Szvet Tamás fénykinetikus panoptikuma

Műcsarnok, 2015. III. 21–IV. 26.

Rónai Balázs Zoltán

12-Fenyidezes-Szvet-Tamas

Szvet Tamás: Fényidézés (Kepes György), 2015, Műcsarnok

Ez a fény éve. Nem is lehetne aktuálisabb tehát Szvet Tamás mélycsarnokbeli kiállítása. A művész 1982-ben született, jelenleg Magyar Képzőművészeti Egyetem volt DLA-hallgatójaként doktori dolgozatához végez kutatást, nemutolsó sorban a kinetikus és fényművészet területein belül. A Fényidézés című tárlata jórészt ehhez a munkához is köthető.

Korai előzményei lehetnének akár a 18. századi „fantazmagória” események, amiken a kor technikai eszközeivel vetítettek képeket a közönség elé. A látogató a kiállítótér bejáratánál egy erős, fókuszálható fényű zseblámpát kap, majd ennek világánál lép be az elsötétített termekbe. A rejtelmesség és izgalom érzete fog el minket ezekben a pillanatokban, mintha a nagyszülők „kincsekkel” rakott padlásán kutakodnánk, gyerekként. Itt azonban ódon kösöntyűk helyett alacsony állványokra szerelt tükröket találunk a földön, a falon, a mennyezeten, amikre megfelelő szögben a zseblámpánkat irányítva, fényművészeti alkotások kvázi-„repróit” vetíthetjük bármerre, a látogatókra, a falra vagy éppen a padlóra (Fotó-elasztikus járda, Kepes György, 1970). Az említett darabnál a néző által a zseblámpa segítségével a vetített, mintás járda a rajta haladó néző mozgásával szinkronban nyúlik vagy zsugorodik. Az interaktivitásban rejlő játékosság azonnal bevonz, az ember észre sem veszi, és máris az installáció(k) részévé válik.

A tárlatot rögtön két, ambivalens kifejezéssel illetheti, aki végignézi, pontosabban fogalmazva tevékenyen részt vesz benne. Az egyik az „egyszerű”, a másik a „sokrétű”. Egyszerű, mert a művész nem használ különféle bonyolult, high-tech eszközöket fényinstallációihoz, csak sötétséget, fehér falfelületeket, roncsolt tükröket és néhány fókuszálható fényű, LED-zseblámpát. Saját kézimunkával oldotta meg a tükrök foncsorának lekaparását, a fekete festék felhordását, majd maratását, otthagyva az esetleges ujjnyomokat. De sokrétű is, tekintve, hogy a kiállított művek egytől-egyig idézetek, méghozzá magyar, a fényművészet területén dolgozó alkotóktól. Ilyen értelemben a tárlat egyfajta sajátos, művészettörténeti adatvizualizációként is felfogható. Egyszerre kutatás és dokumentáció, illetve, lévén interaktív, a nézőt is bevonja a kutatásba, annak reakciói, megjelenítő tevékenysége, nem utolsósorban pedig köztudatként gyakorolt megőrző, továbbgondoló és értelmező funkciója által. Ez utóbbi megértéséhez tudni kell, hogy a fényinstallációk alapvetően térspecifikusak, sok esetben pedig egyszeriek, illetve tárgyként nem is létezők. Tárgyak csak az előidézésükhöz használt eszközök. Maguk a művek pedig csak a befogadó érzékelése kapcsán, illetve abban „jelennek meg”. Aurájuk így nem lehet állandó, függ az adott környezettől, az adott nézőtől stb. Megőrződésük tehát az emlékezetben, a köztudatban valósul meg, ahogyan gondolkodnak, beszélnek róluk.

A kiállítás ilyen módon kutatás, műalkotás és dokumentáció, mégpedig több síkon. Egyrészt Szvet Tamás saját, a tárgyban végzett és továbbra is tartó kutatásának egyik eleme, eddigi eredményeinek hely- és tematikailag specifikus dokumentációja, ezzel egyszerre és egyben a befogadó kutatása saját részre (önmaga részére), a befogadó kutatása Szvet részére, ugyanakkor az idézett művek (poszt-)dokumentációja, művészettörténeti értelmezése is. Emellett a szereplő művek, művészek, jobban mondva a művészeknek az adott mű alkotásakor jellemző látásmódjának, gondolkodásának egy csak ide jellemző viszonyrendszerben való konstellációba állítása is megvalósul, ami az elrendezésben jól nyomon követhető – miközben minden mű egyenként más művészi irányt vázol.

Erre jó példa az egy teremben, egymás mellett és egyúttal egymással szemben kiállított SHM Lissajous (Bolygó Bálint, 2001–2006) parafrázisa, ahol az eredeti műben a fényjelenség folyton változik. A mű egyik része egy inga, melyet a néző hoz mozgásba, kaparja le a kormot az üveg felületéről, utat engedve a mögötte világító vetítőnek. Így az installáció folyamatosan átírja, újraírja önmagát. A másik része Csörgő Attilától (Félgömb, 1996) vett idézet, amelynél az eredetiben a dokumentáció művészete jelenik meg: egy szem által fel nem fogható, mozgó fény hosszú záridős fotó által képez látható képet.

A „szereplő” művek bemutatására ez a terjedelem természetesen nem elegendő, ám aki személyesen ellátogat a Mélycsarnokba, szerencsés módon kap egy kinyomtatott, rövid leírást, ami segíti az összevetésben. Erre azért is van szükség, mivel a válogatás darabjai különböző okokból (már lebontották, csak külföldön került kiállításra stb.) nem láthatók, vagy nem voltak láthatók a közönség jó része számára. De másik, nem kevésbé lényeges közös jellemzőjük, hogy áttekintést biztosítanak az egyik első magyar vonatkozású fényművészeti alkotástól (Alexander László Fényorgonája, 1925) a mostani kiállítás megnyitásának pillanatában bizonyosan épp a legkésőbbi hasonlóig: Szvet Tamás jelen installációjáig. Az idézettek, a már említett Alexanderen, Bolygón, Csörgőn és Kepesen kívül Csáji Attila, Dargay Lajos, Mátrai Erik, Mengyán András, Moholy-Nagy László, Schöffer Miklós, Szigeti Gábor Csongor, Várnai Gyula.

A Fényidézés megvalósítja azt, amit magam „igazán jól sikerült kortárs kiállítás”-nak nevezek: határozott, de a folytatásra nyitott koncepcióval bíró, a szakma és a kutatók számára gazdag műelméleti vadászterület, amely (és de!) egyúttal érdekfeszítő esemény, esztétikai örömforrás, laikusként vagy épp csak a tudományos elmélyülésre épp kedvet nem érezve is befogadható és maradandó szellemi, lelki élményt ad. És éppen ezáltal sikeresen megvalósítja a Szvet Tamás által meghatározott célkitűzését: láthatóvá tenni, élőként továbbvinni és az interakció által a szó klasszikus értelmében továbbhagyományozni a megidézetteket.

Print Friendly