Több fény – fénykörnyezetek

Új Budapest Galéria, 2015. IV. 13–VIII. 23.

Paksi Endre Lehel

05-Balna-mengyanandras

Mengyán András: Polifónikus vizuális tér I., 2009, installáció, festett alumínium zártszelvény, UV-fény

Több más hazai művészettörténeti folthoz kísértetiesen hasonlóan érthetetlennek tűnik, hogy ahhoz mérten, milyen nemzetközileg is meghatározó jelentőségű fényművészek származtak Magyarországról (a fényművészet extrém álláspontból tekintve, ha nem dán,1 akkor magyar találmány), az anyanyelvi narratíva minderről igen szaggatott. Értem ez alatt, hogy a monografikus földolgozások mellett magának a műnemnek még csak el sem indult bármiféle tudományos elbeszélési kísérlete a nyilvánosságban. Biztatóak a témát földolgozó szakdolgozatok,2 illetve egy DLA-dolgozat.3 Ezekben a fényművészet és a kinetikus művészet tárgyalása nem meglepő módon gyakran érintkezik, de már a nemzetközi diskurzusban is megjelenő kérdés – fényanyagú, vagy fénytémájú-e a fényművészet? – is megfogalmazódik.

A fénnyel foglalkozó magyar kapcsolódású művészekről szóló monográfiákat pár kiváló kivételtől eltekintve4 idegen szerzők jegyzik. Ez kevésbé meglepő, ha onnan közelítjük meg a témát, hogy hiába magyar származásúak e zsenik, életművük nem anyaföldünkön bontakozott ki. Nemrégiben védte meg kimerítően precíz alapkutatásként doktori dolgozatát Orosz Márton Kepes Györgyről5 – ezzel a nemzetközi szerzői gárdát első ízben meg is előzte. A jelenleg is intenzíven a fénnyel foglakozó művészekről – Csáji Attila, Mengyán András, Várnai Gyula – is születtek írások, amelyek a még meg nem írt fényművészet-történet további, szintén nagyon fontos építőkövei.

A kiállítások tekintetében áttörést jelentett a műcsarnoki Schöffer-kiállítás 1982-ben. Az installációk korának előszeleként Csáji Attila és Kroó Norbert MNG-ben bemutatott 1980-as lézerfénykörnyezete, illetve Mengyán András 1984-es székesfehérvári interaktív installációja kövezi ki az utat a 90-es években egyre gyakoribb, nagyszabású, fényt alkalmazó egyéni bemutatókhoz. A Fészek Galéria vagy a Kiscelli templomtér installációkat vonzó tere gyakran fogad be fénnyel operáló munkákat ebben az időben, s azóta is. A Fészekben Péter Ágnes 1994-es Fényistallációja egy beavató fénytér, s épp ezekben a hónapokban Szilágyi Teréz a fény által definiálja újra nemcsak a Herman Termet, de magát a fizikai teret is. A Kiscelli Múzeum szinte sorozatszerűen a BLOKK Csoport, Kuchta Klára, Várnai Gyula és a legutóbb Korodi Luca fénykörnyezeteit mutatja be.

A kanonizáció még korábbi mérföldkövei a Schöffer Múzeum 1980-as megnyitása Kalocsán, illetve 1989-ben a Kepes György életművének jelentős részét tartalmazó egri állandó kiállítás megnyitása a Vitkovics-házban, amely a közelmúltban átkerült a Kepes Központba, az eredeti anyag kibővítésével.

Köztereinken is megjelent a fénykinetika ezekben az évtizedekben, szintén Egerben (Dargay Lajos, 1978) és Kalocsán (Schöffer, 1982).

Azonban tisztán fény tematikájú, nagy lélegzetvételű összegző kiállítás máig nem jött létre – a Több fény e hiányt igyekszik lehetőségeihez mérten pótolni. (Pusztán szerencsés véletlen egybeesés, hogy az UNESCO éppen 2015-öt nyilvánította a fény évének.) Minden tiszteletünk tehát azoké, akik e tendenciát elsőként megismertették a magyar közönséggel: N. Mészáros Júliáé és Csáji Attiláé. A győri 1993-as kiállítást6 követően a Kepes Társaság 1996-tól fogva nagyjából kétévente Egerben és más helyszíneken szervezett fényszimpóziumai alkalmával megrendezett kiállításokon túl azonban nem jött létre jelentősebb csoportos bemutató.

Még előttük is azonban egy, a kor magyarországi viszonyait ismerve szinte elképzelhetetlen csodaként, s tán radikalitása miatt is alig ismertként a (központosított) figyelmet elkerülő csoportos kezdeményezésről tudunk. Ez nem más, mint a MTESZ, azaz pontosabban a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület Heves Megyei Szervezete Iparesztétika Szakosztálya – gyakorlatilag az 50-es, 60-as évek nyugati mérnök-művész csoportjainak itthoni megfelelője. Nekik, majd az alapító Dargay Lajos kilépése után együtt maradt tagok által újjászervezett Kineteamnek köszönhetjük a fényművészet első magyarországi nyilvános csoportos megjelenését.7 Több vidéki városban szervezték bemutatóikat, köztéri megrendeléseket is lebonyolítottak.

Szerepelt a fényművészet jelentős súllyal nagyszabású, bár alapvetően más tematikájú kiállításokon, javarészt Peter Weibel és Peternák Miklós8 tevékenységének köszönhetően. Az 1996-os Művészeten túl9 már abban az időben jött létre, amikor a nyugati kiállítótermek régen túl voltak a fényművészet hőskorának nagyszabású kiállításain – s ahol a dinamikusan fejlődő fénykörnyezet már az interaktív environment irányába mutatott tovább, s a 70-es, 80-as években ebbe a keretrendszerbe nyomult be az új médiumok egész garmadája, élén a komputerrel és a videóval. Innentől nem is fényművészetről van szó, nagyjából az Electra-kiállítástól10 kezdve már elektronikus művészetről ír a kinetizmus keresztapja, Frank Popper is. A frissen üzemelő budapesti intermédia műhely már értelemszerűen önmagát definiálja a Művészeten túl alkalmával, ezért az „interaktív médiainstallációk” a kulcskifejezés. Azonban Peternák Miklós is érzi a magyar közeg földolgozatlanságát, lemaradását – és a fényművészet-történet hiányait az öndefiníció szemszögéből kezdi elbeszélni: így például Schöffer kibernetikus városa is fölvonul a programozott újmédiumos közösségi művészet korai példájaként. Már rögtön az elején bemutatja a kinetikát mint alapvető intermediális előfutárt a zene és a szobrászat egymásba hatásából létrejövő fényszobrokról szólva: „elektronikus úton vezértelt kibernetikus objektumok egyesítették a kinetikus és optikai effektusokat”.11 Itt persze nem áll meg, és olyan kategóriákat alkot meg, mint a „látógép” – ami a gépek és a képzőművészetben kikísérletezett látszatmozgás (a nem mozgó kinetika, azaz az op) hibridje, ahol a mozgás illúziója „látszattérré” bővül, és „látszattestek jönnek létre az elektronikus cyberspace előfutáraiként”. Mindez a 90-es évek Magyarországán a műcsarnoki kiállítások nagyságrendjét, nyilvánosságát tekintve az első mozzanat, amikor a nemzetközi szinkron fölcsillan.

A virtualitás, a cyberspace tömegfölhasználói sikere fölötti viszolygásnak betudhatóan-e, vagy magyarázat nélkül – ezt majd 2027-ben kérdezzük meg ismét! – a képzőművészeti kánon gyakran visszatér az illusztrativitás vagy a szimulákrumszerűség jogos gyanúját keltő virtuális valóságok után az azok fényében visszatekintve moholy-nagyos, „absztrakt” fénykörnyezetötlethez. Peter Weibel óriási kiállításán 2006-ban rekonstruálja az 1966-os eindhoveni fénykiállítást, 2015-ben első ízben a német Zero csoport nagyszabású „retrospektív” kiállítása nyílik meg a Martin-Gropius-Bauban.

A teljes magyar vonatkozású fényművészetet bemutatni 800 négyzetméteren most sem tudjuk. Szorítkoznunk kell a legjellemzőbb formák bemutatására, elsősorban az environmentek mentén válogatva telik meg a tér. A fénykörnyezet mint művészettörténeti fogalom a fényművészet műnemén belüli műfaj a narratíva töredékessége miatt eleve definícióra szorul, amelyre a következőt javaslom.

A fénykörnyezet lehet ember által művészeti tevékenységként létrehozott vagy talált és tudatosan művészetiként azonosított téri helyzet, amelyben legalább egy ember tartózkodhat. E helyzet mindemellett nem szükségszerűen materializált – már ha csak a konceptualizmus tanulságait sem kívánjuk figyelmen kívül hagyni. Ezért egyetlen feltétele, hogy egy ember önmagát valamiben észlelje. Ha ennek a halmaznak vesszük a fényművészettel közös metszetét, amelyben a nyugati kánontól kissé eltérően, a közép-európai-val11 szorosabb rokonságot vállalva nem kizárólag a mesterséges, hanem a természetes kozmikus fényekkel, illetve a tűzzel kapcsolatos munkákon túl még a nem anyagi fényeket, a belső vagy konceptuá-lis fények tematizációját is beleértjük, akkor a fénykörnyezet valószínűleg az a művészeti produktum, amely egy ember számára téri jelenlétének a fény által ad észlelhetőséget.

Hogy fénykörnyezetekkel foglalkozom, és nem fényinstallációkkal, ebben egyfelől a nyelvi gördülékenység befolyásolt, másfelől pedig a hagyomány, hiszen ismert nyelvünkben a fény environment formula12 is a fényinstalláció13 mellett. A fénykörnyezet kifejezést – ösztönösen, történeti kontextusban – először Csáji Attila használta egy 2000-es kiállításhoz írt bevezető szövegében.14 A fénykinetika gyűjtőfogalom, de inkább irányzatmegnevezés, mint a kinetikus,15 szobrászatból levezetett elgondolás. Megjelenésekor egyenértékű volt a fényművészet kifejezéssel, amely a fényt mint anyagot alkalmazó művészetet jelenti.16

A fénykörnyezetek azért is vonzóbb – és talán aktuálisabb – téma, mert az environment lényegi eleme a fizikai jelenlét, ha lehet, még egy kissé az installációnál is jobban. Testvesztő korunkban a tudatosságot fokozó jelenlétvarázslás talán célravezetőbb.

A közterek monumentális fényfestészetét lehetővé tevő eszközök elérhetővé és céges – olykor állami – büdzséből meg is valósíthatóvá váltak. Berkes Dorka rendre átformálja a Matáv-székház, de más budapesti terek homlokzatait is a 2000-es években. Ide csatornázódott be a kísérleti elektronikus zenei rendezvényeken, először a 90-es évek kezdetén Bernáth(y) Sándor poszt-performatív PPML acid partijain, majd a Tilos Rádió által szervezett, illetve a fesztiválszerű, több helyszínes rendezvényeken (Frankhegy, Törökbálint), alkalmazott vizuális potenciál, amely a házi készítésű amatőr hülyéskedésből profiba kezdett átfordulni. Az intermédia és a festő szak a Képzőművészeti Egyetemen, a Moholy-Nagy Egyetem sorra veszi föl a partifényes srácokat, akik közül a 2010-es évekre már világsztárjaink vannak, mint Vicsek Viktor vagy Bordos László Zsolt, akiket nemzetközi, reprezentatív eseményekre hívnak meg. Megjelenik a magyar köztérben is a mapping, a meglévő homlokzatokra szabott animáció műneme is, amiről a világ első versenyének kapcsán (amit hazánkban rendeztek), írtam is e lap hasábjain.17

Mindezekről a Több fény hosszú ívet rajzol fel a máig.

E szöveg egy NKA alkotói támogatás keretei közt készülő tanulmány részleteit is tartalmazza.

Jegyzetek

1    Thomas Wilfred dán származású művész ötlete és egyben ismert munkásságának java része is a Lumia.

2    Hangyel Orsolya: Nicholas Schöffer munkássága, valamint a kinetikus és kibernetikus művészet magyarországi vonatkozásai, ELTE Művészettörténet, 2005.
Tamás Eszter: Kinetikus törekvések a XX. század második felének magyar művészetében, PPKE Művészettörténet, 2007.

3    Krámli Márta: A huszadik század fényszobrászata a fénymegismerés történetének tükrében, DLA-értekezés, Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Képzőművészeti Doktori Iskola, 2008.

4    Passuth Krisztina Moholy-Nagy monográfiája 1982-ből, illetve még azt megelőzőleg Aknai Tamás 1975-ös Nicolas Schöffer-kötete mellett a legutóbbi a többszerzős Dargay Lajos-könyv 2006-ból.

5    Orosz Márton: A látás revíziója. Művészet mint humanista tudomány Kepes György korai életművében, doktori disszertáció, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Művészettörténet-tudományi Doktori Iskola, 2013.

6    Szín és fény, Győr, Napóleon-ház, 1993, kurátor: N. Mészáros Júlia.

7    Ez a csoport ismertető kiadványa: Technika és Művészet ’74–’78.

8    Peternák kiállítássorozata többek közt a Műcsarnokban.

9    Peter Weibel (szerk.): A művészeten túl / Jenseits von Kunst, Neuen Galerie Graz és Ludwig Múzeum Budapest, 1996.

10  Electra, l’électicité et l’électronique dans l’art du XXe siècle, Musée d’art moderne de la Ville de Paris, 1983.

11  A Morva Nemzeti Galéria fénykiállítására gondolok. Jiŕí Zemánek (szerk.): Ejhle světlo – Look Light Moravská galerie v Brně, Brno, 2003. október 16–2004. február 29.

12  Sinkovits Péter: A lézerfénytől a preholografikus képekig – beszélgetés Csáji Attilával, Művészet, 1981/5, (első) Fényszimpózium, Kepes Társaság, 1996, 20. o.: „Balogh László: Színes fény environment”. II. Fényszimpózium, 1999, Csáji A.: A Látható világ táguló határairól: „A fény environmentekben a néző a folyamatosan változó mű belsejébe kerül, s annak mintegy részévé válik.” 9. o.

13  Péter Ágnes kiállítása a Fészek Galériában, 1994.

14  „Moholy-Nagynak a Bauhausban készített fénymodulátora konstruktivista szoborként hat, de elsődleges feladata a fény alakítása, fénykörnyezet teremtése vetítés által.” Fényszimpózium, 2001,16. o.

15  A pécsi Mozgás ’70 kiállításkatalógusában Solymár István kinetikusoknak nevezi a kiállító művészeket, bár a munkák java része a mozgás ábrázolásával, mozgás szimulációjával kapcsolatban kinetikus, és mindössze egyetlen szobor, Harasztÿ Istváné mozog csupán fizikailag is.

16  Mezei Ottó: Fény/színhasználat a modern magyar művészetben, Fényszimpózium, 1996, 30. o.: „A lézerfény alkalmazása tette lehetővé a tiszta fényművészetet, mely a kinetikus művészet végső, mindezidáig legtisztább megvalósulása.”

17            Paksi Endre Lehel: Közösségi fényművészet? Új Művészet, 2010/11.

Print Friendly