vetítéses műfajhoz komoly és drága felszerelések kellenek. Mellesleg Párizsban már a víz is elég drága…

Nem volt nehéz váltani, s a „nincstelen festő” szerepéből hirtelen a pénz világába kerülni? Hogyan őrizted meg a személyiségedet ebben a „sztárlétben”?

B. L. Zs.: Kezdettől fogva volt egy küldetéstudatom: azzal a céllal érkeztem Budapestre 1997-ben Brassóból, hogy pár évig itt leszek, majd Bécsben, majd Párizsban és így tovább. Végül nem így valósult meg, a bürokrácia útvesztőiben nem boldogultam – letelepedési papírok stb. –, de tízéves késéssel sikerült megvalósítani az álmokat. A sikerek közepette pedig mindig igyekeztem nem elfelejteni, hogy honnan jöttem, és mit akarok. Mindig ott volt a kis lámpa, ami figyelmeztetett. Azt hiszem jó volt a töltet, amit a szüleimtől és a nagyszüleimtől kaptam.

Szavaidból érezni, hogy nem szívesen azonosulsz az általad kommersznek nevezett show-bizniszes gigaprojektekkel, amelyek azonban fontos állomások az életedben. Dubaj, Moszkva, Párizs… A külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy nyilvánvalóan a művészeti fejlődésben is segítettek, amellett anyagi bázisodat teremtették meg, és hatalmas figyelmet irányítottak a munkádra. Mégis mit jelentettek neked a hírnéven és a pénzen kívül?

B. L. Zs.: Sokáig valóban frusztrált, hogy miért kell művészként egyéb projekteket is elvállalnom, de ahogy a társadalom egésze megváltozott, úgy szerintem a művésztársadalom hozzáállása is meg kell, hogy változzon. Szerencsére ma már nem kell kommersz projekteket vállalnom, de régebben örömmel vettem részt egy-egy show-biznisz-projektben, amelynek a jövedelméből később 2-3 művészeti projektet is meg tudtam támogatni, sőt más művészek kisebb installációit is támogattam.

Melyek voltak mégis azok az üzleti szférából érkezett megbízások, munkák, amelyek kulcsfontosságúak voltak a számodra, segítették a fejlődésedet, akár ma is elvállalnád, és miért?

B. L. Zs.: Minden projekt nagy fejlődést jelentett. A legnagyobb kaliberű projekt a Dubajban a Palm Jumeirah (Pálmaszigetek) átadási ünnepségén és ugyanitt a Burj Al Arab, a vitorlás szállodára vetítés volt. Ez utóbbi például 63 projektorral történt. A vetítéstechnikát természetesen vetítéstechnikai cég hozta, de a 63 darab ipari projektor jól jelzi a projekt méretét. Ami érdekes ezekben a dimenziókban, hogy kezdenek embertelenné válni a méretek. Németországban 1700 összekötött számítógép (renderfarm) állt rendelkezésre, amiből 700-800-at használtam az animáció elkészítésére. Ezt csak gigaprojekteknél lehet megtenni.

Dubajban nagyon jó volt a sajtóvisszhang, olyan neves szakmai lapokban, mint a Le Monde, a SoonoVision jelent meg a projekt leírása, rengeteg meghívást kapott a stáb világszerte. A válság kezdetével, 2009-re viszont már az összes programot lemondták, ugyanis luxuskategóriának számított a nagyméretű vetítés, és ahol válság tört ki, ott nem rendezték meg a vetítéséket.

Nekem lenyűgöző volt a Lexus-reklámprojekt is, az hogyan zajlott?

B. L. Zs.: A Lexus-projekt megrendelői nem kizárólag üzleti megrendelésben gondolkodtak, nekik fontos volt, hogy a projektben ugyanannyi legyen a művészeti tartalom, mint a brandépítés, ami számomra bebizonyította, hogy a reklámiparban is szeretik a magas minőséget. St. Germainben, Párizs mellett egy 230 méteres kastély homlokzatára készítettük el a kreatív anyagot, ahol egy zártkörű rendezvény formájában zajlott a bemutatás.

A szereped egy külső szemlélőnek úgy hat, mint egy mágusé, aki egy kattintással más dimenziókba repít át. Hogyan kell elképzelni pontosan azt a munkafolyamatot, amit végzel?

B. L. Zs.: Az ilyen típusú bemutatók lényege, hogy nem síkfelületre vetítünk, hanem térre, tárgyra, objektre, azaz háromdimenziós felületre. Ez egy olyan módszer, amely 2006-2007 táján jelent meg, számos szakember, művész kísérletéből jött létre. Természetesen voltak korai előzmények is.

Az első munkafázis lényegében az, hogy a valódi térnek egy nagyon pontos virtuális mását kell létrehozni. A helyszíni felmérések alapján – amely általában lézerszkenneléssel történik – elkészül egy 3D-s modell, amelyben elhelyezek virtuális „projektorokat”, meghatározva a majdani valódi videoprojektorok pontos helyét.

Épp most tértem haza Ausztráliából, ahol az Adelaide Fesztiválon hat művész mintasablonját készíthettem el, az ottani szervezők elkészítettek egy lézerszkennelést, ezáltal egy 2 milliméter pontos adathalmazt kaptam, amiből itthonról tudtam dolgozni. Végül a helyszínen minden passzolt.

Mi volt az a művészeti projekt, ami számodra meghatározóbb élmény volt, mint a többi? Nekem a norvég templom (Stavanger Domkirke) vetítése a legszuggesztívebb a felvételeken.

B. L. Zs.: Tulajdonképpen igen, ez a projekt számomra is az egyik legfontosabb. Hosszú évek csapatmunkája után, 2013 végén elkezdtem újból egyedül dolgozni. A norvég szóló projektet tulajdonképpen egy ars poeticának tekintem, ott összegeztem az elmúlt év tapasztalatait… Johann Johannsson izlandi zeneszerzőnek is nagyon tetszett a művem. Ezzel a projekttel egy világturnét szervezek, és szándékaim szerint több helyen lesz bemutatva.

A másik kulcsfontosságú esemény az életemben, hogy alig pár hete találkoztam Ausztráliában Bill Violával. Nem gondoltam volna, hogy bárki ekkora hatással tud lenni rám, egy mondata nagyon megerősített, azt mondta, hogy az időnk egy villanás alatt múlik el, s ezért minden olyan idő, amit nem azzal töltünk, amit szeretünk, az visszahozhatatlanul elfecsérelt idő.

Neked mi a legfontosabb? Mit szeretnél közvetíteni a közönségnek?

B. L. Zs.: Fantasztikus, hogy Moholy-Nagy és Kepes már ajánlotta a művészeknek a fényt mint alkotóeszközt, sőt Kepes 1968-ban már a komputergrafikát is javasolta a művészek figyelmébe.

Véleményem szerint az embereknek szükségük van egy olyan látványra, amely a legmagasabb elvárásoknak felel meg. Nem lehet lebecsülni a nézőket, és azt gondolni, hogy nem értik meg. Ausztráliában például a művészeti vezetők azt szerették volna, hogy minden művész olyan önálló művet hozzon létre, ahol kerülik az épületvetítés tematikai kliséit. Kemény, absztrakt produkciók születtek, és nagyon jól fogadta a közönség. A műveimben is azt a meggyőződésemet szeretném hangsúlyozni, hogy kifejezetten mai, a legfejlettebb technikai eszközökkel lehet olyan vizuális nyelvezett létrehozni, amely meg tudja szólítani a ma emberét.

Print Friendly