Ázbej Kristóf: Nagy arcok a házban

Szombathy Bálint

Ázbej Kristóf valami olyan új szemléletet hozott be a magyarországi képzőművészetbe, amit deklaratív értelemben mindeddig egyedül képvisel. Bár parciálisan itt-ott megmutatkozik másoknál is a fuzionista nyelvformáló elv egyik-másik „nyomeleme”, mindent átfogó, hivatásos programként azonban kizárólag nála mutatkozik meg.

A fúzióművészet valójában egy meglehetősen tág fogalom, és esetenként mást jelenthet. Az Egyesült Államokban például elsősorban az országban élő kultúrák egyesülését, áthatását értik rajta. A terminus létrejöttét az orwelli 1984-es esztendőhöz kötik, azon belül is Freydoon Rassouli iráni származású absztrakt szürrealista festő nevéhez, aki azon fáradozott, hogy egymásba ojtsa a keleti miszticizmust a nyugati művészet technikai eszközeivel. Ma az Újvilágban fúzióművészeti intézmények egész láncolata működik, melyekhez százával csatlakoznak mindenféle művészeti ágban dolgozó alkotók, akik az amerikai létmegnyilvánulás moralizáló stílusában mindenekelőtt érzelmi-lelki tartalmak egyesítéseként fogják fel a szintetizáló kulturális törekvést.

Ázbej Kristóf: Peter, 2014, retusprint

Ázbej Kristóf: Peter, 2014, giclée nyomat vásznon, 100 x 100 cm

A fúzió művészete Ázbejnél nem kizárólag kulturális küldetés, hanem elsősorban a festészet területére, annak nyelvi megújhodására irányuló mély gondolati és nyelvfilozófiai próbaterep. Olyan próbaterep, amelyben a letűnt korok festészetének az emblematikus képi elemei kerülnek kimerítésre egy ahhoz hasonlatos metaforikus rosta alkalmazásával, mint amilyet a régi idők aranyásói használtak, hogy a mindenféle ásványi törmelékből kicsippentsék a felvillanó nemes rögöket, szilánkokat, amelyeket aztán az ötvösök új formába öntöttek, vagyis fuzionáltak. Tudom, ez a párhuzam csak nagy vonalakban állja meg a helyét, ahhoz viszont tanulmányt kellene írnom, hogy aprólékosan megmagyarázzam, miért van ez így.

A képek megtévesztésig hasonlítanak a festészeti alkotásokra, s csak tüzetesebb szemlélődés következményeként nyugtázható, hogy híján vannak annak a sok esetben festékkitüremkedésekként meghatározható háromdimenziós kiterjedéseknek, melyek minden megfestett táblaképnek a sajátossága. Stilisztikai értelemben a munkák egyidejűleg sorolhatók be a szürrealizmus és az expresszionizmus formavilágába. Ha Ázbej hagyományos festő lenne, akkor minden bizonnyal széles ecsetmozdulatokkal operálna. Mivel azonban számítógépművész, naivan képzelhetnénk, hogy bizonyára rendesen csapkodja az egeret ide-oda, az asztal egyik végéből a másikba, megteremtve azt a dinamikus képmezőt, amely mindegyik munkáját jellemzi.

Ázbej Kristóf: Peggy, 2014, retusprint

Ázbej Kristóf: Peggy, 2014, giclée nyomat vásznon, 100 x 100 cm

Elnézést, hogy a humor eszközét vettem elő, de gyakorlatból tudom, hogy humorral néha sokkal többet el lehet mondani, mint tudományos észjárással. A lényeg, hogy a művész képi darabkákból, cafatokból, a művészettörténet mindenféle apró idézeteiből forrasztja össze a képeit, fuzionálva bennük úgy értékest, mint kevésbé értékest az évszázadok palettájáról. Munkamódszere talán a filmművészet múlt század eleji montázstechnikájához áll a legközelebb, miközben ugyanakkor vérig posztmodern is, alkalmazva annak történeti idézettechnikáját. Képi forrásainak beazonosíthatósága és eredetkapcsolati rendszere által azonban az összes képmozaik kivétel nélkül valamely már meglevő konkrét műalkotás származéka, úgymond „égésterméke”. Ezzel a kiemeléses módszerrel alkotni semmivel sem egyszerűbb, mint ecsettel dolgozni, hiszen majdhogynem régészként és a művészettörténet alapos ismerőjeként kell úgy megteremteni egy önmagában vett egyedi alkotást, hogy az alkotóelemek forrása talányos maradjon a néző számára, ne legyen banálisan felismerhető. A titkot legfeljebb azok fejthetik meg, akik legalább oly alapos ismerői a művészettörténetnek, mint maga a művész.

Ázbej Kristóf: John, 2014, retusprint

Ázbej Kristóf: John, 2014, giclée nyomat, vászon, 100 x 100 cm

Ázbej nem a nagy mesterek által kíván babérokra törni, még ha tőlük kölcsönzi is a motívumokat. Mindegyik képe olyan, mint egy sakkjátszma vagy egy kirakójáték, melynek a megoldása egyszeri, megismételhetetlen. Különféle ikoni és stilisztikai lepedékeket enged át egymáson, hogy azok szövetekként funkcionálva kirakni engedjék a végső képi mező mozaikegyüttesét. A kiállításon az utóbbi években készült mintegy háromszáz fuzionista digitális portréból láthatunk válogatást. Ázbej a művészettörténet egyik legelterjedtebb műfaját idézi meg, hogy megmutassa nekünk a valósághűségre egyáltalán nem törekvő szintetikus kifejezésmód különösen groteszk esztétikáját: ismert arcok apró elemeiből új arcot teremt, egy új történelmi archetípust munkál ki.

Bizonyára hallott mindenki a francia Orlanról, aki a 90-es évek közepén azzal vált világhírűvé, hogy lépésről-lépésre átplasztikáztatta az arcát. Állát Boticelli Vénuszáról mintáztatta át, orrát Jean-Léon Gérôme Psychéjétől, ajkait François Boucher Európájától, homlokát pedig Leonardo da Vinci Mona Lisájától vette kölcsön azzal a céllal, hogy testi valóságában próbálja megteremteni azt az összevont női eszményt, amelynek elemei kivétel nélkül férfi művészek alkotásairól származnak. Technikai értelemben, tudniillik a montázsművelet szintjén kimutatható a hasonlóság Ázbej és Orlan között, üzeneteik azonban merőben különböznek. Ázbej ugyan tudja, ki mindenkitől kölcsönzött össze egy arcképet, de a közönség felé kommunikálva nem elsődlegesen mérvadó a számára, hogy a régészeti anyag mögött milyen nevek állnak. Ő nem a nagy neveket tekinti önigazolásnak. Továbbá a történeti mintákat nem egy konkrét, ráadásul élő személy arcmására húzza rá, hanem a mintákból szerkeszt meg egy soha nem volt arcot. Ázbej nem oly mértékben szépségkutató, mint amilyen mértékben személyiségkutató. Illetve meglehet, ő olyan szépségre esküszik, amilyenre mi nem is gondolhatunk.
Fészek Galéria

2015. március 31. – április 24.

 

Print Friendly